Az idők változnak, és minden látszat dacára – tényleg változunk mi is velük. Az emblematikus kép, midőn az Izland elleni sorsdöntő meccsen az egyenlítő gólt szerző Loic Nego, majd az angoloknak Angliában a negyediket rúgó Gazdag Dániel átszellemült arccal megcsókolja mezén a Szent Koronával ékes ősi magyar címert: ennek az új, remény- és örömteli érának a szimbóluma.

Ez a ház sem úszta meg a háborút, Buda különlegesen szörnyű ostromát, csonkán, kincseit vesztve került ki a nagy kataklizmából. És már ebben az állapotában leledzett, mikor kezembe kerültek azok a dokumentumok – könyvek, visszaemlékezések, kéziratpapírok –, amikből valami mintha kezdett volna kibomlani. Ám hogy ez-e – és egyáltalán: micsoda – a Mészáros utca titka, most sem tudom.

Amszterdam ugyan nemcsak a kurvákat jelentette, de azért mégis. Döme Gábor úgy élte meg a hollandiai, nem egészen egyhónapos ösztöndíjat, ahogyan az véleménye szerint 1986 decemberében lehetséges, üdvös és elvárható is volt: elégedetten és a lehetőségek határáig kiélvezni-kiaknázni próbálván a Heerenkrachton lévő szállodát és a blues-kocsmákat, a forró croissantokat a nem túl távoli főpályaudvaron – no meg a legendás kurvanegyedet, a piros lámpakeretben pompázó kirakatokkal, bennük a fennen terpeszkedő árukig, ébenfekete párducoktól platinaszőke bujaságokig és tovább, őrjítően, az erotikus végtelenségig.

Laja szülei – „diplomáciai szolgálatban”, mondta áhítattal − éveket töltöttek az Egyesült Államokban. Laja ott sajátította el egészen garázda módon amerikaias angol kiejtését, mindezenközben viszont például arra is alkalma nyílott, hogy ott legyen az 55 ezer őrjöngő között 1965. augusztus 15-én a New York-i Shea Stadiumban, a Beatles híres amerikai fellépésén.