A lélek fényérzékenysége

Az év egyik nívós záróeseményeként Bartis Attila beszélt kép és szöveg viszonyáról, a képaláírások hiányáról, a terek jelentőségéről és a tárgyakban lakó lélekről Murányi Sándor Olivér vendégeként Pócsmegyeren.

Utoljára 2015 nyarán látta vendégül Bartis Attilát Székelyudvarhelyen Murányi Sándor Olivér, aki ezúttal a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban a „Szövegterek – képterek” című esten faggatta az írót. Mindenekelőtt arról, vajon rá is igaz-e, ami A séta című regényben azzal a bizonyos köszörűre ejtett macskával történik – „esésből ugrást csinál”, ahogy a vadőr fogalmaz a regényben. „Mennyire van ez így a te életedben, látsz-e ebben a talpra esésben valamiféle programot?” – kérdezte Murányi Sándor Bartistól. „Esni estem én is sokat, és ha sikerül talpra érkezni, azért hálát ad az ember az Úristennek” – fogalmazott Bartis, majd némi némi gondolkodás után hozzátette: programszerűség egyáltalán nincs az életében, sem élni, sem dolgozni nem tudna így. Valami vízió nyilván kell, mindegy, hogy tollat vagy fényképezőgépet vesz az ember a kezébe, de ha mindent valamilyen koncepció alapján csinál, akkor azzal kalickát gyárt magának.

„Amikor A vége után visszamentél Jávára, azt mondtad, nem akarsz írni, hanem a fényképeket rendezed majd össze – vetette fel Murányi Sándor. – Úgy éreztem ekkor, hogy nem menekülni akartál az írástól, inkább zárójelbe tetted az irodalmat.” Részben, felelte Bartis, de ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem mi diktálunk, hanem a különféle kényszerek. Bár új regénybe valóban nem akart belefogni ebben az időszakban, esszétöredékek azért születtek, kötet is lett belőlük. A hangsúly valóban átkerült ekkoriban a fotográfiákra – nemcsak a régiek feldolgozására, hanem újak készítésére is, de írás és fotográfia ritmikája egyébként is hullámzó nála, vallotta meg az író.

A képek kapcsán szóba jöttek az ahhoz tartozó – pontosabban nem tartozó – feliratok: ma az Instagramon, a Facebookon szinte kötelező írni valamit a képekhez, Bartis fotográfiáinál azonban nem talál ilyet a néző. „Egy fotóm sincs, ahol lennének képaláírások. Nincs miért. Más lenne a helyzet, ha dokumentarista fotográfiát művelnék, de az más műfaj, és annak is megvan létjogosultsága. Vagy ott van a konceptuális fotográfia, ott is szükségesek a hosszú a leírások” – magyarázta Bartis, aki elmondása szerint alkotóként nem hajlandó arra, hogy féloldalas koncepciókat írjon egy-egy műve mellé. Egy kép befogadása, értelmezése a képen kívüli tudásra épül; ha ezzel rendelkezünk, akkor attól nem tudunk elvonatkoztatni. Ennek a tudásnak a fényében át is íródhat egy fotográfia jelentősége. Példaképp az író elmesélte a Kemény Istvánnal megtett, 1993-as utat Szíriában, amikor is autóbusszal elmentek Isztambulig, majd Aleppó, Damaszkusz, Ajtár következett. Tíz tekercs kép készült ezen az úton, s mint Bartis elmesélte, itthon előhívva őket eléggé kétségbeesett a minőségük miatt. Ma azonban nem lehet úgy nézni ezeket a képeket, hogy ne tudatosulna bennünk: ezek a városok ma már nem léteznek. Egészen másképp változik egy kép jelentése – hangsúlyozta Bartis –, mint a szöveg. Ha szövegben leírnak egy pocsék mondatot, az pocsék marad örökre.

Murányi Sándor felidézte, hogy közös erdélyi tartózkodásuk alatt szinte az íróhoz volt nőve Leica fényképezőgépe – ugyanaz a márka, amit A végében Szabad András ötvenkét éves fotográfus használ. („Most is itt van velem” – pillantott Bartis a táskájára.) A tárgyakkal való bensőséges kapcsolatát firtató kérdésre úgy válaszolt: ez már-már patologikus viszony. Hiszen minél több dolgot tudunk elengedni, annál szabadabbak vagyunk, annál kevesebbet vesztünk. A lényeg soha nem a tárgyban keresendő. Csakhogy mi, emberek, különös lelki alkattal vagyunk megáldva. Hogy a tárgyakat is lélekkel ruházzuk fel, az író elmondott egy szimbolikus erejű történetet. Jáván látogatta meg két barátja, és épp erről beszélgettek, hogy el kell engedni a tárgyakat. Valahogy így – mondta egyikük, és összegyűrte a pocsék indonéz sör fémdobozát, majd a háta mögé hajította. „Én aljas módon éjszaka kimentem a konyhába – mesélte Bartis –, előszedtem a szemetesből, eltettem az összegyűrt sörösdobozt, és azt hoztam el neki haza ajándékba. Megkérdeztem tőle, hogy miután ez a doboz megtett 12 ezer kilométert, és ismerjük a történetét, vajon ugyanazzal a mozdulattal el tudná-e hajítani.” Leica M3-ast egyébként soha nem tartott Bartis a kezében, mielőtt megírta volna róla azt a hatszáz oldalas regényt, de Rotterdamban meglátta egy üzletben, és úgy döntött, ezzel akarja elkészíteni az első fotográfiát unokájáról, aki másnap született. Innentől kezdve aztán ez a masina gyökeresen különbözik számára a világ összes többi Leica M3-asától.

Kötődését fejezi ki az is, hogy megtartja régi készülékeit, még akkor is, ha más célra már biztosan nem fogja használni őket – legyen szó akár egy régi, „harmonikás” apparátusról, amellyel az Engelhard-hagyaték anyagát fotózta, vagy egy mobiltelefonról, amit volt feleségétől kapott, és vacak kamerájával egy egész albumnyi kép, A csöndet úgy készült. Akkor és ott ezek a készülékek voltak a megfelelőek, de nem fogja odaadni őket az ócskásnak – fogalmazott az író. Az analóg és a digitális különbségéről elmondta: egyik sem rosszabb vagy jobb, csak az egyik erre való, a másik arra. Ám egy digitális nyomat sosem lesz olyan, mint a kézi nagyítás, amelyet ő maga készít el saját laborjában.

A tárgyak után az est címében is szereplő terek jöttek szóba. Murányi Sándor a maga tapasztalatát hozta fel a „levágható” felesleges terekről akár képeken, akár szövegekben. Bartis úgy fogalmazott: reméli, hogy azokon a képeken, amelyeket kiad a kezéből, nincsenek felesleges terek. Egyébként kép és szöveg nagyon más, hívta fel a figyelmet, bár kínálja magát az összefüggések keresése. Az emberábrázolás számára nagyobb probléma, mint a térábrázolás. Elmesélte a különös tapasztalatot, hogy 2010-es sanghaji tartózkodása után született meg az Üres Kína című – még megjelenés előtt álló – albumának anyaga, amely azért kapta ezt a címet, mert alig lehet embert látni a fotográfiákon, holott a világ legnépesebb országának legnépesebb városában töltötte azokat a heteket. Ez nyilván nem szándékosan történt, a képek „így alakultak”.  „A műterem az más – tette hozzá az író –, amikor valakivel vagy, és az életet fényképezed. Elképzelni sem tudom, hogy valaki hozzám szorosan közel álló azt mondja, nem készíthetek róla képet. Ahogy az sem merül fel, hogy úgy mutassak meg képet valakiről a világnak, hogy ne kérjek hozzá engedélyt.” A térrel való bánásmóddal kapcsolatban számára az etalon az a Chirico-festmény, amely A séta borítóján látható. A marosvásárhelyi művészeti általános iskolában pillantotta meg először a képet, mesélte az író, itt ugyanis tanítottak művészettörténetet, s neki, aki régésznek készült, ez fontos volt. „Amikor először láttam meg ezt a festményt, belezuhantam. Ami a fotográfiában azóta is istenigazán elragad, a metafizikus terek, amelyek majdhogynem kirántanak a fizikai valóságból” – magyarázta az író.

Murányi Sándor Olivér végezetül a névadásról kérdezte Bartist: Engelhard professzor, Angelo, Eszter, Judit, Kornél, Szabad András... vajon hogyan születnek meg benne ezek a nevek? Az író elmondta, nem tudja elválasztani a szellemiséget a névtől. Amíg nincs meg a neve egy szereplőnek, nem is tud igazán élni, de nem törvényszerű, hogy így legyen mindenkinél – fűzte hozzá.

Az est végén a közönségből is akadtak hozzászólók, így az a nagyváradi orvos, aki jól ismerte Bartis Attila édesapját, és ő maga is fotografál. André Kertész szép mondatát idézte: „A lélek az, ami igazán fényérzékeny.” Egy másik olvasó A vége című regényért mondott köszönetet: mint fogalmazott, azt a hitét adta vissza az író, hogy bele lehet költözni egy szövegbe. Nagy élmény volt minden fájdalmával, nyílt sebével, szépségével – hangsúlyozta az olvasó, és azt is elmondta: nem akarja tudni a „képaláírást”, vagyis kevésbé képletesen azt, hogy mi ebben a műben élmény, és mi fikció... Bartis úgy válaszolt: ő maga sem tudná megmondani, olyan mélyen keveredik a kettő.

Zárásképp az író felolvasta A vége című regényből azt a részletet, amely egy hangya megfigyelésével kezdődik a kertben, és ezekkel a felkavaró mondatokkal zárul: „Kizárólag ember mondhatja, hogy jöjjön el a te országod. Kizárólag ember mondhatja, hogy béke veled. Kizárólag ember mondhatja, hogy kötél által. Kizárólag ember mondhatja, legalább törekedj.”

Laik Eszter