Pál-Lukács Zsófia

Sajátos, belső út

2021. február. 04. - 10:05

Komoly feladat elé állítja a befogadót Nagy Lea második verseskötete, amelyet lehet első, 2019-ben a Magyar Írószövetség Debüt-díját elnyerő kötetéhez viszonyítva értelmezni, de lehet a saját világán belül is, a kőhullás eseményének egyszeriségében. Aki ezt a rövid időt szeretné elcsípni a versekben, annak jóval tovább kell tudnia látni, legalább a versbeszélő múltjába. Ott bujdosik, lappang egy történetszál, ami előidézi a széteső önmeghatározást: „Az első ember vagyok a földön / Ádám és Éva előtti atomhasadás, a golyó alattam / elveszett, elpocsékolt kőhullás, a hegyek, szurdokok / jéghideg ágyneműim ráncai.” (Kőhullás) Sok mindent kódol ez a vers a kötet egészére nézve is. Az elvesztett, bűnös szerelem történetszála mellett érdemes figyelnünk a kulcsfogalmakra: az éjszakára, az atomhasadásra, a rejtett arcra, a hazugságra, az időre. Ha nem is épít világot ezek köré Nagy Lea, hozzájuk rendel különböző szövegkörnyezeteket, játszik velük, s persze kicsit az olvasóval is. A címadó vers azonban egyfajta önmeghatározási kísérlet, kétségtelenül a kötet egyik legjobbja, amelyben a „ki vagyok én?” kérdés kitettsége, sérülékenysége válik meghatározó tapasztalattá a megszólalóban. Összességében azonban a Kőhullást nem annyira az ’univerzális témák’, kérdések mozgatják, inkább egy sajátos, belső út: „Este sokáig keresem helyem a házban. Amúgy meg / a világban.” (Szövet)

A kötet fülszövege a szerzőt egy kiscsillaggal azonosítja, aki céljának tekinti, hogy titkokat fedezzen fel a világról és az emberi lélekről; a három ciklusból építkező szöveg végül egységgé rendeződik össze, s az olvasó ennek az építkezésnek az izgalmát élheti át a kötet olvasásakor. Némileg ellentmondani látszik ennek a címválasztás, illetve a címadó versben említett szétesés, megsemmisülés-tapasztalat (mint az önmeghatározás, önkeresés tapasztalata), de a játék épp ebben veszi kezdetét. Az egység itt nem cél, hanem egy valamikori állapot, aminek hiába keresnénk eredetét. A homogén világlátás helyett inkább egy-egy építőelemet tudunk felfedezni csupán, de többször, figyelmesen kell olvasunk, hogy soronként dekódolhassuk a szöveget, illetve a fő szerkezeti elemeket-ciklusokat (a címek is a valami felé tartást idézik: Iránytű, Vonulás, Zaj).

A kötet címe Petri György Körülírt zuhanás című művét juttathatja eszünkbe (miként ugyanezt a rokonságot mutatják egyéb poétikai jellemzők is), ugyanakkor felidézi bennem Albert Camus jól ismert elemzését Sziszüphosz mítoszáról, melynek magyarázatában akár a kötet beszélőjére is ráismerhetnénk: „Az ilyen személy bátorságát és eszét helyezi előtérbe az istenekkel szemben, tisztában van tettei következményeivel, ám nem érez lelkiismeret-furdalást, és nincs szüksége kívülről ható etikai szabályokra.” A kötet fő elve is ez, dacosan harcol a sorssal, például az elmúlással, veszteséggel. Ebben a történetben a megszólaló kicsit az epizálódó költészet felé nyit, a versekre azonban inkább a nyelviség előjoga jellemző, ami egy posztmodern lírai fordulat eredményeként itt is újfajta szövegképzést indít be. Ezt hangsúlyozzák a cikluscímek mellé rendelt mottók, melyek egyrészt a beszélő szövegéből kiemelt töredékek („Múlhatna ezen is” „S mögötte, ha repülök”, „Már nem”), másrészt Rimbaud-, Borges- vagy Goethe-idézetek. A mottók és a versek stílusa eltérő. Míg előbbiekre a lazaság, könnyedség jellemző (sokféleképpen kiegészíthetjük a „Már nem” mondatkezdeményt olvasói válaszaink alapján, esetleg a versek világképe szerint is), a művek beszédmódja inkább stilizált, sokszor patetikus. A versek beszélője mindig belül van a szövegen, és részese a (valószínűleg fiktív) történéseknek. A különleges szintaxis inkább a befogadót távolítja el, ugyanígy a versek elején és végén a kurzivált részek, vagy az előadásmód szaggatottsága, néhol pedig a hangutánzó szavak, az ismétlések és nyomatékosítások vagy éppen magyarázatok (Mohos). A tartalomjegyzéket figyelve is észrevehetjük, hogy gyakoriak az -ás/-és végződésű szavak, amelyek a történések helyett egy-egy mozdulatsor fontosságát hangsúlyozzák. A mozzanatok ereje elviszi a befogadót az időzéstől, az aktuálistól, referenciálistól a nyelviség felé.

A struktúrát a ciklusok előtt szereplő Tekintet című vers is megbontja. Mégsem indokolatlan a jelenléte, hiszen tartalmi előfutára a fő témakörnek, átjátsszák egymás motívumrendszerét, jól tesszük tehát, ha együtt olvassuk például a címadó verssel. Feltűnik a fekete macska mint visszatérő motívum, megjelenik a titkos és vágyott másik, az ablak, a rettegés mint állapot, amit máshol a félelem, a titok, a bűn magyaráz, s ezekhez rendelődik még hozzá az űrből vett látvány, az újhold, az eseményhorizont, vagy a Párizs-élmény, a fiatal, szinte gyermeki nézőpont összetettsége. Emellett a versek beszélője a nőiséget képviseli, amit a kötet borítóján szereplő kép is kiemel, de a szövegekben található erotikus kiszólások szintén felerősítenek (a borítón látható festmény éppúgy, mint a grafikák, Nagy Lea saját munkái). Meglepő módon lép be ebbe a tartózkodó világba a testiség, a harapás ereje, vagy éppen a köpés, a szexualitás az Erotic című neoavantgárd szöveggel.

Nemcsak a festészet jelenik meg a versekben, többször feltűnik a tánc motívuma is, egy idilli múlt részeként, mint idealizált léthelyzet vagy mint a nosztalgia forrása. Külön szerepet kapnak itt a klisék, melyek valószínűleg a felelevenítés, múltidézés szükségszerű eszközei – maga a versbeszélő is ekként tekint rájuk: „Hajnal van, átölelnek a klisés emlékeim” (Jelen). Ebben a megközelítésben Párizshoz például hozzátartozik a zongorakattogás (Utazás), a megszólalóhoz a tipizált szófordulat: „Nevezz őrültnek. Az vagyok.” (Hangfelvétel), vagy jellemző meglátások: „véres cafatként eldobált vágyaink” (Téridő), „Itt, ebben a végtelen térben és időben” stb. (Az éjszaka csodái), de ide sorolnám a triviálisabb észrevételeket is, például Tandori esetében a fekete sapka mint attribútum szövegbe emelését.

Összességében azonban a posztmodern verselés formabontó megszólalása és tagoltsága jellemző a Kőhullásra. S az, hogy prózai betétek vagy éppen naplóbejegyzések hivatottak hangsúlyozni a történet-elbeszélés fontosságát: „Csak nyugodtan. Csak finoman.” (Táncolójárvány).

Az elmozdulás a prózai megszólalás felé jól járható utakat nyithat meg ezen a pályán. Nemcsak azért, mert gazdagíthatja „a prózaköltemény-írás szerény magyar hagyományát”, melynek előzménye, ösztönzője éppen „német és angol hatások mellett [...] a francia szimbolizmus nagy alkotóinak (Baudelaire, Rimbaud, Mallarmé) prózaköltemény-írása lehetett, ill. lehetett volna”[1]. Új lehetőségeket adhat, hogy egyszerre van jelen a kötetben a jelentésalkotás igénye és a játék, a megmutatkozni kívánó személyes, illetve az eltávolított én. A kötetet alkalmi versek teszik még érdekesebbé, ezek amellett, hogy egyfajta kordokumentumok, jól illeszkednek a belső motívumrendszerhez: a Notre-Dame leégése szerves része a Párizs-élménynek, Tandori Dezső temetése pedig az Aggály, Távolodások vagy a Zárulás című verseknek. „A jövő meg rég a mélyre süllyedt” – olvashatjuk utóbbiban; csak remélni tudjuk, hogy Nagy Lea sok mindent felhoz a későbbiekben is ebből az elfedett, elnyomott, széttöredező, de még nem darabjaira hulló világból.