A szögesdróton madarak fészkelnek

1944. július

Hetek óta madarakról álmodom.
Szomjazom a rigók énekére.
Errefelé nem él meg más állat,
csak tetvek és patkányok.
Álmomban hajnalodik,
A szögesdróton madarak fészkelnek.
Álmomban hajnalodik,
Tested puhán simul az enyémbe.

Vihar

Ma is leszakadt az ég,
pedig tegnap biztosítótűvel
tűzted a kékséghez a bárányfelhőket,
hogy ne hagyjanak el megint.

A teraszon a ruhákba beletép a szél,
cibálja a teregető fémszerkezetét.
Mintha csontvázat, a rajta lengő,
oszlófélben lévő hússal.

Eddig a meztelen combod néztem.
Most, hogy ébredezel, arcomon egy
elkapott kisgyerek bűntudata,
aki a kulcslyukon át figyel pisilő nőket.

Freud szerint minden nő, akibe
beleszeretünk, kicsit az anyánk is.
Nekem nincsenek emlékeim anyámról,
most mégis rá emlékeztetsz.

Még van pár másodpercem,
mielőtt észreveszed a vihart.
Addig figyelem az arcod.
Egy lustán nyújtózkodó tigris békéjével ásítasz.

A szempillád megrebben,
csupasz vállad megmozdul.
Nézlek, mint a kórházi ágyon haldokló nő
az újszülött gyermekét.

Nézlek, mint akinek már éppen
a véráramába ömlik 400 mg morfium,
amikor eszébe jut,
hogy nem húzta ki a vasalót.

Metamorfózis

                          Váradi Veronikának

Égkék melltartóban ülsz a teraszon,
vékony ajkaid közül cigaretta lóg.
A nap lustán időzik a horizont szélén,   
hajszálaid arany drótokká bontja.
Most jöttünk a partról, a szék karfájára
dobott fürdőruhából még víz csorog.

Vállaid hirtelen megfeszülnek,
arcod összegyűri a fájdalom.
Elfehéredő ujjakkal kapsz a karomhoz.
Valami görcsbe rántja az egész tested,
gerinced kicsavarodik, a csikket elejted,
ahogyan két hatalmas szárny tör elő
a lapockáid közül, végighasítva a bőrt,
húst tárva fel, alatta csontokat.

Hátadhoz hosszú, fehér tollak simulnak,
csapzottan, fiatal, vad eleganciával.
Vértől maszatos arkangyalszárnyak.
Rám nézel. Nem tudom, mit mondjak.
Riadtan teszteled új izmaidat.
Megemeled őket, széttárod, becsukod.
Olyan könnyedén jönnek a mozdulatok,
mint a lélegzés, a beszéd vagy a sírás.
Ha akarnál, most repülni is tudnál.

Hátraveted a fejed, a szádon egy
bakkhánsnő borízű mosolya játszik.
Megszülettél újra. Minden rendben.
A lázas Nap a láthatár alá bukik,
kulcscsontodon tócsába gyűlik az este.
Ellazulsz. Elengeded a kezem.
Hátadon még halványpiros a bőr
(a tegnapi leégés diszkrét nyoma),
de érintésre hibátlan és puha.

Rágyújtasz. Nézlek. Minden ugyanaz,
de a szemhéjam mögött már örökre
egy eksztatikus, félszeg angyal maradsz.

Kórkép

Az ég húsrózsaszínen dereng.
Budapest ébred. Nyújtózkodik.
Csak most kelt fel, de máris fáradt.
A város egy kisfiú felhorzsolt térde,
felkavaró és meztelen; felülről,
a Gellért-hegyről vagy egy bárányfelhőn ülve,
még a rejtőzködő, apró kertek is látszanak.
Az utcák a bőr felszínén átsejlő erek.
Összefirkált, piszkos tűzfalukkal
halvány véraláfutások a panelházak.
A fákon vörösen ásít az ősz,
leveleik, mint megannyi régi heg.
Sűrű, szürke köd száll lassan a tájra:
valaki ragtapaszt tett a horzsolásra.

Várakozás

Esti Kornél a bőröndjén ült, merengve nézett el a vonatsínek felett. Olyan természetesnek hatott a peronon, hogy amikor megláttam − épp leszállóban a velencei gyorsról − szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ott van.
− Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem.
− Várok.
− Vonatra?
− Azt nem mondtam. Csak várok.
− Várhatok itt veled?
Esti megvonta a vállát.
− Nekem aztán édes mindegy, hogy mivel töltöd az idődet.
Letettem mellé a bőröndöm, és elhelyezkedtem rajta. Egy darabig csendben ültünk, azután Esti megszólalt:
− Nem gondolod, hogy furcsa, hogy az emberek mindig várnak valamire?
− Hát... attól függ, mire.
− Nem tudom. Mindenfélére. Vonatra, taxira, buszra. Egy későn érkező barátra vagy hivatalos levélre. A hangjelzésre, amit a telefonjuk kiad, ha megjött a havi fizetésük. Egy új film premierjére, válaszra egy kiadótól, a pillanatra, amikor híresek lesznek. A nagy Őre. Először a felnőttkorra, utána a nyugdíjra. Megváltásra. Ilyesmire.
− Vagy egy bandára, ami sokáig nem jön ki a színpadra – tettem hozzá.
− Vagy a felvételi eredményeikre.
− Vagy rozéfröccsre egy zsúfolt bárban.
− Vagy az első gyerekükre.
− Vagy a másodikra.
Esti elmosolyodott.
− Szóval mit gondolsz erről? Hogy a Föld csak egy óriási váróterem?
− Őszintén? Nem mondanám, hogy furcsa. Nem furcsább, mint bármi más.
Ettől a mondattól nagyon okosnak éreztem magam. Esti fintorgott.  
− És nem leszel tőle szomorú, hogy ennyi az élet? Hogy egyik várakozásból a másikba csöppensz?
− Nem sokat tehetek ellene – vontam meg a vállam.
− Akkor tulajdonképpen a vonat elé is ugorhatsz, nem? Ugyan már, barátom, ne legyél ennyire hervasztó! Légy kreatív. Ne várj semmire. Vagy jobbat mondok: várj mindenre egyszerre!
A felét sem értettem annak, amit mond. Esti nagyot sóhajtott, felugrott, felkapta a bőröndjét. Indulni készült.
− Na és te az előbb mire vártál itt? – kiáltottam utána.
− Hát rád – nevetett Esti, és elsétált a nyolcas vágány felé. Nem várt válaszra.

Kicune no jomeiri

Tépkedi a bazsalikomot, a levendulát, a rozmaringot, és közben magyaráz. Hogy japánul miért működik a haikuköltészet, és magyarul miért nem. A japán olyan légies, képi nyelv, ott öt-hét-öt életet élsz le, amíg végigolvasol egy mondatot. A magyar egészen más, sokkal földhözragadtabb, mi még rá vagyunk utalva a kötőszavainkra, és emiatt úgy szaladnak fel az extra szótagok a haikukra, mint pluszkilók a negyvenes nőkre.
Az illatozó fűszereket az egyik markába gyűjti, másik kezével kitágítja a vászonzacskó száját, majd belerázogatja a leveleket. Néhány bazsalikomdarabka az ujjára tapad, de észre sem veszi, beszél tovább. Hogy a magyar nyelv a novellákban és a prózaversekben tud a legszebben kibontakozni, a japánok meg épp ilyenkor válnak ügyetlenné. Beletúr abba a kis kupac simára és életlenre mosott üvegdarabba, amit a Duna partján szedtünk össze. Kivesz két sötétzöldet, beledobja a zacskóba.
Mindig meglep, mennyire illik rá az a kép, ami a japán szakos hallgatókról él bennem. Csak a mangafétis hiányzik. Verseket fordít, furcsa és idegen mítoszokat olvas egy számomra érthetetlen nyelven, és mindig vagy a háta mögé néz, vagy az égre. Tőle hallottam először a „kicune no jomeiri”-ről. Ez a szókapcsolat két dolgot jelent: egyrészt azt a jelenséget írja le, amikor a felvillanó lidércfények azt az illúziót keltik, mintha egy lakodalmas menet papírlámpásai vonulnának el az égen, másrészt a zuhogó esőn átsütő napfényt. Tükörfordításban így hangzik: a róka menyegzője.
Az ujja köré csavar egy vékony tincset a hajából. Elővesz egy ollót, az ablakon beszűrődő napfény megcsillan a fémen. Dús haja van, háromszor kell nekifutnia, mire sikerül elvágni. Felém nyújtja az ollót, én még tovább bajlódom, mint ő, de végül ott állunk mindketten, kezünkben egy-egy darabkával önmagunkból. Kinyújtott tenyere fölé tartom a sajátom, felfordítom a kezem, hagyom, hogy a hajszálaim az övéire hulljanak. Egy pillanatig még morzsolgatja őket, aztán megy ez is a zacskóba.
Különben vannak jó haikuíróink, de ők csak ugyanazokat a közhelyeket tudják ismételgetni egy-két átvariált mássalhangzóval, mondja. Elővesz egy kilyukasztott rézpénzt a zsebéből, a tincseinkre dobja. Kezd megtelni az erszény. Golyóstollat vesz elő, az asztalon már ott hever kikészítve a kedvenc verseskötete, benne könyvjelzőként egy blokk. Kiveszi, megmutatja. Egy Mojito és egy Margarita, ezt ittuk az első randinkon, háromezer forint plusz szervizdíj. Rajzolni kezd rá egy japán szimbólumot, tizenhárom tollvonás kell hozzá.
Ez a kokoro, azt jelenti, szív, magyarázza. Megfordítja a blokkot, itt már csak hat mozdulat kell, ez a mamori. Védelmet jelent. Összehajtja a blokkot, beteszi a zacskóba. Azzal a cipőfűzővel köti össze, ami megmaradt a kassai kirándulás után. A szálláson kint hagytuk a cipőinket a szoba előtt, másnap reggelre valaki ellopta a fél cipőfűzőmet. Azóta sem tudjuk, ki és miért tette.
Felakasztja az erszényt az ágyunk fölé, kellemes bazsalikom- és levendulaillata van. Leülünk a matracra, egymás mellé, törökülésben, a térdünk összeér. Nézzük, amit alkottunk.
Ezt a varázsbatyu-készítést hol tanultad, kérdezem, és most, hogy kész van, mégis mire jó? Felnéz, mintha transzból, zavartan pillant rám, aztán elmosolyodik. Ja, hogy ez. Hát ez tulajdonképpen semmire. Én találtam ki. Gondoltam, jópofa lenne.
Megfogom a kezét. Ülünk tovább. Az ablakból fény vetül a felakasztott erszényre, odakint az égen kicune no jomairi. Napsütötte zápor. És már én is két nyelven tudom megfogalmazni, hogy ez tulajdonképpen milyen jó.