Forog a kocka

Bertalan belesett a kulcslyukon. A szeletnyi szoba, amelyet látott, jellegtelen volt. Egy fél kanapé szemben, előtte háromnegyed dohányzóasztal, rajta borosüvegben hervadozó margaréta, egyharmad fotel, két kinyújtott láb, szürke alapon fekete mintás szőnyegrészlet. Mindebből csak a két láb érdekelte. Itthon van tehát. A két láb mezítelen volt, nagyon fehér, és kissé görbe. A kulcslyukhoz közelebb esőn, a boka fölött kivehetetlen tetoválás. Az aprócska résen kukucskálva legalábbis kivehetetlen. De Bertalan tudta, hogy egy bébi dinoszaurusz sematikus rajza az.

Visszament a szobájába, elindította a zenét a laptopján. A tudat, hogy itthon van, óvatosságra intette. Közepes hangerőn hallgatta Chopint. Úgy Isten igazából sosem kedvelte, mégis többnyire Chopint hallgatott, mert megnyugtatta. Egészen pontosan azóta, hogy egy este megkérdezték tőle, mi a nótája.

− Mi a te nótád, öcskös? – egészen pontosan így hangzott a kérdés Józsi bácsi szájából, és az öreg már öntötte is a saját termelésű, piros borát. Bertalan a bort fölhajtotta, a kérdésre azonban nem felelt, csak hülyén vigyorgott. A zenekar többi tagja is ivott derekasan, bár erősen elmaradtak a helyiek mögött. Józsi bácsi nem várt választ. Rágyújtott. Egy cigarettára és egy nótára.

− Szép város Kolozsvár, majd ott lakunk a Szamosnál! Na, folytasd, öcsém, hogy van tovább?

Bertalan nem tudta folytatni, bambán bámult kifelé, az alig kivilágított utcára. Józsi bácsi megvetően lebiggyesztette az alsó ajkát.

− De mi a te nótád, öcsike? − kérdezte újra. – Azok közül valamelyik, amiket játszani szoktatok? − és minden átmenet nélkül arról kezdett mesélni, mennyire fontos is a munkája, és arra bizony még senki nem panaszkodott.

− Asztalos vagyok, koporsókat készítek – szögezte le.

− Ne nézzen úgy rám a remegő – vágott bele egy rekedt, gyászosan hamis hang −, vagyishogyhát a szomorú szemével, a tűzzel játszani, jaj, nem szabad! Ne fogjon úgy át, a remegő, no ez az, a remegő kezével, a szívnek húrja van, mely elszakad!

− Az első csókját, én el nem feledem! – kapcsolódott be egy még rekedtebb hang üvöltve. − Itt állok árván, halálos betegen!

− Mert szeretem! − bődült el Józsi bácsi is, s mivel Bertalan biccentett, elvigyorodott. – Hát ez a te nótád, öcskös?! Én hetvenhat éves vagyok, és én is szeretem! Danoljuk együtt!

A terem zengett a dalolástól. Bertalan fizikai fájdalmat érzett. A zenekar többi tagja a nóta végére az asztalra borulva hortyogott. Hajnalban indultak haza. Miután elbúcsúztak a dalárdától, Bertalan ült a volán mögé, mint a banda legkevésbé részeg tagja. Köd volt, és rengeteg kanyar. Amikor becsapódtak, Bertalan már szinte érezte, ahogyan maguk mögött hagyják a városuk tábláját. Talán ezért lankadt a figyelme. Mégis megúszták karcolásokkal. A másik autóban két embernek a lába, egynek mindene tört. De életben maradtak. Bertalan megúszta fölfüggesztett börtönbüntetéssel. A zenekar megvált tőle, s ő megvált a zenekartól. A bátyja garázsában húzta meg magát, karaoke zenéken végzett utómunkát, ebből élt. Képtelen volt szabadulni a baleset képeitől, s az érzéstől, ahogy elveszíti az uralmát a jármű fölött.

Aztán egy nap beállított hozzá Nyuszkó. Mintha ezer éve ismerné.

− Tudom, hogy zenész vagy, bár nem hallottalak zenélni – mondta.

− Mit szeretnél? – kérdezte Bertalan fáradtan.

− Gyere velem. A bátyád örülne, ha velem jönnél.

Efelől Bertalannak semmi kétsége nem volt. Ment.

Nyuszkó három nap múlva vallotta be, hogy ő is abban az autóban ült. Abban a másikban.

− A jobb lábam tört – fölemelte, megmutatta a bokáját. – Ezt a dinoszauruszt tetováltattam rá utána, mert ki is halhattam volna. De ez itt még gyerek, nem hal ki még egy ideig.

Így mondta, hogy ki is halhatott volna.

− Lagzikban játszottatok – szögezte le.

Bertalan nem tagadta, hogy így volt.

− És a két háború közötti slágereket szellemesen dolgoztátok föl.

Bertalan kényszeredetten elvigyorodott.

− Honnan tudod?

− Olvastam rólatok egy portálon. Énekelj nekem azokból.

Bertalan a fejét csóválta.

− Már csak Chopin érdekel. Azóta az este óta.

− Lakhatsz nálam – mondta Nyuszkó, és Bertalan nem ellenkezett.

− Nem te voltál a hibás, én tereltem el a mi sofőrünk figyelmét – közölte Nyuszkó az egyik este. Bertalan pár napja lakott a nőnél, jelképes bérleti díj fejében, külön szobában.

Bertalan erre nem szólt semmit. Újra megjelentek előtte a képek, s fölerősödött az érzés, ahogy elveszíti az uralmat. Lehunyta a szemét. Nem tudta, mit akar Nyuszkó. Gúnyt űz belőle, vagy csak érzéketlen. Visszavonult a szobájába. Ennyit tehetett. Később sem volt képes többre. Nyuszkó sem várt mást. Neki elég volt, hogy van egy különleges házi kedvence. Néha szórakozhat vele, figyelheti, ahogy kínlódik. Mosolyoghat azon, ahogy próbálja kerülni, ahogy értetlenül figyeli, ahogy leskelődik utána. Különös elégtételt érzett, hogy a kocka fordul. És hogy mennyire más ez az ember, mint az a Bertalan, aki sok évvel korábban elküldte a fenébe. Hátradőlt, hallgatta a falakon átszűrődő Chopint.