Vizuális portfóliónk

A képekből összerakott ember egy tudományos igényességgel megírt, mégis szélesebb érdeklődésre számot tartó, közérthető, kifejezetten kortárs problematikát körbejáró könyv. Alapgondolata a képek és az ember viszonya interdiszciplináris keretek között, ennek minden létező dilemmájával, kérdésével együtt.

Pusztai Virág feltevése, hogy korunk emberének életútja egy portfólión keresztül végigkövethető, ugyanis – az ultrahangnak köszönhetően – a születés előtti pillanattól a halálig lehet fotókon keresztül dokumentálni, hol saját magunk készítette képekkel, hol pedig másokéval. A szerző a kötetben végigtekint a képek, fotók történeti alakulásán, olyan alapvető problémákból kiindulva, minthogy a képek régen a jövőnek készültek, ma azonban ez inkább áttolódott a jelenre, és hogy tárolásuk háttérbe szorult a nagy nyilvánosságnak köszönhetően, ami a soha be nem fejezett, illetve a hibrid, végtelenségig variálható és változtatható képek létrejöttét eredményezte. A könyv célja, hogy a fotótörténetben folyamatosan jelen lévő technikai, morális és tartalmi változásokat és a mögöttes kulturális folyamatokat szemrevételezze, illetve egy lehetséges jövőbeli kutatási irányzathoz kérdésfelvetésekkel szolgáljon.

A kötet öt fejezetből épül fel: négy fő egységből, illetve egy ötödik, lezáró részből. Az első szakasz, A képekkel találkozó ember felvezeti az alapfogalmakat, meghatározza a képkészítő és a képfogyasztó pozícióját, a látás nehézségeiről és perspektíváiról ír, illetve több tudományos diszciplínát érintő területként definiálja a képkutatást. A felvetés helytálló, hiszen számos tudományág foglalkozik a képekkel, kezdve a pszichológiától, a filozófián át a biológiáig stb. Természetesen a média mellett, amely kiemelten fizikai képek szemléltetésével foglalkozik, az irodalom, az átvitt értelemben megjelenített metaforikus és szimbolikus képek kutatása is izgalmas terület. Ugyan utóbbira a könyv terjedelmi okok miatt nem tér ki részletesebben, de érdemes ezzel a területtel többet foglalkozni, hiszen napjainkban nemcsak fényképes mellékletek, illusztrációk színesítik az irodalmi műveket, hanem történetalkotó elemekként is jelen vannak, például Nádas Péter fényképkönyveiben, ahol a szöveg és a fotó szerves egységet alkot, vagy az emléktöredékekből való építkezés alapjául szolgál például Szirtes George Előhívás – Anyám regényében is.

A második rész, A képekbe kapaszkodó ember a vizuális inflációnak, a képek értékvesztésének okait boncolgatja az egyre növekvő képhalmozás következtében. A képekkel irányított ember tágabb nézőpontból tekint a vizualizációra, a média képeivel foglalkozik, mely gyakran manipulációval, az igazság és a hazugság egybejátszásával hoz létre új vizuális effekteket. Rámutat, hogy a csevegések korában élünk, melyben a képek egyre inkább teret hódítanak kommunikációnkban is. Egyre több a vizualitás az írott beszédben, például a közösségi oldalakon, az üzenetekben, azonban továbbra sem elhanyagolható az írott szöveg ereje. Több könyvet adnak el napjainkban, mint valaha, illetve noha a képek rengeteg tulajdonsággal rendelkezhetnek – mozgóképek, effektek stb. –, melyekkel különböző érzelmeket, gondolatokat jelenítenek meg, bonyolult, összetett gondolatok átvitelére továbbra sem alkalmasak.

A képekből összerakott ember az egyéni életút aspektusait vizsgálja, hogy a képekből összeállított egyéni vizuális portfóliónk hogyan hat ki valóságérzékelésünkre, emlékezetünkre, identitásunkra. Az utolsó fejezet, a Helyünk a képek között – esélylatolgatások a jövőre vonatkozó kutatási irányok lehetséges perspektíváit vázolja fel. A szerző nyitva hagy kérdéseket az olvasók előtt, mindenkinek lehetőséget biztosítva arra, hogy a saját érdeklődésének, kutatásának, meglátásainak megfelelően át- és továbbgondolhassa a lehetőségeket.

Azon túl, hogy rendkívül alaposan összefoglalja a képek történetét – gyakorlatilag a festmények időszakától a jövőbe nyúló kérdésekig –, a kötet bemutatja az egymással szemben álló nézeteket is, rengeteg kutatást, tanulmányt említ egy-egy kérdéskörben. Stílusát tekintve ötvözi a tudományos diskurzus formanyelvét az ismeretterjesztő cikkek nyelvi világával. Előbbi leginkább az első fejezetekben érzékelhető, a későbbi fejezetek azonban nemcsak a kutatóknak szólnak.

Mert a képkutatás az egyént is érintő probléma. Pusztai Virág olyan hétköznapi kérdéseket vet fel, mint például, hogy hová vezet ez az elképesztő dokumentáltság, milyen emberré válunk a képek – a saját képeink – által, mire emlékszünk valójában, és mire csak annak köszönhetően, hogy sok fotó készült róla. Gondoljunk bele, hogy szüleink, nagyszüleink idejében áttekinthető mennyiségű anyag állt rendelkezésünkre a fotóalbumokkal, mára azonban ez teljesen megváltozott. Lelketlen adattárolókon tartjuk a fontos és kevésbé fontos képeinket, sokszor szelekció nélkül, melyek egy pillanat alatt az enyészetté válhatnak. Egymásra halmozzuk akár ugyanazokat a fotókat is, melyek közt csak árnyalatnyi különbségek vannak.

A könyv borítója egy régi filmtekercset ábrázol sejtelmes megvilágításban, ezzel is szimbolikusan utalva az emberi élet vizuális portfóliójára, melyben úgy sorakoznak egymás után a képek, mint a szalagon a felvételek, apró kis kockákban. A borítót nézegetve hosszasan elgondolkoztam a felvetésein: vajon hány elkészített képünkre tudunk visszaemlékezni? Mi lesz a képek szerepe a jövőben az irodalomban? Lehetséges lesz-e csak a képek általi kommunikáció? Milyen hatásai lesznek a dinamikusan növekvő képállománynak?

A könyv és annak lezáratlan gondolatai új irányt mutathatnak más tudományterületek képiség-kutatásában is. Érdekes gondolatmenet indítható el például a színháztörténet terén, mert az előadás-elemzések a filmezés feltalálásáig csupán leírásokra és fotókra támaszkodhattak (megint más kérdéseket vet fel a film rögzített nézőpontja). Ehhez hasonlóan minden tudományterületnek más-más viszonyulása van a képiséghez, melyek feltárásában Pusztai Virág könyve remek útmutatóul szolgálhat.

Pusztai Virág: A képekből összerakott ember. Gondolat, Budapest, 2020.