Kősztálinok tündöklése és bukása

A gránit keménységének és a márvány meghitt, romantikus szépségének együttese egy irodalmi domborművet alkot nekünk. A hangvétel hol lágy, hol komor, olykor zord, olykor derűs. Dušan Šimko szlovák író Márvány és gránit című legújabb kötetében a „rejtőzködő Európa” újabb arcvonásai bontakoznak ki, néha beszédesen, néha pedig sokatmondóan hallgatagon.

A mai kor embere már el sem tudja képzelni, milyen veszélyes vállalkozás volt egy diktátori emlékmű kivitelezése. Azt egyszerűen nem volt szabad elrontani. Ha mégsem sikerül a mű, ha csálé, ha sok, vagy túl kevés valami a kompozíción, ha túl őszinte, vagy túl valósághű, és nem engedélyezett módon részletgazdag a kivitelezés, abból bohózat és dráma egyaránt kerekedhet. A kötetben számos aspektusból végigkövethetjük egy sztálini emlékmű építésének metódusait a kezdetektől a befejezésig, és még azon túl is.

Az időben rapszodikusan haladó kisebb fejezetek mintha önálló novellákra osztanák a regényt. A történet két főkaraktere nem hős és nem forradalmár, ugyanis egy fiatal prágai restaurátornőről és egy fotósról van szó, akik a műélvezetbe merülnek – tartózkodva a nyomasztó valóságtól –, miközben országszerte tombol a sztálinizmus és a személyi kultusz. A nő a műemlékvédelmi hivatal megbízásából kerül a barokk szobrok közé egy elhagyatott telken, hogy felmérje, mennyire menthetőek. A birtok, ahol a szobrok állnak, egy grófé volt, aki összerúgta a port a vele szomszédos kolostorban élő jezsuitákkal, így bármennyire is szeretett volna élő legenda lenni, ez az affér az emlékéről immár eltávolíthatatlan folt maradt.

A kötetben páratlan történelmi és kulturális műveltség tükröződik, a műtárgyak keletkezésének és motivációjának történetét pedig visszavezeti a szerző egészen az alapig, amely szerinte nem más, mint az emberi kíváncsiság. „A tizennyolcadik században a gyógyítás és a kínzás között szinte alig volt különbség. Az anatómiai színházakban csönd honolt, és belépti díjat szedtek. A boncasztalon valami gonosztevő hullája feküdt. A diákok a kíváncsi laikusokkal ellentétben ingyen figyelhették a szemléltető oktatás izgalmas színházát.”

Míg a monumentális szoborcsoport készül a városban, addig Barbora, a restaurátornő az ódon szoborparkban csavarog a fényképésszel, a háttérben pedig jelentős politikai események zajlanak, melyekről eleinte csak érintőlegesen értesülünk. Mindeközben észrevehetjük, hogy ez a könyv túl sok mindenről szól, noha egyáltalán nem terjedelmes. Az egyik fejezet a valódi művészi szabadságból, örömből és szívből születő szobrok és a politikai célból megrendeltek közti különbségre világít rá – itt vetődik fel a kérdés: milyen az „ideális” propaganda-szobor? Kellően ízléstelen, kicsit sem emberi, ormótlan, röhejesen heroikus és monumentális, hogy mindig a nép föle emelkedhessen. Ugyanakkor elnyűhetetlen, mindenféle eróziónak és környezeti hatásnak ellenáll, kivéve talán a robbantást:

„Az az örök és tévedhetetlen Sztálin a tizenöt méteresre tervezett magasságában maga a gránitba faragott rettegés. Az emlékmű mozdulatlan mementója lesz annak a kornak, amely állítólag megállíthatatlanul halad az ideális társadalom felé, amely minden tagjának megad mindent, szükségleteinek és képességeinek megfelelően. Senki sem meri azonban kimondani, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Sztálin Prága fölött olyan, mint egy újkori Gólem, amely a lábai előtt elterülő város életét ellenőrzi.”

A szobrok közti séta során azok lélekrajza, anatómiája is előtérbe kerül, csakúgy, mint az egykori szobrászművészek szabad játékossága, már amikor épp nem eminenciás urak megrendelésére dolgoztak. Az anyagmegmunkálás során figyelembe vett fény-árnyék játék a regényben is érvényesül: a szerző szubjektív műelemzései során a szobrok elemelkednek a talajtól, és már-már transzcendens értelmezést kapnak. Mindenféle szentimentális túláradás nélküli, mértéktartó, ugyanakkor érzékeny ábrázolásmód és harmonikus tájfestés jellemzi Dušan Šimko írói stílusát, így személyes aspektusból tárulhat fel előttünk egy sokat vitatott korszak.

A regénybeli fényképész manierista stílusban – azaz egyéni, érett, erősen intellektuális, különleges ritmusú térképzéssel és látásmóddal – fotózza a „tiszta lelkű”, cseppet sem elvtársias szobrokat. Nagyra értékeli a barokk szobrászművész ironikusan megformált erkölcsi üzeneteit az erények és bűnök egyes allegóriáiban. Ekkoriban a feldolgozott témák többnyire a halál, bizonyos szintű társadalomkritika és a bűnök:

„A haláltánc kedvelt téma volt a Bázelben élő Hans Holbein óta egészen a barokkig. A halál kegyetlenül szakítja ki az embereket rendre és korra való tekintet nélkül az aktív életből: a kaszás csontváz magával vonszolja az ijedt gazdag urat, vállon ragadja a kicicomázott asszonykát, könyörtelenül karjába kapja a kövér kocsmárost, maga előtt lökdösi magát a pápát is, akinek a süvege a földre esett, átöleli a fiatal apácát, és maga után húzza a hájas parasztot.”

A szobrokat alkotó mesterek egykori műhelymunkájába is betekintést nyerünk: a regényben szereplő két 18. századi szobrász Giovanni Lorenzo Bernini olasz építész, aki továbbfejlesztette a Michelangelótól kiinduló barokk stílust, valamint Matthias Bernhard Braun osztrák származású szobrász, aki élete nagy részében Csehországban dolgozott. Rájuk másfajta nyomás nehezedett, mint a regény szereplőire – valahol ez is összeköti a két korszakot –, ami talán ösztönzően is hatott rájuk.

Persze a „happy end” nem marad el, már ha annak nevezhető a Sztálin-emlékmű tökéletes, szinte katonai szigorral megszervezett likvidálása 1962 őszén. A műveletet még fényképezni sem volt szabad, az illető könnyen az állambiztonságiak kezére kerülhetett. Csodával határos módon egyetlen baleset sem történt. Az egész pusztítás ugyanolyan precíz tervezést igényelt, mint maga az építés, ám gyorsabban kellett lezajlania; mintha a tévedhetetlen elvtársak szégyellték volna magukat miatta. A diktátor meghalt, de a rettegés tovább élt.

Dušan Šimko: Márvány és gránit. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020.