Családban marad

Dacia Maraini új kötetének címe, a Rabolt szerelem első olvasatra a valóságtól elrugaszkodott, romantikus lányregényeket idézi, de az alcím, a Nyolc történet a bántalmazásról nagyon is valódi problémára utal.

A könyv elolvasása előtt azon gondolkodtam, hogy az író vajon mit tehet még hozzá egy olyan fájó és megoldatlan kérdéshez, mint a nők elleni erőszak, ami a mai napig tradicionálisan jelen van minden országban, legyen az a Föld bármely pontján, tartsuk azt bármennyire is nyitottnak vagy felvilágosultnak. Mit mondhat el, mit mutathat meg nekünk, amit ne tudnánk saját tapasztalatból, amire ne találnánk példát a szűkebb környezetünkben, amiről ne olvastunk volna a hírekben vagy a közösségi felületeken?

A kötetben nyolc különböző helyzetű, életkorú, más-más háttérrel és előzetes élettapasztalattal rendelkező kislány és felnőtt nő történetét ismerjük meg. A közös bennük, hogy erőszak áldozatává válnak.

A történetekben jönnek-mennek a szereplők, a családtagok, barátok, idegenek, orvosok, áldozatok. Alig van fókusz, az író tekintete körbejár. Egy-két kivételtől eltekintve nem időz el hosszan egyetlen szereplőn sem, s ha mégis, akkor sem mélységeiben. Lehetséges, hogy az erőszak mindenkié? Nem magánügy, mert mindannyiunkra tartozik?

Rögtön az első történetnél az orvos felfigyel egy fiatal nőre, aki elmondása szerint folyton balesetet szenved. Olvashatunk a tébláboló családsegítőről, aki el sem tudja képzelni, hogy egy tanult, előzékeny és kedves ember bántalmazó is lehet. Áldozatának csak a sebeit, az ijedt és dacos tekintetét láthatjuk. Mintha ezek a nők nem lennének saját történetük főszereplői. Lehetséges, hogy egy áldozat mellékszereplővé válhat saját megaláztatásának és fájdalmának történetében? Lehetséges, hogy még a fájdalom, a gyász, a megváltás sem lehet az övék, mert azok feloldódnak a szégyenben, a történtek felfoghatatlanságában, a környezet vakságában, elutasításában, a klasszikus áldozathibáztatásban? Ha egyedül nem tudnak megbirkózni a történtekkel, és senki nem segít, akkor hogyan tovább?

Az író azonban csak itt-ott tartja lényegesnek részletezni magát az erőszakot vagy a sérüléseket. Mégis szinte hipnotikus hatással bír, visszafordíthatatlan veszteségek mentén alakítja a szereplők életét. A könyvben nincs hangos dráma, nincs sok könny, nincs látványos összeomlás, színpadias győzelem vagy vereség, egyszerűen és keresetlenül peregnek a történetek, leírások és dialógusok. Nincsenek fotók az áldozatokról és a lassan gyógyuló sérülésekről vagy a soha be nem gyógyuló sebekről, nincs boncolási jegyzőkönyv és nincs látlelet. A könyv mégis látlelet. Nemcsak az áldozatokról, de rólunk, testvérekről, szülőkről, rokonokról, ismerősökről, idegenekről, a tanácstalan barátokról, a hivatalnokokról, a csak papíron létező szociális hálóról, ami nem nyújt kapaszkodót a talajt vesztett áldozatoknak.

De ez sem pontos így. Mert a könyvben igenis van dráma, van könny, és van látványos összeomlás. Csak figyelni kell. S ha figyelünk, akkor látunk. Látjuk az áldozatokat, a családokat. A vereségüket. Az érintettek élete kisiklik. Öngyilkosok lesznek, drogosok. Ha életben maradnak, akkor bizalmatlanok lesznek, sérültek, csendesek. Kirekesztődnek az életből. Mert az élet, úgy tűnik, részvétlen. Megy tovább. Kidobja őket magából egy erőszakos aktussal. És megy tovább, nélkülük. 

A magukra maradt áldozatok eltűnnek az orvosi rendelők forgatagában és a homályos lépcsőházakban, egyedül osonnak haza a szégyenükkel. Láthatjuk, ahogy a bántalmazás észrevétlenül belesimul a hétköznapokba, része lesz azoknak, mint betű a szövegnek, cérna a szőttesnek, a kívülállóknak – legyen az akár a legközelebbi hozzátartozó – gyakran fel sem tűnik, vagy csak nagy sokára, hogy valami nincs rendben. Az áldozatoknak azt sem könnyű megérteni, hogy mi történik velük, mert a bántalmazó az egyik pillanatban lehet, hogy imád, és csak a másikban ver. Mert tegnap még minden rendben volt, és ma, az erőszak után felfoghatatlan módon kizökkent a világ. Nehezen hiszik el, hogy az erőszak nem az ő szégyenük, és főképp nem az ő büntetésük valami el nem követett bűn miatt, ők „csupán” az elszenvedői, de semmiképpen az okozói.

Láthatjuk, hogy mekkora bátorság kell a szembenézéshez, feljelentést tenni, elmenekülni, ha nincs más kiút.

Szívesen írnám, hogy a könyvet olvasva arcunkba csap a valóság, hogy felkavaró, hogy felráz, és hogy szívszorító, de ezek a szavak elvesztették a súlyukat, értéktelenné tette őket a médiaipar. Ha ezeket a jelzőket olvassuk, tudjuk, hogy a következő pillanatban sekély és a valóságtól elszakadt bulvárt tálalnak fel nekünk. Látszólag emberi sorsokat, de sokkal inkább szerencsétlen cirkuszi fellépőket látunk majd, olcsó produkciót, ismétlődő show-elemekkel. Megrabolt embereket, akiknek a fájdalmát a legkisebb együttérzés nélkül kiárusítják, ahogy teszik azt egyébként a könyv két történetében is.

És mégis! Ezek a történetek megrázóak és szívszorítóak. Nemcsak azt az illúziót veszik el tőlük, hogy szabadon rendelkezhetnek saját testükkel, de a szabadulás és a megbékélés hosszú útját is elzárják előlük, amennyiben nem nyújtanak az áldozatoknak segítőkezet, a fájdalmukról nem vesznek tudomást. A kislányt, akit saját osztálytársai erőszakolnak meg, még csak meg sem szólaltatja az író, mások, elkövetők, szemtanúk, az újság számol be róla, hogy szerintük mi történt vele a falu határában. Erős történetek ezek. Halkságukban és hétköznapiságukban felkavaróak.

Az író nem megy mélyre, nem elemez, nem keres okokat, miérteket. A bántalmazás megtörténik. Minden ok nélkül. Tegnap még nem történt meg. Ma megtörténik. A holnap már nem lesz ugyanaz. Tegnap valakit megvertek, megerőszakoltak, megöltek. Szörnyülködünk, csóváljuk a fejünket. Vagy még azt sem. Az író felveszi valahol hősei életének fonalát, majd leejti azt. Otthagyja őket a fájdalommal, a zavarral, a tanácstalansággal, ahogy minket is, olvasókat. A történeteknek nincs megnyugtató lezárásuk, nincs klasszikus értelemben vett jó végük. Semmilyen értelemben nincs jó végük. A gonosz nem nyeri el méltó büntetését, az áldozat nem nyer feloldozást.

De jó befejezés lehet, hogy elkezdünk beszélni, bátorítjuk azt, aki eddig nem tette meg. Az Ale és a meg nem született gyermek című fejezet végződik így, és ez egyben az emelt fővel való túlélés első és jó lépése lesz.

„Mit akarsz mondani? – suttogja Ale, és megfeledkezik a fájdalomról, az émelygésről, a testéből csurgó vérről. A rigó egyik lábával megdörzsöli a csőrét, aztán kicsit fölemelkedik, szárnyait kitárja, mintha fel akarna röppenni. De nem teszi. Ott áll teljes szépségében, ragyogó, fekete tollaival, miközben továbbra is tátogatja fényes, sárga csőrét. Éppen, amikor a rigó fejecskéjét a mellére hajtva szigorúan ránéz, Ale megérti, mit akar tudtára adni a madár. Az a kicsiny, méltóságteljes test azt mondja neki: jelentsd fel, te buta! Jelentsd fel az orvossal együtt. Ne félj! Ne bújj el! Ne tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. Menj és beszélj! Ne titkolj el mindent! Mondd el az anyádnak, mondd el a húgodnak. A méltóságod múlik rajta.”

Az író életrajzát kutatva olvasom, hogy 1962 és 1983 között Alberto Moravia élettársa volt, akinek a Figyelem cím könyve jutott eszembe, melyben egy anya kerítőnőként kiárusítja a saját lányát úgy, hogy ebből a férfi hosszú évekig semmit sem vesz észre. Az erőszak különböző válfajainak témája örök, a megoldás, a megelőzés, a bántalmazás társadalmi szintű és együttes elutasítása még mindig várat magára. Miért?

Dacia Maraini: Rabolt szerelem. Jaffa, Budapest, 2020.