A probléma

A rendőrfelügyelő a szobájában ült. Ideges volt, hol az ujjával dobolt, hol a lábával. Még arra is gondolt, hogy rágyújt egy cigarettára, pedig már régen leszokott. A tizedes, a felügyelő idegességének okozója, nemrég telefonált. Annyit mondott, hogy nagy a baj, de nem szeretné a részleteket telefonon elárulni, azonban készüljön a felügyelő lelkileg, mert komoly ügyről van szó. A felügyelő fel is készült lelkileg, azazhogy jól felhúzta magát. „Na, ezt igazán megspórolhattam volna” − gondolta. „És ráadásul késik is. De biztos, hogy valóban nagy a baj, a tizedes nem szokott nyomós ok nélkül pánikot kelteni. Csak lenne már itt!”

Óhaja azonmód teljesült is, a tizedes megérkezett. Szemlátomást ideges volt ő is, gyűrögette a kabátja ujját, szeme feszültséget tükrözött.

− Felügyelő – kezdte −, maga a kultúráért felelős államtitkár keresett meg. Tudja, osztálytársak voltunk anno…

A felügyelő magasra húzta a szemöldökét.

− Mi dolga velünk?

− A költők nem tudnak verset írni − bökte ki a tizedes.

A felügyelő nagyot nevetett.

− Ha nem tudnak, hát nem tudnak. Mit érdekel az minket? Különben is, mindig utáltam Adyt.

A felügyelő mellkasából hatalmas sóhaj tört fel. Igencsak megkönnyebbült. A tizedes viszont, ha lehet, még idegesebb lett.

− Nem úgy van az! Magyarország valamennyi költője, ismétlem, mindegyikük, a jegyzettek mindenképp, de állítólag még az amatőrök is, hirtelen teljes blokád alá kerültek. Egyetlen sort sem tudnak írni, egy árva asszonánc nem sok, annyi sem jut eszükbe. Aki épp verset írt, az félbehagyta művét, aki pedig két vers között volt, az nem tudta az újat elkezdeni. És mindegyiküknél pontosan múlt hét kedden, délután ötkor kezdődött a dolog. Beláthatja, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Itt valami nagy disznóság van.

− Lehet − mondta kicsit komorabban a felügyelő. − De egyáltalán kinek állna érdekében elnémítani a költőket?

− Ki tudja? Talán más is utálja Adyt. 

− Talán. De hogyan tudna valaki ilyen hatást elérni?

− Pont ezt kéne kinyomoznunk. Meg hogy ki a tettes, és mi az indíték.

− Nem tudom, tényleg nem tudom. Nincs itt semmiféle bűncselekmény. Ez az ügy nem miránk tartozik.

− Szerintem meg nagyon is ránk tartozik! Valaki ugyanis erőszakosan megfosztotta a költőket a versírás képességétől. Ami pedig a pénzkereseti forrásuk, így jelen esetben vagyon elleni bűncselekményről van szó.

A felügyelő hümmögött. Érezte, hogy a tizedesnek igaza van.

− Rendben. Akkor nyomozni fogunk. Viszont csak holnaptól, nekem a mai napból már elegem van.

A tizedes bólintott. Ám mielőtt hazaindulhattak volna, megszólalt a telefon. A tizedes vette fel. 

− Halló, itt a kapitányság. Ó, maga az? Hallgatom… Valóban? Ez nagyon furcsa. Csakugyan ilyen súlyos a helyzet? Mindenképp szólok a felügyelőnek − azzal letette a telefont.

− Felügyelő úr! Franciaországban ugyanaz a helyzet, mint nálunk. A költők nem tudnak verset írni. És Németországból is ugyanezt jelentették. Úgy látszik, világméretű dologról van szó. Az egyes országok rendőrségei mellett az Interpol is ráállt az ügyre. Cselekednünk kell!

 

A nyomozás

És íme, itt is a várva várt másnap! Nem is kellett hozzá többet tenni, mint ugrani egy kicsit a lap üres része fölött. Esetleg lapozni egyet. (Jelenleg fogalmam sincs, miként alakul a tördelés). Milyen jó is lenne, ha a valóságban is ilyen könnyedén el lehetne jutni a másnapra! Főleg, ha valami várva várt eseményt hoz az a bizonyos másnap. De térjünk vissza a felügyelőhöz és a tizedeshez! Mindketten a tegnapi irodában állnak. Látszik még rajtuk az előző napi idegesség, de valami más is: átszellemültség, lelkesedés, hiszen ÜGY van a láthatáron. Nyomozhatnak, csillogtathatják kiváló logikájukat, és talán meg is oldják az ügyet. Az lenne aztán a nagy szám! Hiszen nemzetközi bűntényről van szó! Micsoda szenzáció volna, ha a kis magyar kapitányság két dolgozója bogozná ki a rejtélyt!

Ennek megfelelően izgatott töprengésbe kezdtek.

− Felügyelő úr, maga szerint mi lehet az indíték?

− Hát… a magam részéről a pszichológiához nyúlnék. Szerintem valami beteges hajlamú, torzult lelkű ember az elkövető. Talán valamilyen személyiségzavartól is szenved. Mit tudom én, talán igaza van, utálta az iskolában Adyt, meg a többi költőt is, és most így áll bosszút.

− Felügyelő úr, én ezzel vitatkoznék. Egyrészt az iskolások klasszikus költőket tanulnak, nem pedig kortársakat, így a régieken állnának bosszút, nem az újakon. Másfelől a szegény régi költők sem tettek mást, mint verseket írtak, igazán nem tehetnek róla, hogy diákok tömegeinek okoznak szenvedést azzal, hogy magolniuk kell a verseiket. Erről inkább tegnapi telefonpartnerem és egykori osztálytársam, a kultúráért felelős államtitkár tehet. Meg a magyartanárok. De ellenük senki nem követett el merényletet. Legalábbis nem hallottam róla, hogy a magyartanárok elvesztették volna tanítói képességüket.

– Igaza lehet – tűnődött el a felügyelő. – No, de akkor mi lehet az indíték?

− Sajnos, nincs ötletem – csóválta a fejét a tizedes.

− Na, jó. Akkor hagyjuk az indítékot. Jöjjön egy még nehezebb téma. A hogyan! Hogyan vitte végbe tettét az elkövető?

− Talán tömeges hipnózissal.

− Gondolja, hogy kiültették az összes költőt a Kossuth térre, és hipnotizálták őket?

− Nem, persze, ilyesmiről senki nem számolt be. Akkor talán egyenként hipnotizálták őket. Mindegyiket pontosan múlt kedden, délután ötkor? Nincs annyi hipnotizőr a világon! És különben sem lehet egy embert akaratával ellenkező dologra hipnotizálni. Ez alap a hipnózis tudományán belül.

− Na jó, feladom. Akkor ön szerint hogyan csinálták a dolgot?

− Sajnos, nem sok ötletem van. De szerintem keresnünk kellene valamit, valami forrást, ami egyszerre hathatott a világ költőire. Mondjuk egy tévéműsort... Valamit sugároztak, ami traumatizálta őket.

− Gondolja, hogy rávették a világ költőit, hogy egyszerre üljenek a tévé elé? Ez nem túl valószínű. És mi hangozhat el egy tévéadásban, ami ilyen drámai hatást vált ki? Szerintem semmi. De leellenőrizhetjük a dolgot, csak meg kell kérdezni a költőket, mikor néztek tévét, és mi ment benne. Habár szerintem borítékolható a válasz.

− Sajnos, szerintem is. Akkor ugorjunk a harmadik kérdésre: ki a tettes?

A két − amúgy kiváló − rendőr hosszasan töprengett, de még annyi megoldás sem jutott eszükbe, mint az előző két kérdés esetében. Az egész napjuk ráment az útkeresésre. Este, mielőtt hazamentek, ekképp voltak kénytelenek összegezni: Ki a tettes? Nem tudjuk. Mi az indíték? Nem tudjuk. Hogy követte el a dolgot? Nem tudjuk. Mit tudunk egyáltalán? Hogy egy nagyon fura dolog történt. Csak az vigasztalta őket némiképp, hogy másnapra berendeltek néhány költőt, akiket kihallgathatnak. Talán abból kiderül valami.

 

Tanúk és áldozatok

Az első kihallgatandó költőt Nagy Tihamérnak hívták. Szegényes öltözetet viselt. (Hát, egy költő ne is legyen gazdag!)

− Kedves Tihamér! Tehát mi történt? − kérdezte a felügyelő.

− Hogy mi történt? Hát, épp a feleségemmel beszélgettem. Büszkélkedtem neki, milyen remek évem volt. Mondtam neki: „Én mindig is termékeny költő voltam, de az idei év még a korábbiaknál is jobb! Rengeteg verset írtam, és nem ám amolyan silány minőségű tucattermékeket, hanem igazán minőségi verseket. Mindjárt be is fejezem a következőt...” És akkor puff, belém csapott az istennyila, vagy nem tudom mi, de többé semmi nem jutott eszembe. Mintha vákuum lenne az agyamban. Meg is ijedtem, hogy valamitől hirtelen elbutultam, ezért elkezdtem a feleségemmel mindenféle bonyolult, elvont dologról beszélgetni, filozófiáról, Heideggerről, Nietzschéről és hasonlókról. És kiválóan működött az agyam! Úgyhogy megnyugodtam: mégsem butultam el. Ám verset továbbra sem tudtam írni, ezért nagyon elszomorodtam. Hát ez történt.

− Értem − mondta a felügyelő. − Azon a bizonyos keddi napon tévézett?

− Sose nézek tévét – válaszolta Nagy Tihamér leereszkedően.

− Járt mostanában hipnotizőrnél?

− Nem. Mi dolgom lett volna vele?

− Persze. Semmi. Köszönjük az együttműködését. Elmehet.

Tihamér távozott, hogy a következő költőnek adja át a helyét.

− Neve?

− Kiss Gyula.

− Ugye, ön se tud verset írni?

− Nem. Ami bizony nagy csapás, végtére is életem értelme volt a versírás.

A második költő kissé egzaltáltnak tűnt, ezért a nyomozók nem voltak biztosak abban, hogy segítségükre lesz. Nem is sikerült belőle rendes válaszokat kiszedni. Néha indokolatlanul sokat beszélt, máskor annál kevesebbet. Amikor végül megkérdezték tőle is, hogy tévét nézett-e az ominózus kedden, illetve járt-e mostanában hipnotizőrnél, mind a két kérdésre nemleges választ adott. Aztán újabb és újabb költőket hallgattak ki, mindenkinek feltették az utolsó két kérdést is, a válasz azonban mindig ugyanaz volt. Ugyanakkor mindenki megerősítette, hogy az ominózus dátum óta nem tud verset írni, de senki nem tudott használható információval szolgálni. Így, ha előző este csüggedtek voltak a rendőrök, aznap estére egyenesen kétségbe estek. Az sem segített a hangulatukon, hogy körbetelefonálták a külföldi országok rendőrségeit, és kiderült, hogy senki nem jutott semmire. Még az Interpol sem. Azt pedig nem is sejtették, hogy holnap újabb csapás vár rájuk...

 

Újabb probléma és a megoldás

− Tizedes, valami új gondolat?

− Semmi.

− Valami új hír?

− Semmi.

− Mit tegyünk?

− Várjunk. Az információ, ami rendelkezésünkre áll, nem elég. Talán folytatódik az ügy, lesz új fejlemény, és akkor esetleg jutunk valamire.

− Csak ennyit tehetnénk?

− Azt hiszem, igen.

A két rendőr mély hallgatásba burkolózott. A telefon csörgése zavarta meg a csendet.

− Itt a kapitányság – szólt bele a tizedes A kagylóba. − Valóban? Nem viccel? Hiszen ez nagyszerű! Persze, továbbadom a hírt!... Hogy mondja? Ez komoly? Hát, ez bizony kevéssé jó hír… Furcsa. Nagyon furcsa! − letette a telefont, a felügyelőhöz fordult.

− Képzelje, a költők ismét tudnak verset írni.

− Nahát, tényleg? Ez igazán remek! És elkapták a tettest is?

− Nem – ingatta a fejét a tizedes szomorúan. − Továbbra sem tudjuk, ki áll az esemény hátterében. És azt sem, hogy miért gondolta meg magát. És van egy rossz hírem is. Az összes költő, a világ valamennyi költője herpeszes lett.

− Micsoda?

− Igen. Minden ugyanúgy történt, mint amikor elment az ihletük. Kész rejtély ez az ügy.

A tizedes és a felügyelő hallgatásba merült. Kisvártatva megszólalt a felügyelő.

− Tizedes, maga hisz Istenben?

− Nem igazán. Miért kérdezi?

− Tegyük fel, van Isten. Ez esetben részint megoldható az ügy.

− Ugyan hogyan?

− Hiszen Isten mindenre képes! Arra is, hogy egyszerre elnémítsa az összes költőt! Megvan a tettes, és megvan a hogyan! Már csak az indítékot kell kideríteni.

− Talán forduljunk egy paphoz.

A felügyelő erre csak hümmögött, majd így szólt:

− És persze ki kéne találni, hogyan akadályozhatnánk meg Istent, hogy a jövőben a hasonló tetteket vigyen véghez...

− Gondolja, hogy okos dolog Isten szándéka ellen tenni?

− Hát… nem éppen.

Ekkor a felügyelő észrevette, hogy a tizedes egy könyvet tart a kezében. Furcsa érzése támadt. Amolyan intuíció. Soha nem érdekelték a könyvek, de most egy érzés nem hagyta nyugodni, mintha ez a kötet közölni akarna vele valamit.

− Tizedes, mi az a könyv magánál?

− Ja, ez? Semmi. A Görög mítoszok.

− Minek az magának?

− A fiam most tanulja az iskolában a görög irodalmat, neki hoztam ki a könyvtárból.

− Értem − felelte a felügyelő, de egyre erősödött benne az a furcsa érzés. Aztán egyszer csak elkerekedett a szeme, és leesett az álla. Ez az!

− Értek mindent – kiáltott föl. − Nem lehet más a magyarázat!

− Tessék? − kérdezte a tizedes. − Mit ért?

− Kedves tizedesem, megfejtettem az ügyet! De még be kell bizonyítanom – mondta, és elviharzott.

A felügyelő rohant. Nagyon fel volt dobva. Tudta, mit keres, de nem emlékezett a pontos címre. Végül csak megtalálta. A kapualj fölött felirat: Médium. Kíváncsi a jövőre? Érdeklik az Istenek, vagy a sorsa? Forduljon hozzám!

Bekopogott. Az ajtót nyitó személy határozottan médiumszerűen festett.

− Mit óhajt? − kérdezte.

− A görög istenek, ugye, léteznek?

− Hát persze. Bár ma már elég ódivatúak.

− Kapcsolatba tud lépni velük?

− Szokatlan kérés. Nem sokan kérik ezt tőlem... De, persze, meg tudom oldani, ha nem is lesz könnyű. Jöjjön!

A tizedes a kapitányságon ült, az irodában. Nem értett semmit. Csak azt tudta, hogy a felügyelő a munkaidő közepén elviharzott sokat sejtető kijelentésekkel, de nem mondott semmi konkrétat. Kicsit dühös is volt emiatt, bár alapvetően inkább kíváncsi volt. Várta vissza a felügyelőt. Aki csak a munkaidő vége után ért az irodába.

− Na mi történt? – kérdezte a tizedes. − Mit értett meg?

− Kedves tizedesem, én egy zseni vagyok. Megfejtettem az ügyet. Megelőzve az Interpolt és mindenki mást! Világhírű rendőr leszek! Talán én leszek a budapesti főkapitány! Vagy még magasabb beosztásba tesznek. Lehet, hogy külföldi karrierem is lesz... Esetleg vezető leszek a Scotland Yardnál!

− Értem. Most nagyon büszke magára, de árulja már el végre, mire jött rá!

− Nem csak rájöttem, be is bizonyítottam! A maga könyve adta az inspirációt! Arról van szó, hogy az ókori görög istenek léteznek. Nagyon is valóságosak, mind a mai napig dolgoznak. És léteznek a Múzsák is, köztük Euterpé, a lírai költészet Múzsája. Nélküle a költők nem tudnak verset írni. Azonban Euterpé egy roppant hiú nő, aki tartani akarja a lépést a divattal. Ezért a közelmúltban elkezdte rúzsozni a száját. Csakhogy, mivel rengetegszer adott csókot a költőknek, a rúzs gyorsan lekopott. Úgy döntött hát, nem ad több csókot. No, ekkor tapasztalta a világ valamennyi költője, hogy nem tud verset írni. Szerencsére azonban egyéb istenek, akik nem szívesen látták ezt a fejleményt, szereztek Euterpének csókálló rúzst − Aphroditétól. Így ismét elkezdte szórni a csókokat, azonban az Aphroditétól beszerzett rúzstól a múzsa herpeszes lett, s végigfertőzte a költőket. Az már az én leleményem – húzta ki magát a felügyelő −, hogy szereztem neki ez ellen gyógyszert. Gyorsan meg is gyógyult a Múzsa, és mostantól minden rendben lesz. Na, mit szól? Meg van oldva az ügy! És a médium bizonyítékkal is szolgál, ha szükséges.

A tizedes nagy tisztelettel nézte a felügyelőt, aki a közeli jövőben bizonyára sokkal több lesz majd, mint az ő főnöke.