Jelige: Oh, Rómeó – Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó? Már úgy értem vektoriálisan, persze!

"O, Romeó, wherefore art thou Romeó?

Deny thy father and refuse thy name..." – valld be,Téged is megihletnek e sorok?

„A technikai helybenjárás nem más, mint visszalépés” – mondja Shakespeare, vagy Einstein, vagy G.B.Shaw, vagy egy dakota közmondás, mindenesetre valamelyik a nagy eszével!

Ilyenként értékeltük, mint érettségi előtt álló diákok, hogy iskolánk technikai oktatási segédeszközökbe invesztált, és ezzel próbált meg felkészíteni bennünket az életbe való kilépésre. Nagy „É”-vel, értelemszerűen. Olyat tenni batyunkba, amivel elindulhatunk egy úton, mely „hazámba visszavisz, filiszter leszek magam is. Tovább, tovább, tovább. Fel búcsú csókra...!”

Ilyennek számított egy akkor párját ritkító csoda, egy pikup! Ahogy mondtuk. Később kiderült, hogy ezzel le lehet játszani egy lemezt is. Legalábbis nagytekintélyű, nyugdíj előtt  álló osztályfőnökünk behozta a osztfő órára a csodapikupot és meghalgattatta velünk a Sorsszimfóniát, hadd művelődjünk. Amikor a lemez lejárt, hatásszünetet tartott, kivárt és megkérdezte az osztályt. „Szép volt? Ki tudná megfogalmazni a gondolatait? Kérdezhettek!” Nem igen merészkedett senki, miglen meglepetésünkre a mucsai grundfocista barátom emelte bátortalanul kezét. Őt nem a komolyzene iránti szeretetéért kedveltük. „Tanár úr! Meg szeretném kérdezni, mit lehet erre táncolni?” Bölcs oszink, anélkül, hogy ránézett volna, csak annyit mondott. „Te Rudi fiam, most hazamehetsz!” –hangja rezignáltnak tűnt.

Ha lehet, egy további szenzáció még ezt is felúlmúlta. (Megtoppolta, toppolófával). Ez olyan hihetetlen volt, hogy addig elképzelni se tudtuk, mert nincs rá szó, csak képzelet. Ezért aztán meg kellett tanulni hozzá egy új szót. Egy 8 mm-es orosz filmfelvevő készülék, egy Zorki kamera, amivel nem fotót, hanem mozgóképet lehetett felvenni. Az egész városban csak egy volt, és az is a mi iskolánkban. Ez aztán megihlette az ihletékeseket és elhatározták, hogy tanfilmeket készítenek a nebulók okulására.

A fizika katedra kigondolt egy filmecskét a vektoriális mozgás összetevőinek a demonstrálására, valahogy úgy mint Galilei vagy Newton, vagy valamelyik másik, a nagy eszével. Ehhez adva van ugye nálunk a Maros, amelyik a Bulátol folyik a strand felé. Ezen halad egy molnárcsónak, két evezőssel a lóstrandtól a Neptun felé. Namármost, ha ez a két nyomaték (a vén Maros folyási iránya, a zsiliptől és a szerepét messze túljátszó, magát a film szempontjából fontosnak tekintő, két lapátos csapkodása) összetevődik vektoriálisan, akkor a molnárcsónakkal át lehet jutni a mólótól, de nem pont szemben a sörbárhoz, csak lejjebb a nudistákhoz, a sodrás miatt. Tiszta fizika kérem! A hajó arra halad, fizikailag, amerre a vektor mutat. Társadalmilag meg amerre a Viktor mutat. Mi ezt értettük, de a film levetítése után, az abszolút többség is (legalább is 2/3). Megértettük, Rudi is. Vektoriálisan is. Tehát didaktikailag hasznos volt a film. Néma volt ugyan, de technikailag tökéletes. Ezért padtársam, a fotókör tagja felelt. Én mint ügye-fogyi hátramozdító, kellékes, fővilágosító, sminkmester, gyártásvezető, berendező, csapó, súgó, kellékes, öltöztető-vetkőztető, szintén fel voltam mentve az oktatás alól, mint nélkülözhetetlen, a filmezés idejére. Mondom nektek, a Ben Hur óta filmnek ilyen sikere nem volt!

Logikus, hogy nagytudású angol tanárunk sem akart kimaradni a műszaki progresszió új dimenziójából. Azzal állt az illetékesek és a műszakiak elé, hogy filmre viszi az ötszáz év előtt született Stratford-upon -Aven-i dárdarázó Vilmos halhatatlan színművét a veronai szerelmesekről. Olyannyira halhatatlan, hogy a végére mindenki meghal. 

„És a szánk nyitva van, hogy miket tud ez a segszpír viliam” (Bereményi G./Cseh T.), aki papírra vetette. Shakespeare papírra.

Szavakkal itt nem tudom leírni a lelkesedést. Az sem korlátozta a mondandót, hogy a film néma volt. Kigondoltuk, hogy elkészítjük a filmfelvételt, úgy ,hogy a szereplők csak teátrálisan tátognak, utána meg a szöveget magnóra vesszük, mert az is volt. A premieren már csak arra kell ügyelni, hogy a két indítógombot egyszerre kell megnyomni, és már meg is szólal a néma film, a siker garantált!

Kosztümös filmet képzeltek el. Improvizált, részben a színháztól kölcsönzött jelmezekkel és kardokkal, amivel ugye Mercutio meg kellett ölje Tybaldot a kútnál.

Nem kell mondanom, hogy iskolánk megbolydult  hangyabojjá vált. Mindenki szerepelni akart a filmben. A bejárati lépcsőnél a vívó jeleneteket gyakoroltuk. „Supsz” – elsuhintani a lehajtott feje fölött. „Hopp” – elkaszálni a felugró lába alatt, „Hör-hör” – hörögve haldokolni a szíven szúrás után, meg ilyenek. Én akár a dada szerepét is elvállaltam volna, csak benne lehessek, de jött a kijózanító döntés.

A legjobb angolos lány az iskolából lesz Júlia. A legjobb angolos fiú meg Rómeó. És én egyik sem voltam. Maradtam hát a kellékes.

A legendás erkélyjelenetet a kultúrpalota hátsó oldalán levő barokk erkélynél, a haldoklási színt meg az alatta levő kőpadon forgattuk. Júlia maga egy minden ízében kicsattanóan gömbölyű, hosszú, hullámos hajú és hájú hajadon, kiváló angol kiejtéssel, aki egy selyem nyári hálóinggel próbálta leplezni túláradó bájait. Szélesen gesztikulálva kiállt az erkélyre, és rákezdte, ahogy azt  az iskola legjobb angolosától el lehetett várni.

„Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?

Tagadd meg gatyád, dobd el neved,

Vagy én nem leszek Capulet tovább,

Csak a neved ellenségem...”. Közben a balkon alatt Rómeó ólálkodott, aki ugyan a legjobb angolos volt, de tornából fel volt mentve, ezért eltekintettünk az indákon való felmászástól. Egy korhű, tepsiszerű föveggel a fején, bőujjú ingben, mellényben, alul egy harisnyabugyiban hadonászott szerelmesen, szerepe szerint.

A drámaiságot nem lehetett fokozni, mire a haldoklási jelenethez értünk. Júlia már megmérgezve fekszik hanyatt kiterítve a kőpadon, mint tetszhalott. Hajában piros rózsa, szeme lehunyva, gyönyörűen, szerepe szerint. Selyem hálóinge sejtette nőies domborulatait, amikor Rómeó, színházi jelmezében, a Hamletről elnevezett harisnyabugyijában ráborult halottnak hitt, de csodaszép hitvesére, Júliára. Szem szárazon nem maradt. A drámai feszültség tetőzött.

Ugyanakkor technikai szempontból nem volt, csak három percnyi film a tekercsen. Több próbafelvételre nem volt lehetőség, meg pénz sem.(u.n. low cost filmet forgattunk.) Tehát a szöveget a padon ülve addig mondattuk Montague és Capulet sarjával, amíg tökéletesen ment, majd a jó fényt kihasználva bejelentettem, mint csapó, hogy „action”!

Rómeó a szenderegni látszó Júlia mellé ült a padra és rákezdte:

„Hát méreg szegte élted derékba... Fukar, te! Nem hagytál egy árva cseppet sem, hogy utolérjelek? Hadd érjem ajkad, talán maradt ott egy parányi...” Közben ráborult Júliára, ide-oda gurulva domborulatain, ami a felvétel által kiváltott lámpaláz mellett mást is kiváltott. A harisnyabugyiban. Jól láthatóan a filmen és a körben ácsorgó bámészkodók számára. Nem csak jól láthatóan, de érezhetően is. Júlia is úgy megérezte a nyomatékot, hogy idő előtt feléledt tetszhalálából, váratlanul felült – mit sem törődve a pergő kamera egyetlen lehetőségével – lelökte magáról az amúgy is szomorúan izgatott Rómeót, még mielőtt megmérgezhette volna magát,  majd az eredeti Shakespeare-i szövegtől eltérően egy „Te piszkos disznó” felkiálltással pofán csapta. Felugrott és selyem hálóingében elviharzott, amerre a vektor mutatott, a mamához! Teátrálisnak teátrális volt, nem szólhattunk egy szót sem, de mindenesetre egy új, nonkonformista rendezői változat. A stratfordi Globe Theaterban így nem ment volna át.

Már nem emlékszem pontosan, talán a herceg, de mintha még valaki azt mormolta volna a lejárt filmű felvevőbe, ide illően, örök tanulságul, hogy:

           „Mert könnyel jelzi majd a krónika,

            Hogy élt s halt Rómeó és Júlia!

            És még regékben sincs arra szó,

            Mit szenvedett Júlia és Rómeó!” (Kosztolányi Dezső frd.)  

            És az olvasó! (A szerző sajnálatára.)