A díjazottak:

I. (megosztva)

Jelige: Susulyka – Mezei Attila (Búcsú)

Az Irodalmi Jelen szerkesztőségében nem véletlenül döntöttünk úgy egy rendkívül nehéz időszak közepette, hogy ama esernyők kinyitására buzdítjuk az íráshoz kedvet érzőket: részben egy kis közös fellélegzésre hívtuk pályázóinkat, részben szerettünk volna újra megszólaltatni egy hosszú ideje hallgató műfajt, a humoreszket.

Meleg nyári nap volt. A villamos megállójában sok ember várta, hogy a sárga villamos – népszerű nevén a tuja – megérkezzen. Fiatalok és idősek vegyesen, türelemmel vártak. A kijelzőn, ahol a járatok követési idejét mutatta a digitális tájékoztató tábla még kettő perc volt az érkezésig. A tömegben várakozott egy fiatal harminc év körüli ember karján egy négyéves forma kislánnyal. A pici lány csinos fodros ruháján hatalmas rózsaszín folt éktelenkedett. Az apa – mert biztos, hogy a kislány apja volt – mindenfelé nézett csak a lánykára nem.

Valahol, egy szépen megvilágított szobában, egy olyan kinyitható kempingasztalnál egy háromfős társaság iszogatott. Fő témájuk között szerepelt a foci, a politika, és persze… az oltás.

– Nem is értem, milyen agymosás az egész! – fröcsögött Nemoda Pista, és úgy artikulált kezeivel, hogy majd’ fellökte a söröskorsóját. – De én nem adom ki magam ennek. Nekem még van józan eszem.

– Mennyi? – kérdezte az úr hanyagul.
– Jaaj, hát azéért nem olcsó... – az eladó szinte rikácsolt zavarában. Ebből merített talán bátorságot, hogy kimondja az árat? – Hát ez ötvennégy, de van rá tíz százalék kedvezmény!
A férfi arcán csak kicsit látszott meg, hogy megilletődött az optikus hangos hadarásán.

Kevés olyan szó van szép magyar anyanyelvünkben, amitől elfog a rettegés, és azonnal menekülhetnékem támad. Nincs bajom egérrel, patkánnyal, bogarakkal, pókokkal, csigával, denevérrel, kígyóval, skorpióval (itt az Alföld közepén ez utóbbi kettő talán némi meghökkenésre adhat okot…), sőt, mióta gyermekeim születtek, szemem nem rebben az ennél nehezebb súlyú versenyzőktől sem, úgy mint: vér, kaki, pisi, hányás egyéb belsőségek… (nem tudom ez irodalmilag vállalható felsorolás-e...).

Humor nélkül képtelen lennék kommentelni a fészen.

Tegnap így írtam a Pápa látogatásával kapcsolatban: "A múlt héten volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Budapesten. A pápa ezt a magyar viccet sütötte el a repülőtéren: - Miért beszélünk majd magyarul a mennyben? Mert egy örökkévalóság kell ahhoz, hogy megtanuljuk!"

Avagy  “I  ❤️  Pula!*“

Csak egyszerűen nagyon elfáradtam s kellett valami, ami segít levezetni az összegyűlt feszültséget. A második opció az alkohol, ugye... De ahhoz most nem volt kedvem.

Hosszú, nehéz napom volt, úgy gondoltam, beugrom a közeli antikváriumba s estére beszerzek valami jó kis olvasnivalót. Lehetőleg ponyvát. Pihenésképp, a banki szerződés paragrafusainak többórás böngészése után.

Ebben a világot sújtó helyzetben sok ismeretlen kifejezéssel találkozik az átlagember. A jobb tájékozódás érdekében összeállítottam egy mini értelmező szótárt, hogy a laikus hírfogyasztó is megértse a leggyakrabban használt szakszavakat.
Ez a kis jegyzék 16 szócikket és 22 magyarázatot tartalmaz.

AstraZeneca:

Réges-régen  minden úgy kezdődött, hogy az ember megszakította a kapcsolatot kínos majom rokonságával, akik kellemetlen helyzetbe hozták barátnője előtt. Folyton előnytelen családi képeket mutogattak róla, és egy perc nyugtot sem hagytak neki. Lemászott hát a fáról – persze szigorúan azután, hogy meggyőződött róla, nincsenek-e a közelben harapós kutyák vagy kötekedő, részeg walesi turisták, akik éppen kocsmatúrájuk sokadik állomásánál tartottak – és kétlábra egyenesedett. Akkor nagyon különlegesnek érezte magát.

Legelőször egy szervezett társasutazás alkalmával jártam Bécsben. Meglátogattuk a kihagyhatatlan turistalátványosságokat: a csodás Schönbrunn-t, a ragyogó Hofburg-ot, a barokkos Belvedere palotát és körbesétáltunk a Ringstrassen, amint illik, megcsodálván az egymás után sorjázó patinás épületeket, majd végül a Stephansdom került sorra.

Bécs, mindenben előttünk jár. Innen gyűrűzik be hozzánk, szegény vidéki halandókhoz a kultúra, a tudomány, a művészet, a divat és az éppen követendő irányvonalak, legújabb majmolandó formái. No, meg a technika, és annak is a legújabb vívmányai: vagyis a kütyük és a ketyerék.

Barátaim! Nemrégiben olvastam valahol, az a baj, hogy túl sokan vagyunk a földön és túl sokat zabálunk, szó szerint kiesszük magunk alól a földet, ez így nem mehet tovább. Mert jönnek utánunk az unokák és követelni fogják a jussukat: szép autó, szép ház, jó étel, jó élet...

Kora reggel leugrottam a boltba zsemlét venni. Ahogy beléptem, a pult mögül egy idegen női arc lesett rám. Bizonytalanul köszöntöttem és megkérdeztem, Mártika hol van. Azt mondta itt, de én csak az idegent láttam, akinek gyorsan be is mutatkoztam.  Már akkor gyanakodnom kellett volna, hogy valami baj van velem, mert Mártika előkerült a pult alól, ahonnan az aprópénzt szedegette össze, én akkor is a tulajdon tükörképemmel társalogtam.

Azt mondta nekem Sipőc, mióta nem találkoztunk egészen kivirultam. Elgondolkodtam rajta, bizony egy év is eltelt azóta, mert a covid miatt homofiszban dolgoztam, mindent a netről rendeltem, alig mozdultam ki.

– Határozottan jót tett veled ez a vírusos időszak – állította.

Esős májusi nap volt, erős széllel. Józsi bácsi kisétált a 130-as busz Gusztáv utcai megállójába. Az Örsre indult.  Koránál és anamnézisénél fogva – mely az összes ismert és létező mozgásszervi problémát tartalmazta – nehézkesen mászott fel a járműre. Arra viszont gondosan ügyelt, hogy a már egy hónapja hordott egyszerhasználatos maszk, orrát és száját a szabályok értelmében gondosan eltakarja. Mert a szabály az szabály. Ha esik, ha fúj. És most éppen esett és fújt is.

     Április elseje van, bolondok napja. Csak néhány gomolyfelhő árnyékolja a bolondok higgadt pillanatait, akik keresztül-kasul ténferegnek az elmegyógyintézet napsütötte kertjében. Az egykoron buja rózsapompát, a vadregényes díszcserjéket, az intézet falain terpeszkedő méregzöld borostyánzuhatagot mostanra benőtte a burjánzó gaz. A bolondok izgatottak. Nem csoda, hiszen a hagyományhoz hűen, az igazgató, aki húsz valahány évvel ezelőtt épült be ebbe az eseménytelennek bajosan titulálható környezetbe, ezen a napon választja ki a banda legbolondabbikát.

Kevergetem a kávém reggel az iroda konyhájában, és csendesen, még tompa aggyal csak hallgatom ahogy duruzsolnak körülöttem a kollegák. A gyengébb nem képviselői vannak csak jelen, a férfiak ilyen korai órában rendszerint külső helyszínen tárgyalnak halaszhatatlanul fontos ügyben, kiváltképp ha előző nap görbe estét csaptak, és most éppen ez a helyzet.