Jelige: When The Saints Go Marching In – JAZZ! Avagy Sachmo, Jevtusenko és a nehézség

Ha például ez a Newton Izsák nem egy almafa alá fekszik le sziesztázni, akkor sosem tudjuk meg tőle a gravitáció törvényét, mármint, hogy az alma nem esik messze a fájától. Mert ha csak kicsivel arrább hever le, a körtefa alá, akkor egy körte esik a fejére és legfeljebb azt mondhatja, hogy a körte nem esik messze… az almafától, ha egymás mellett vannak. Sose fedezi fel a nehézség törvényét, hogy a nehézség esne ezekbe az összefüggésekbe! Szerintem ezt a Newtont sem az evolúció hozta le a fáról, hanem a ... gravitáció.

Egy másik ilyen horderejű összefüggést egy bajor tehenész fedezett fel. A tehénistállóba beszerelt egy hangszórót, és boldogan állapította meg, hogy Riska meg Rózsi negyven százalékkal több tejet-vajat ad (holnapra is marad) Schubert zenére, mint az AC/DC „Highway to Hell” (ejtsd: Hájfej tuhel) című hevimetálra. Nem úgy a gazda, aki sokkal több búzasört iszik meg erre, mint Schubertre! De nem is ezt akartam elmesélni Nektek, hanem egy sokkal érdekesebbet.

Egy Louisiana-i farmer azzal vált híressé, hogy megjelent a piacon a jazz-tojásokkal! Na, ezzel kezdjél most valamit, ha tudsz! Mert a jazz egy olyan zene, amivel nem mindenki tud valamit kezdeni. Az ő tyúkjai is tojnak rá! (hogy az egyetlen „ty”-vel kezdődő szavunk se hiányozzon ebből az írásból). És nem is akárhogy. Nagyobbat, sárgábbat, finomabbat, boldogabbat. Louis Armstrong (Sachmo) zenéjére. Boldog tyúkok. Van olyan, amelyiknek két sárgája van és olyan, amelyiknek két fehérje van. Van, hogy kettőt is egy nap … kettő, mint Kolumbusz tojása(!). Erre már szabad kotkodákolni. Mert a farmer, aki a tyúkokkal kel, és a farmernéval fekszik, jazzel „köszönti a napot, mely felvirradott”. Namármost, ez a Louisiana akkor francia nyelvű déli állam volt, az Egy(b)esűlt  Államokban. Francia gyarmat, nevét is a tizen (valamelyik) Lajosról kapta, de dollárral fizettek ($),  amire franciául (is) rá volt írva, az angol mellett. A tízes: „Ten dollar”, a másik sarkában meg „Dix dollar”. A többi angol nyelvű déli állam lakói a franciákat nemes egyszerűséggel, a tíz dollárosról  „Dixieland”-nek nevezték. Fővárosukat is az „Orleans-i Szűzről” nevezték el New Orleansnak, ahol minden piros lámpás kuplerájból dixiland szólt. A szűz emlékére!

A zene maga az ezernyolcszázas évek végén alakult ki a mintegy félmillió behurcolt, nyugat-afrikai rabszolga között. Hétvégeken összegyűltek, és hagyományos, aránylag egyszerű ritmusú zenéjükre  táncoltak. Nem voltak tanult zenészek, kottát sem tudtak olvasni, ezért fül után játszottak és rögtönöztek, 6/8-ados ritmusban. Olcsó katonazenekari fúvós hangszereket vásároltak zálogházakból, és azokat szólaltatták meg temetéseken, miséken, karneváli ünnepeken, utcai parádékon. Elöl vonult a rezesbanda, végig a Basin Streeten, át a Blueberry Hillre, mögötte táncolva haladt a közösség. A rabszolgák itt élték meg a korlátlan szabadság illúzióját. Lüktető mákony. Tradicionális afro-amerikai muzsika a szomorú blues-tól, a swing-en, bepop-on, rhytm & blues-on, a ragtime-on, a rock & roll-on keresztül, mindent szabad. Free jazz! Azonos gyökerek, azonos folyamat, más eredmény. A „jazz” szó maga a szlengből jön, és valami vulgáris-szexuális jelentése volt eredendően. (pl. Jazzd meg… az anyád!)

A műfaj első képviselői nem véletlenül sötétbőrűek. A gyapotföldekről (cotton fields) származnak, és hódították meg Amerikát, Európát, majd az egész világot, beleértve Temesvárt is. Scott Joplin mozipianistaként játszotta a ragtime-ot. És jött Ella, Louis, Aretha, Duke, Mahalia, Oscar, Glen, majd elvesztve korlátait univerzálissá vált. Django, Benny és a többiek elhozták hozzánk is a jazz csodálatos világát, elérték szívünket. Micsoda csodálatos világ!  „What A Wonderful World!” Egy képlékeny, állandóan alakuló zene. Már máshol játsszák, mint ahonnan ered, talán ezért lehetetlen egységesen meghatározni. A „jazz” definíció a fehér ember szava erről a zenéről, Miles Davis, a világhírű trombitás szerint!

Másképpen hangzik a melodika, a ritmika, a (száj)harmonika New Orleansban, másképpen Saint Louis-ban, Chicagoban és megint másképpen Temesváron.

Nem azért mondom, hogy mondjam, és végképp nem azért, hogy fényezzem magam, de mégis mondom, amit egy fül és szemtanú mondott a múltkor, egy fél évszázaddal előtti eseményről. Én szinte már el is felejtettem vagy csak hazudok, de itt van ez a vájt fülű tanú. Ő állítja, és most hogy mondja, így is volt. Mintha?

Temesvár, az ország nyugati kapuja, pezsgő kulturális életével kitermelt egy izgalmas jazz-miliőt.  Nem sorolom fel nevüket, pedig tudom őket és megérdemelnék, de számunkra egyenértékűek voltak a fent említett amerikai nevekkel. És ezt élőben! Amit csináltak, újszerű volt, magával ragadó, megbabonázott engem, a barátaimat, a generációmat. A vérükben volt a jazz. Sokat tudtak ezen kötetlen zenéhez kötődő dolgokról, mellyel érzelmet, hangulatot, indulatot, hitet és energiát is közvetítettek. Számunkra is a szabadságot jelképezték. Minden művész hozzátette a tehetségét, az ötleteit. Üdén, szellemesen folytattak párbeszédet a hangszerek. Húros, fúvós, ütős és billentyűs hangszerek. Úgy hagytak el hangokat a hangok végtelen mennyiségéből, hogy ami megmaradt, az adta az egyszeri zenei élményt. Az angol szobrász, Henry Moore is úgy lett világhírű, hogy egy márványdarabból lefaragta azt, ami fölösleges… És akkor volt, aki énekelt is. (A leghíresebb Aura Urziceanu Bukarestből, vagy ahogy mi mondtuk, gAura cUrziceanu.) Megszólított fiút és lányt. A lányt úgy, hogy „Helló Dolly!”.

Tanúval tudom bizonyítani, hogy egy koncert alkalmával ott álltam velük, példaképeimmel, egy színpadon, és a tanú szerint én kaptam a leghosszabb tapsot, de mára ez már mindegy. Már úgy értem, mindegy, hogy érdekel-e, úgyis elmondom.

Másfél órásra hirdették a koncertet egy színházban, a kor ikonikus sztárjaival. Természetesen ott szorongtunk barátaimmal idejében a sor közepén, boldog izgalomban. Nagyszerű hangulat alakult ki. A művészek csúcsformában voltak. Egy percnek tűnt, de már a ráadás számhoz jutottunk, amikor a legendás jazz-dobos (Eugen Gondi) lekérdezett a nézőtérre, maradnánk-e még, mert akkor tartanak egy kis örömzenélést. Ez azt jelenti, hogy a meghirdetett műsortól függetlenül játszanak valamit, és a jelenlevő  zenészek kötetlenül, szabadon beszállnak, improvizálnak, saját vagy ismert motívumokat cserélnek. Az összhangból briliáns szólók nőnek ki, a zenei párbeszédekből  feleselések lesznek. Egymástól veszik át a motívumot, hogy ki-ki hangszere, hangulata, tudása szerint florálisan  kidíszítse. Drámaian, andalítóan vagy viccesen. Mi, a közönség  vevők voltunk az ötletekre, hálás tapssal honoráltunk egy fülbemászó dallamot, egy izzasztó dobszólót. Ezt jam session-nak nevezik. A művészek váltják, cserélik egymást. Akár a teremből is feljöhet valaki, és beszállhat a produkcióba, ha érez magában elég kedvet és tehetséget, hogy megmutassa magát ebben az igényes társaságban. Az est mámora eluralkodott a termen, megrészegültünk a hangulattól. A színpadon levők meg nem csak a hangulattól, mert aki feljött a színpadra, annak az egyik szervező hoppmester rögtön töltött egy pohár katalizátort, akarom mondani, konyakot.

Örömzene. Ha átpattan a szikra. Irigykedve gondoltam el, milyen nagyszerű érzés lehet játszani tudni egy hangszeren! Hálás moraj zúgott át a nézőtéren, amikor felismertük Dave Brubeck „Take five” (Öt negyedben) című örökzöldjét. Barátaim furcsán néztek, mert kezdtem felállítani a sort, hogy engedjenek ki, és még furcsábban, amikor látták, hogy 5/4-es ritmusban megyek fel a színpadra és ott leülök az éppen üresen hagyott koncertzongorához. Mozgásommal, ringásommal átveszem az 5/4-et, pár bemelegítő csuklómozdulatot végzek, beállítom a zongoraszék magasságát, és a régi zongorán magamhoz húzom a kihajtható gyertyatartót a pohárral. A kottatartót még nem rendeztem el, mikor már ott volt a szervezők részéről a konyakos ember és megtöltötte a poharamat színig. Ezekkel elkészülve, koncentrálni kezdtem, hogy felvegyem a rafinált ritmust:  tütütü tu tü-tü, a közönség türelmetlen pillantásainak a kereszttüzében, várva az antrémra. Nem szálltam be azonnal. Kérettem magam. Ez egy kéretős szám. Éreztem, ahogy a zene bűvös forgószelébe kerülök, ahogy már szinte szárnyalok. Majd mielőtt még magával rántott, és elszálltam vagy  beszálltam volna az összhangba ... kiittam a konyakot. Majd meghajoltam a közönségem felé és lejöttem a színpadról, mert szárnyalás ide, szárnyalás oda, nem akartam úgy járni, mint Ikárosz. 

Se fújni, se tojni nem tudtam úgy, mint a dixielandiek, csak blattoltam a siker vonatán. Állva tapsolták meg intermezzómat, pedig nem is kotkodákoltam.

Amikor Louis Armstrong (Sachmo)  (1900,  New Orleans – 1973,  New York) meghalt, egy egész világ gyászolta. Több generáció (boldog tyúk) nőtt fel zenéjével. Teremtett valamit, és itt hagyta nekünk. Köszönet érte. A lelkünkkel hallgattuk (spirituálé), az út napos oldalán (On The Sony Side Of The Street). Valamennyien megfogalmaztuk a gondolatainkat, de talán egyikünk sem olyan szépen, mint a szovjet-orosz költőóriás, Jevgenij Jevtusenkó (1932 – 2017).

„Ma mindenki szomorú, mert Sachmó elment. A félreismerhetetlen hangjával  hangszerként zenélt, és trombitáján át beszélt hozzánk. De Te, Gábriel arkangyal, add oda neki a harsonádat és mostantól vidáman ellesztek ott fent, a szentek bevonulásakor!”

 „When The Saints Go Marching In!”