Jelige: The Young Ones – Lala és a lasztex! Avagy „Lala a here gyatra, de azért csak gyere hatra!”

A trapéznadrág és pakompart divatja volt, hogy tudd, miről beszélek. Ennek megfelelően a lányok miniszoknyát és tupírozott madárfészket viseltek a fejükön. Meghatározó volt a korra Cliff Richard és a Shadows együttes árnyéka a „The young ones” című filmbe. Azok a fiatalok!

Minket is nagyon érdekeltek azok a fiatalok, odafigyeltünk rájuk, de végül is még jobban érdekelt, hogy ezek a fiatalok miért nem olyanok, mint azok a fiatalok. A zene elbűvölt. Ye ye ye! Majom zene – mondták az öregek, amivel nem szálltunk vitába. Inkább majmoltuk mi is.

Volt a városban három zenész, testvérek. Trio Malagamba  néven húzták lagzikban a talp alá akordeonon. Mikor megnézték a filmet az Ifjusági mozi kerthelyiségében ötödször, úgy döntöttek, hogy stílust váltanak.  Lefényképezik a vászonról az elektromos gitárokat, kivetítik és kivágják a villás formáját újságpapírból. Aztán lommfűrésszel kivágják a mosókonyha ajtójából. Szépen lesmirglizik és ami nagyon fontos, lefestették pirosra, mielőtt drótokat húztak rá, hogy úgy nézzen ki, mint a moziban. Megcsinálták három példányban. Varrtak maguknak trapéznadrágot, megfésülködtek, ahogy illik és este kivonultak a korzóra. A csodás gitárutánzatot egyfajta szurony szegezz pozícióban tartva, előre szegezett állakkal, homlokba fésült hajjal, csata vonalban végig meneteltek a flaszteren a színháztól a Caffé bárig. Ők is, mint mindenki meg voltak győződve, hogy most „ezek a fiatalok” úgy néznek ki, mint azok a fiatalok. Ez az ami számít, nem az, hogy a gitárok nem szóltak!

Mi, a többiek sem voltunk restek, hiszen láttuk a filmet mi is (ötször). Nem vártunk sokat, úgy mondtuk, hogy „Nem várok holnapig, holnapig. Jóóó ha kibírom fél hatig...”. Mert hatkor kezdődtek a házibulik.

„Jössz ma hatra, mert mi megyünk! – volt az elköszönés suli után. – Gyere te is hatra!”

A legjobb barátom azzal állított be egy szép napon, hogy „képzeld mi történt, a Cicának, a szőkeségnek a humán osztályból nő a cicije.” Hegyesedik! Nem mintha én nem láttam volna, mert persze, hogy láttam.  Mást nem is néztem, csak nem tudtam, hogy ez most beszédtéma is. De ha már így van, akkor jól megbeszéltük. A töviről hegyire?! És vissza! Nem volt közöttünk ellentmondás abban, hogy őt is meghívjuk hatra. Cicát és ha lehet, akkor a cicanadrágos barátnőjét is. Ezekben az iskolaévekben kevesebb időt töltöttünk könyvekkel, mint a tükör előtt. Minden szépen ki volt találva, „a popsi belefért a nadrágba...”. Megtalálta a zsák a foltját. Cicáékra nem csak úgy néztünk, mint tündérekre, hanem mint a saját vadászterületünkre is. Felhajtani, bekeríteni, célba venni, csőre tölteni. A szezon elején a strandon,  kölcsönösen felmértük és jól kipletykáltuk az idei felhozatalt. Minden reményteljesen alakult ameddig, oh borzalom, megjelentek a vadasparkban a vadorzók.

Ott ültünk, az akkor elterjedt otthon varrott, divatlapból kinézett, testreszabott, idomon feszülő fürdőruháinkban. Mondtam is Cicának, hogy „látod-e az idomon feszülő új fürdőnadrágomat, mert én látom az idomod feszülő stb.”,  hogy mondjak én is valami vicceset. De neki nem volt szeme, hogy lássa. Nem volt füle, hogy hallja. Azért nem volt, mert az alléen közelített egy pofa hosszú, széles pakomparttal, leírhatatlan tökös járással és volt rajta egy bordó, lasztex úszónadrág. Lala volt!

Lala, aki már  tavaly érettségizett, már nőtt a szakálla, nem kötelezték a rövid hajra és már dolgozott is valahol. Az első fizetéséből vásárolt, csomagból, egy nyugati gyártmányú bordó lasztex úszónadrágot. De egy olyat amilyennek lennie kellett. Milyennek kellett lennie? Hát olyannak, hogy minden lány odanézzen. Hova! Hát oda. És ez pont olyan volt. Hátul mind a két oldalon ráfeszült a nagy farizomra (teres major), elöl a has behúzásával kiemelte a többit, amin az anyag természetéből a fény blikkfangosan eljátszott. Mindezt észre sem vettem volna, ha nem követem az elnémult Cica tekintetét, ami egyenesen arra vetődött.

„Szevasz Lala!” – vetettem oda kényszeredetten.

„Te ismered? Ki volt ez?”

„Ez Lala, a bátyám osztálytársa. Semmi különös!” – ködösítettem, de eredménytelenül, mert Cicáék ráharaptak a kitett csalira. Beszédtéma lett.

„Mikor jöttél, már egy órája. És mondd, Lala már itt van? Még nem! Mikor jön? Akkor üljünk ide, mert itt fog elmenni!”

„Hát a fene csak egye meg!” – fakadt ki barátomból, de ezt én is mondhattam volna. Mit integet itt ez a francos Lala. Csak jön, pofákat vág, heherészik, behúzza a hasát és mindenki elájul tőle. Miért kell annyira nézni. Amikor például itt lennék... én is. Nem igaz? Ez nem igazság!

Itt történnie kell valaminek, mert ez így nem maradhat. Próbálkoztam finom szurkákkal Laláról, mint pl.:  „trasz a desze lalának” – olvasd hátrefelé –, de sajnos eredménytelenül.

Haditanácsot tartottunk a barátommal elkeseredésünkben, aminek tárgya Lala oly megcsodált koronaékszerei voltak. Mindenféle vad ötlet merült fel, amit most nem is részletezek, mindenki gondolja hozzá, végül megegyeztünk  “a” tervben. Kispekuláltuk, elhatároztuk és rátértünk a „Barbarossa művelet” kivitelezésére.

Innen a gyenge idegzetűek ne olvassák tovább, mert ez tizenhat éven aluliaknak nem ajánlott. Hosszan terveztük, de végül a rövidített változat mellett döntöttünk, mert mint kiderült, a művelet tárgya is rövidnek bizonyult.

Amikor Cica, ez a hálátlan kutya, minden bátorságát összeszedve, szemérmetlenül azt mondta Lalának a strandról elmentében, hogy „Lala, mi megyünk bulizni. Gyere te is hatra!” , akkor ez már túl sok volt. Betelt a pohár. Összenéztünk az összeesküvőkkel és most! Kifigyeltük, melyik strandkabin a Laláé, és hogy ott hagyta az úszónadrágját, nem viszi haza. A bordó lasztex úszónadrágját! Nem volt nagy ügy a kabinba bejutni, mert a kulcs az ajtó fölött volt elrejtve. Magunkhoz vettük a sok bajt kiváltó lasztexet és a Marosból egy mintegy két ökölnyi kerek követ.

Majd a követ betettük a lasztexbe elöl, hogy úgy mondjam, pont ... oda, és elkezdtük csavarni az anyagot. Namármost. A lasztex attól lasztex, hogy rendkívül rugalmas. De csak egy bizonyos szintig. Ha túlfeszíted,  elveszti a rugalmasságát, kitágul és úgy marad. És mi túlfeszítettük, mint ahogy a gazdája is túlfeszítette a húrt Cicával. Mikor kivettük belőle a követ, bizony egy jó nagy csüngő puttony maradt azon a helyen. Mint egy kanteve herezacskója. Csak csüngött. Az eredménnyel elégedetten visszaloptuk a nadrágot a kabinba.  Más dolgunk már nem is volt, csak várni a másnapot és unott arccal leülni Cica mellé a padra.

„Mikor jöttél? Már egy órája? És mondd, Lala már megjött? Még nem? Akkor...”

Már messziről láttuk, amikor érkezik és élénken integet Cicának.

„Egy perc, csak felveszem a fürdőnadrágot és utána napozhatunk együtt. Majd bekenem a hátadat napolajjal!  Jó? Hatra mehetünk bulizni!”.

Várjuk csak ki, néztünk egymásra a tettestársammal. Aki a végén nevet, az... a szőke nő. (Cica). Eltelt egy negyed óra, majd még egy, de Lala sehol. Értetlenül feszengtünk a padon, mikor végül is csak megjelent az öltöző lépcsőjén, de egy egészen szokatlan testtartásban. Máskor a dolgokat szinte maga előtt tolva páváskodott. Most meg fordítva, mint „akit seggbe lőtt az ármány”, aprókat lépegetve oldalfele, a remeterákhoz hasonlóan, kémlelte a láthatárt. Nem is jött túl közel, mégis kifigyeltük, hogy miután valamennyi lehetőséget kipróbálta, úgy döntött, hogy felveszi fordítva. Azaz a hátuljával elöl. Ettől aztán elöl ugyan feszes volt, de a burikja fölé ért. Hátul viszont indecensen bepillantást engedett a helyzet és a Lala fenekére. Azt hiszem, ezt nevezik literárisan kézműves dekoltének. A puttonyt  meg valahogy befele tűrve megpróbálta eldugni a lába között, óvatosan, nehogy elveszítse, mint a biztonságát. Úgy érezhette magát, mint egy erős paprika, akinek kivágták az erejét.

„Célszemély semlegesítve!” – jelentettem barátomnak, a jól végzett munka (kár)örömével. Egy mérgezett nyilat azért még eleresztettem a fúvócsőből. Egy gúnyosan hangzó kegyelemdöfést.

„Lala a here gyatra, de azért csak gyere hatra!” Nem is annyira Lalának szólt, mert ő már visszavonulót fújt, inkább Cicának, aki belátta,hogy a lasztex nem a legjobb dolog a világon. De mindenesetre közel van hozzá!