Erik egyszerű fiú volt, egyszerű vágyakkal. Büszke volt rá, hogy kitanulta a szobafestő, mázoló szakmát és hogy olyan főnök keze alatt dolgozhatott, aki megbecsüli.

Aznap, mikor történetünk kezdődik, éppen a tőle kapott vadonatúj munkásruhájában feszített a ház előtt.

Amíg várta, hogy beforduljon a sarkon a kopott, szürke furgon, ami összeszedi reggelente, örömmel nézte, hogy hófehér nadrágja miként ragyog a felkelő nap simogatása alatt.

Tudván tudta, hogy egy-két óra múlva telve lesz festék pettyekkel, amiket aztán a világ legjobb marhaepe szappanja sem szed ki belőle majd, de addig még itt volt neki ez a kis idő. Idő a ragyogásra.

Fejét megemelve nézett körül, hogy vajh ki látja most ilyen fess állapotban, kinek a szemében tudná meglátni önmagát, de bizony az utca üresen ásított még akkor hajnalban.

Hanem a szemközti ház ablaka egyszer csak nyikorogva tátotta ki zsaluját és egy lány arca jelent meg benne.

Jelenés volt tényleg, mint amikor pálinkától ittasan az ember megmozdulni látja a templom tornyát. Látja, de el nem hiszi, hogy csakugyan úgy van az.

Erik elbámult rajta. Na, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a szája szólásra nyílt, de szótalan maradt és aztán becsukni meg elfelejtette.

Szerencsére a lány nem volt ilyen kába, olyannyira nem, hogy azon nyomban kiszaladt az utcára, egyenest a fiúhoz.

– Erik! Eriiik! Évek óta nem láttalak! Pedig tavaly is voltam mamáéknál egy hetet, meg tavaly előtt is! Mi van veled?

– Tami! Nem voltál te szőke? – kérdezett vissza válaszul a fiú, mert hirtelen nem tudta, mit mondjon.

– De, de. Szőke voltam, most meg vörös. Azért csak megismersz így is – nevetett a lány, és beletúrt a hajába, ami még kissé zilált volt, köszönhetően annak, hogy csak most ébredt meg nem olyan régen.

Erik tekintete végigkövette a lány ujjainak útját a kócos fürtök között, majd lecsúszott a lány karjára, ami olyan puhának és simának tűnt, hogy kedve lett volna megcirógatni.

Bizsergős pillanat volt, valljuk meg.

Pont aznap találkozni Tamarával, amikor az új ruhájában feszít a ház előtt. Igaz ugyan, hogy most kissé zavarban is volt miatta, és nem csak azért, mert kissé szorítani kezdte a nadrág az ágyéka tájékán, hanem azért is, mert emlékei szerint a lány tanult volt és művelt, ő meg hirtelen elbizonytalanodott, hogy festőnek lenni most akkor tényleg büszkeség, vagy esetleg mégsem.

– Cukrász lettem! – vágódott ki belőle egyszer csak a kijelentés, maga sem tudta volna megmondani, hogy miért és mire válaszul, hiszen senki sem kérdezte.

– Az jó! Imádom az édességeket. Különösen a krémeket. Olyan édes szájam van, tudod. – vigyorgott a lány, majd kezét a fiú vállára tette.

– Biztosan sokat gyúrsz, attól vagy ilyen izmos – tette hozzá kacsintva.

– Jaja, eljárok gyúrni – feszítette be bicepszét Erik erre büszkén.

– Úgy értettem, hogy biztosan sok tésztát gyúrsz – kacagott fel Tamara, de akkor már a csilingelő nevetéssel együtt a rozzant furgon hangja is beviharzott Erik fülébe.

Nem akart lebukni, ezért gyorsan karon fogta a lányt, visszavezetve a ház udvarába és ellenállva a kísértésnek, hogy a románc nyiladozó virágát bimbójában törje le, elengedte a féltető alatt csókolózás gondolatát és mindenféle kacérkodás nélkül köszönt el tőle.

– Este gyere át, ha végeztél. Mamáék nem lesznek. De valami finomat hozzál ám! A pisztáciakrém a kedvencem! – kiáltotta még utána Tamara.

Éppen becsukta maga mögött az ajtót, mikor a szürke kocsi odaért. Erik még sosem szállt be ilyen gyorsan. A rövid úton, amíg a festésre váró házhoz értek, nem szólt egy szót sem. Az esti randevú járt a fejében, meg a kérdés, hogy mégis hogyan és honnan vigyen édességet a lánynak.

– Ehh. Megvallom neki, hogy hazudtam. Vagy azt mondom, hogy nem tudtam hozni semmit. És akkor mi van? Attól még nem küld haza.

Hanem mikor vége lett a munkának, csak elnézett a Két Kenyérbe.

– Erik! Mi kéne? Anyád most járt itt. Mondtam mán neki is, hogy nem lesz már a héten barack.

– Marinénje, nem azért jöttem! Pisztáciakrémet adjon.

– Pisztáciakrémet? – kerekedett el az asszony szeme.

– Egy ilyen kis boltban nincsen pisztáciakrém.

– De csak van valami.

– Van. De nincs. Mogyorókrém lenne éppen, de most az sincs.

– Az baj, mert pedig kellene.

A Két Kenyér ugyan nem egy hipermarket, de azért onnan üres kézzel még senki sem jött ki soha, erre büszke volt a Mari néni.

Erik két zacskó sós mogyoróval meg három zacskó napraforgó maggal tért haza.

A konyhában aztán erősen vakarni kezdte a fejét, hátha kipattan belőle valami mentő ötlet.

Úgy is lett!

Meglátott a szekrényben ugyanis egy turmixgépet. Beleszórta mind az 5 csomag rágcsálnivalót, nyakon öntötte kakaóporral meg tejföllel és csak utána jutott eszébe, hogy bizony a szotyolát elmulasztotta megpucolni.

– Ott egye a fene! – gondolta, és rátenyerelt a gombra, bízván bízva benne, hogy majd az éles pengék nyomán eldarálódik a magok héja és pisztáciakrémként születnek újjá.

Poharakat vett elő, háztartási keksszel kibélelte őket, majd belekanalazta a kotyvalékot.

Kristálycukorral megszórta és rohant át a szemközti házba.

Tamara feje megint ott volt az ablakban, de csak addig a pillanatig, amíg a fiú átszaladt az úton. A következő percben már a kaput nyitotta.

Finom púderes illat áradt belőle, a reggel még kócos haja most lágyan rendezett hullámokban omlott a vállára. Lerítt róla, hogy készült a találkára.

Erik is észrevette azonnal. Itt most lesz valami! – tudatosult benne, és az izmai ugrásra készen megfeszültek. Az egész napos munka, a várakozás türelmetlenné tették.

Ahogy a lakásba értek, megfogta a lány kezét, hogy magához húzza, de Tamara kisiklott a karjai közül.

– No! Milyen csemegét hoztál? – kíváncsiskodott, majd az egyik pohárba belekanalazott.

A következő pillanatban valami roppant.

– A héj! – gondolta a fiú.

– A fogam! – visított Tamara és vérző szájjal a fürdőszobába szaladt.

– A penge – ismerte fel Erik a földre köpött fémes szilánkban a turmixgép alkatrészének darabkáját.

A lány könnyek között őrjöngve vizslatta magát akkor már a tükörben. Az egyik rágófoga letörött. A nyelve és a szájpadlása felhasadt.

– Bafdbeg! Mivotebbe? Miftettébe-ee? – esett neki a festőlegénynek dühösen.

– Nem vagyok cukrász! – szakadt ki a fiúból válaszul, mire Tamara olyan zavaros és eszelős tekintettel válaszolt, hogy egészen megijedt tőle, és hátrálni kezdett az ajtó felé.

– Visszajövök holnap inkább! – tette gyorsan hozzá, és a kilincsért nyúlt. A lány üvöltve adta tudtára, hogy nem kívánja többé látni. Hogy pontosan milyen szavakkal tette mindezt, nem kívánom részletezni, egyrészt, mert válogatott durvaságok és ízléstelen kifejezések tarkították, másrészt mert a szájából csordogáló vér és nyál itt-ott nehezen értelmezhetővé tették mondandóját.

Eriket rosszul érintette, hogy így ki lett dobva. Hazament, ledőlt az ágyra és bánatában rögvest elaludt.

Hajnalban ébredt, mikor az anyja hazaért a munkából és éles hangjával bökdösni kezdte.

– Ne aludjál mán, fiam! Keljél, menj, vidd vissza Ilonkáékhoz a turmixgépet, tőle van kölcsön, a rossebb vigye el, mán el is felejtettem. Vagy három éve adta, sose hiányzott neki, most meg azt mondja kell az unokának. Nem tud rágni! A Tamara! Az van náluk, hallod, de nem tudom, mi baja lehet, hogy így kell kényeztetni. Tán valami városi flancolásból nem eszik rendesen. De láttam tegnap délután, szép lány lett belőle, meg kell hagyni! Tudod mit, mielőtt átviszed a turmixot, ugorj be a Két Kenyérbe, vigyél neki valamit. Bonbont, vagy tudomisén, amit szeretnek az ilyen lányok! – nevetett és megveregette a fiú hátát, de az befordult csak a falnak és onnan morogta vissza:

– Minek? Nem vagyok én cukrász. Meg amúgy is. Egy ilyen kisboltban nincsen pisztáciakrém.