Bakonyi István

Intellektualitás és szenvedély

2021. június. 05. - 15:24

A Villon nyakkendője című verseskötet után Balázs F. Attila új könyve Újrafestett rácsok címmel látott napvilágot. Az „újrafestés” azt is jelenti, hogy nem csupán új művek kaptak benne helyet, hiszen 2010 és 2020 között írt verseket tartalmaz, és jórészük meg is jelent a korábbi kötetekben. Egyfajta megszűrt válogatás az itt olvasható versanyag.

A címadó vers például az ezt megelőző összeállítás fontos darabja. Erő, humánum árad belőle, a keserűséggel együtt. S itt van a Villamossal jön a részeg hajnal is, jelezvén, hogy a „fekete varjak köröznek”-féle lélekállapot változatlan. Sok új vers nem keletkezett az utóbbi időben, viszont megszaporodtak Balázs F. Attila külföldi jelenlétei, számos idegen nyelvre lefordított könyvvel, igazolva az életmű egyetemességét. (Bámulatos, hogy csak a Villon nyakkendője és e kötet között tíz műfordítás-kötet jelent meg!) Vajon mi rejlik a siker mögött? Számos gyakorlati oka is lehet, hiszen költőnk tudatosan alakította ki nemzetközi kapcsolatait, sok költőfesztivál résztvevője volt. Persze világos, hogy ez nem elég a világszintű elismeréshez, kivételes tehetségre is szükség van hozzá.

Erről győzi meg az olvasót az Újrafestett rácsok. A titkokat keresi kiváló, tanulmány-értékű utószavában Zalán Tibor, aki máskor is vállalt hasonló munkát, hiszen így cselekedett 2015-ben, a Villon nyakkendője esetében is. A címmel kapcsolatban például így ír: „…a múlt elrozsdásodott, veszendőbe menni látszó, a történelem által megszüntetésre ítélt rácsait… festi újra a kor…” Ez fölveti azt a kérdést is, hogy vajon tényleg nem lehet belelépni ugyanabba a folyóba? S bizony valószínűleg lehet. Emberiség-méretekben is, egyéni sorsunkban is.

„…a…vallomáslírájából kiszűrődő létértelmezés teljességgel nélkülözi a fennköltséget, a ragyogószemű rácsodálkozást, amitől aztán a hiány megszövegezése még fájdalmasabbá, még vaskosabbá válik, mint azt elsőként észleljük, s mint amennyit egyszuszra képesek vagyunk befogadni…” – írja Kégl Ildikó Újrafestett rácsok című szövegében (2020. december 8., Magyar Hírlap). A hiány valóban központi tartalom ebben a lírában, például ahogy a szerelem ábrázolásában, a boldog pillanatok mulandóságában, a fájdalmas várakozásban, a test és a lélek kettősségében megjelenik. Mindezt a hagyomány és a megújítás egybeolvadásában láttatja igen érzékletesen a szerző. Vagy ahogy Zalán írja a már idézett utószóban: „…szembesülünk a romantikusan átélős és a flegmatikusan távolságtartó attitűd egymást kötelezően keresztező jelenlétével…”

Átéli az időproblémát, s belesimul a sok évszázados tradícióba, hiszen ezzel az ókortól napjainkig szinte minden költő szembesül. A Homokóra című képvers erre jó példa, a keserű véggel: „…a homok alatt / örökre eltemetve / egy póz és júdáscsók”. Így sugallja a negatívumok mulandóságát is. Itt is lehetetlen a vágy beteljesülése, mint ahogy az a Versbe balzsamozva leírta állapot is, bár benne rejlik a szándék: „…testedet, a gyönyörű kalodát / e versbe balzsamozom / hogy örökké éljen / hogy örökké megmaradjon”. Ez már a költészet hatalma?...

S újra itt a kék, ami korábban kötetszervező erő és jelképrendszer volt. „A szemedbe költözött tenger / sosem haragos…” – olvassuk a Kék szép sorait. Létértelmezésében fölfedezhetjük a bölcsesség jeleit, az érett költő és férfi tapasztalatainak köszönhetően, oly sok csalódás után. Idesorolhatjuk a Kisiklott villamos többletjelentését is. Ugyanakkor nagyon fontos a fülszöveget író Kürti László egyik mondata: „A hiánytól mindannyian sokat panaszkodhatnánk, de Balázs F. Attila hiánytapasztalata, költészeti vagy inkább létpozíciója szembehelyezkedik minden reménytelen nyafogással…” Ezt láthatjuk abban is, ahogy számba veszi az elmúlás árnyait. S mindezt változatos, sokszínű nyelven és stílussal teszi emészthetővé, olvashatóvá.

A férfi számadása mellett megjeleníti a költői sors természetét is. „…A költő meghalt jóval / Halála előtt…” Ez A költő meghal vers tételmondata. A maga abszurditásával hívja fel figyelmünket arra, hogy időnként kétséges a cselekvés értelme. Még abban az esetben is, amikor a formatisztelet elsődleges szándék. (A semmi hullámán című kiváló szonettben.) A verstani biztonság, a klasszicitás iránt tanúsított tisztelet jegyében, az újból megnyilvánuló szenvedélyességgel együtt.

Persze válságlíra is Balázs F. Attiláé, az elvesztett bizonyosság hangjaival. Az Isten elfelejtett kertjében bóklászó ember felmutatásával: „…a mámor ködében / elmerült, / sosem volt liget / Isten elfelejtett kertjének / búja zöldjét álmodja”. S hasonló finomságokra lel az ember a szerző verseinek olvasása közben, mint amikor finom borát kóstolgatja. Ahogy a jó borban egyesül a bölcsesség és a szenvedély. Akkor is így van ez, ha értjük az Almaecet fröccs keserveit: „…Almaecet fröccsöt innék máma / így oldanám csendben a másnaposságot / míg ti elmesélitek, hogy miről szól a fáma / ki mivel oldja a magányosságot”.

A közéletiség alig kap hangot ebben a kötetben, a Történelem inkább az értékvesztést rögzíti. Ilyen részletben például: „…a galambszar matt patinát adott a díszítésnek…” A vulgaritás már-már általánossá válik a bírált valóságban. Költőnk ugyanakkor igyekszik felülemelkedni, a személyiség hitele együtt van jelen a távolságtartással. Megjelenik nála a rend-motívum is, miközben leírja a dolgok szétesését. Az idő, az emlékek, a hiányok, a fájdalmak, a mulandóság mind alapfogalmak itt. A kötetcímet adó versben némi cinizmus is kiviláglik a sorok mögül, miközben biztosak lehetünk a pontos történelemismeretben. És rögzíti a szabadság vagy éppen a szabadság hiányának a létét. Ezzel összefüggésben fölteszi az örök kérdéseket is. A „lesz akit megérint egy metafora?”-féle kétkedést többek között. A Vörösmarty óta feszítő kérdések egyikét.

A szerző jó érzékkel idéz föl hangulatokat, élményeket. A látvány mögötti lényeget. Van, ahol a „szépséges unalom” a meghatározó (Trieszt). S van, ahol megbabonázza az égi vízesés (Zürichsee). Másutt „a halál settenkedik” (Managua). Megragadja a szépséget és a drámaiságot, kifinomult ízléssel és mértékkel. És ebben a kötetben is központi élmény a szerelem, annak összetettsége, gyötrelme, a maga teljességében. Ezzel kapcsolatos egyik legszebb, nagy ívű költeménye, az Elhajított kő viszi a kéz melegét. Messziről indít benne a költő, hogy aztán megérkezzünk a fókuszban helyet foglaló idillikus élmény rajzához. A teljes átadás pillanatába, amikor a sejtjeivel lát az ember. Akkor is, ha csupán múló pillanatról lehet szó. „…mielőtt végleg eltűnsz / a szerelem sötét / és hűvös melegében…” A paradoxon is jól érzékelteti a lényeget, azt a bizonyos összetettséget és feszültséget. Ez a kötet is igazolja, hogy egyre érettebb és érvényesebb Balázs F. Attila költészete. Jó szívvel ajánlhatjuk az életmű újabb fejezetét a lírát kedvelő olvasóknak.