Jelige: alma – Tiltott gyümölcs

A mostani időkben nem esszük, inkább szomjazzuk a humort. Néhány falat azért jut, ha belépünk a különböző közösségi oldalakra. Néhány karikatúra, kandi kamera, ki mire kattan. Nincs is ezzel baj. Amondó vagyok, a humorban a személyes kontaktusban élhetjük ki magunkat igazán. Amikor eljutunk a jókedvnek arra a szintjére, hogy azon is nevetünk, amin nem is kéne! Most pedig, ezen az irományon dolgozva legyen egy jól eltalált ihletfalat, mely olyan hangulatra gerjeszt, hogy közben lenyeljek minden olyan gombócot, amit a pandémia most okoz. 

Írás közben mosolyogjak, mintsem épp azon sírjak, hogy nem találok fogorvost, aki majd kihúzza a bölcsességfogam, ami olyan bölcs, hogy fájdalmat produkál. Viszont azt még magam sem tudom, hogy ki kitől akar megszabadulni. A fog tőlem, vagy én a fogtól? A bölcsességgel pedig mi lesz? De bánja majd a kefe, ha egy foggal kevesebbet kell kefélnie! 

A minap a buszon megkuncogtam egy fiatalembert, mert felemás cipőben döngette a lábát, és még a fülhallgatós fejét is himbálta a nyakán, mint a sétáló utcán a galambok. A jelenetet az tette kuncogtatóvá, hogy a feje és a lába nem egy ütemre járt. Lehet, hogy nem zenét, hanem egy kínai nyelvleckét hallgathatott? 

Ugyanezen a buszon oldalt egy duci arcú hölgy fogta a korlátot. Megakadt a tekintetem a felkötött hosszú haján. A világos kopott farmerjának hátsó zsebéből kikandikált egy óriás mobiltelefon, a jobbik fajtából, hiszen négy kamera lencséje kukucskált azon. Mögötte ült egy néni, aki felállt, és megkocogtatta a hátát. - Kisasszony vigyázzon a telefonjára! - A hölgy hátrafordult. - Hihihi észreveszem, ha azt onnan elveszik! – Majd illegette a fejét és nyerített. Muris volt, ahogy a hosszú sörényével megpacskolta a mellette állókat. A néni halkan megjegyezte, hogy így lopták el az ő telefonját is. A nyerítésen ez mit sem változtatott.  Míg visszaállt a buszon szokásos zajszint trendje. 

Aztán a mellettem ülő öreg nénének az őzikés táskáján kuncogtam.  Lehet, hogy az unokájáé? Egyszer csak megszólalt a néni: biztosan emlegetik magát, azért csuklik ennyire hangosan. Az öreg nénikének megeredt a nyelve. Amire maszkja felett lévő két szőrmókos kis barlang pulzált. Az időjárásjelzést hadarta, azt ecsetelve, hogy egybefolynak az évszakok. Ahogy ránéztem, azon nyomban elállt a „csuklásom”! Igazán felhúzhatná az orrára a maszkot! Szerencsére az idős hölgyemény nem sokáig rontotta a levegő atmoszféráját sem, kipréselte magát az ülések közül. Még annyit megeresztett, hogy milyen jó nekem, hogy gondoltak rám. Hát még milyen jó volna, ha ő is gondolna ránk, hogy a maszkviselés szabályaival tiszteletét adná. Punktum. 

Aztán letelepedett a busz megstrapált üléseire egy idős házaspár velem szemben. Ilyenkor esem ám zavarba! Ilyenkor nem szoktam felvenni a szemkontaktust a másik nemmel kapcsolatban, mert mi van, ha az asszonykájának – aki mellette ül – a lelke világába belé rondít az a két-három pislantás, amit ezért megengedek magamnak, hogy lássam kivel ülök szemben! Úgy, hogy azután igyekszem a távolba meredni. A homályos ablaküvegen keresztül felfedezni a suhanó fák lombjaiban a megfáradt időt. 

Alighogy leültek, rám nézett a meleg sapkás ember, és az én egy-két rápislantásom elég volt neki, hogy felfedezze bennem az illetőt. Az illetőt, akinek a combjára helyezhette a kezét. Bocsánat, javítok: nem a combjára, hanem a térdére. Ezt a pimaszságot! Dörgöltem volna azon nyomban szemközt, hogy a maszkja adta volna a másikat! Aztán valóban elkezdtem néhányat csuklani. Fene az őzikés öreg nénét, biztosan boszorkány lehet, aki azért ült buszra, mert ellopták a seprűjét. Az őzikés táska pedig csak álca lehet, hogy kedves öreg nénének tituláljuk egy vén banya helyett.

Az férfiember kezének melege, amit a hátam közepére sem kívántam, pár pillanat lehetett csupán (lehet, hogy több). Közben a nevemen szólított. Lendülő kezem visszatáncoltattam az ölembe. A férfi hangja pedig elvarázsolt. Repített. Messze, messze…

Ott ültünk az ebédnél. Négyen, köztük Pali bá’. Ő mindig almát is csomagolt, nem csak magának, hanem rajtam kívül még két munkatárs asszonynak. Micsoda lakomát csaptunk, olyan alma nem terem más kertjében. Ó, ez a bibliai tiltott gyümölcs mikre volt képes! Kitoldotta az ebédidőnket, úgy, hogy szaftos ízek is terítékre kerültek a gyár néma sötét zugában fogant titkos édes csókok cuppanásairól. 

Visszatérve a térdemen landoló kéz tulajdonosára, azért megorroltam rá a maszkom alatt is, hogy addig pihentette a szőrös kezét a lábamon, míg az asszonykája oldalba nem bökte a tűhegyes könyökével! Ha nem szólított volna nevemen az ember, tán akkorát csapok arra a bundás kézre, hogy a szőrtüszők is tövestől megbánják, hogy a testközelembe kerültek! – Oh, Pali bá’, hát maga az? Bocsánat, a maszk…! – mentegetőztem habogva, pedig inkább a szeme alatti bugyrok lehettek másabbá, mint anno annak idején. Az asszonykája szemverését próbáltam visszaterelni a nyugalmi állapotába, úgy hogy a képzeletem légycsapója paskolt egy nagyot a fejemre, nehogy a puszta jelenlétemmel zűrt teremtsek. Persze hagytam Pali bá’-t szóban kibontakozni. „Jaj de örülök, hogy újra látlak!…” És hagytam, hogy az asszonykája böködje oldalba. Míg aztán olyan csend kerekedett, hogy mind a hárman befelé fordultunk attól. Mert itt és most a kerti almák hogylétéről kérdezősködni brutális dolog lett volna. Hogyan is akarhattam volna, hogy Pali bá’-t oldalborda töréssel szirénázó mentő vigye el. A poros ablaküvegen át, felrémlett a múltbéli munkás időkből, hogy Pali bá’-nak valóban volt már bordatörése, és míg kórházban feküdt, nem csak őt hiányoltuk, hanem a napi adag alma édes szaftos húsát is. 

Hagytam, hogy zárkózzanak egymásba karolva és én is úgy elzárkóztattam magam, hogy e kalandot kibírjam. Bár az orromat még a maszk alatt is csiklandozta az almák illata, amik Pali bá’ asszonyának kosarából pirospozsgásan kacsingattak felém. Egyből perdült át az agytekervényemen: Jaj, Drága Pali bá’ most abból meg ne kínáljon, ha jót akar magának! Abban a szent minutumban a kisöreg nyúlt a kosár felé. Egy lendületes oldalbökés megálljt parancsolt neki. 

A bölcsességfogamban megint elkezdtek rakoncátlankodni az idegszálak. Viszont mikor leszálltam a buszról, tudtam mosolyogni, mert annyi év után újból láttam Pali bá’-t, akinek még mindig terem alma a kertjében, és nincs a világon olyan senki másnak. 

Mennyivel boldogabb lehettem volna, ha elmondhattam volna, hogy azóta is őrzöm a hagyományt. A hagyományt, hogy úgy készítem evésre az almát, ahogy Pali bá’ is tette annak idején, de tán még most is. Fogom az almát, keresztben kétfelé vágom. A két gerezdet megint, és egymás után kikanyarítom a csutkát belőlük. Mindegyiken a héját lepucolom, és kész, lehet fogyasztani. Melléje odaképzelem a faládákra eszkábált raklapot, azon a barna csomagolópapírt, a fémládákat, amin ültünk, és Pali bá’-t a másik két munkatársnővel, és a huncut mosolyokat, amikor a főnök tapsolva elkurjantja magát: Gyerünk, gyerünk! Idő van! Szedjék a sárorfájukat!