Jelige: Fonáktamás – Kommersz kommunikáció

Csendesen ücsörögtünk asszonykámmal a teraszon a délutáni kávénkat kortyolgatva, miközben az utca forgalmát néztük elgondolkodva. Ami valljuk be, nem volt túlzottan megerőltető, mivel egy kis falu mellékutcájában lakunk, és az utolsó fél órában csak egy tollfelvásárló autó és a részeges szomszéd, Laci járt arra, aki köszönésképpen intett is felénk. Ám ezzel a mozdulattal el is veszítette a kontrollt a kerékpárja irányítása felett, ami már láthatóan eddig sem volt egyszerű számára. Innen viszont felgyorsultak az események, mivel nekivezette járművét a betonszegélynek, és egy minimum 9 pontos tigrisbukfenc bemutatása után csendesen elfeküdt egy mogyoróbokor alján. Ami részben azt mutatja, hogy megjött a nyugdíja, és részben azt, hogy ismét kinyitott Gyuri, a kocsmáros. Az pedig egy kisebb csoda, mert Gyurit csúful elagyabugyálta múltkor a falu elöljáró alkoholistája, bicskás Tóni. A jegyzőkönyv szerint Gyuri kereste magának a bajt, amikor két egymást követő alkalommal is alkoholmentes sört akart adni Tóninak, mondván, ha valami nem tetszik, akkor ott a panaszkönyv, mert Tóni már így is eléggé illuminált. Tóni ezt nehezményezte, és kijelentette, hogy ő sosem volt Illumináti, és gondolván akkor, hogy a panaszkönyv majd tényleg segít, azt a falról letépve jó néhány csapás kíséretében mondta bele a panaszát egyenesen Gyuri arcába.

Hiába, a kétirányú, őszinte, udvarias kommunikáció kihalófélben van faluhelyen is, mint ahogy majdnem Gyuri is kihalt a panaszbejelentés során.

De még mielőtt a kedves olvasót tovább ámítanám, el kell, hogy ismerjem, jómagam sem vagyok az efféle őszinte párbeszéd szakavatott mestere. Hiszen nem sokkal összeköltözésünk után a TV-újságot böngészve fellelkesedtem, és megkérdeztem életem párját, megnézhetném-e este a Pengét, mert ez a film az egyik kedvencem. Ő kissé félrecsapta a száját és kinyögte, hogy „Eegen”, amit én értelemszerűen igennek vettem, és mivel falusi gyerek vagyok, nekem az igen igent jelent, a nem pedig nemet. Örömmel kezdtem el a filmet nézni, de asszonypajtás már a film elején az elégedetlenség egyértelmű jeleit mutatta, mondván, hogy inkább átmegy a gyerekekhez tévézni. Ám igen rövid időn belül feldúlva jött vissza azzal, hogy ők is ezt nézik. És elkezdett gyötörni, hogy ő inkább valami sokkal jobbat szeretne látni, mint a Penge. Rövid idő után megelégeltem a nyavalygását, engedtem a kérésnek, és a fürdőszobából behoztam a villanyborotvámat némi bíztatás kíséretében:

– Rendben van, ez tényleg sokkal jobb, mint a Penge, ezt nézzed te, nekem jó a Penge is.

Nem igazán díjazta az agyalágyult poénomat, amit úgy nyilatkoztatott ki, hogy lefeküdt az ágyra, és csak bámulta a plafont. Hangot innen kezdve azonban nem hallottam tőle egyet sem. Kérdeztem is tőle az első reklám alatt:

– Talán azt nézed annyira, hogyan kellene átfesteni a mennyezetet, és milyen árnyalattal?

Utólag belegondolva talán magában válaszolt is, hogy piros színt akar, és az én véremmel legyen kikenve. Azonban akkor még egy szót sem szólt, csak továbbra is meredten bámult felfelé. És eljött a nem annyira várt második reklámszünet, midőn ismét érdeklődtem nőtársamtól:

– Talán azt a két hete ott lebzselő pókhálót figyeled a sarokban, és az eltüntetésének lehetőségein gondolkodsz?

Talán itt is inkább az én eltüntetésem lehetőségein gondolkodhatott, nem pedig a pókhálóén, viszont most is tartotta magát, és egy hangot nem adott ki, csak nagy dühösen a szemeit forgatta. Ha én ezt már korábban is tudom és meg akarok nézni egy filmet, vagy meccset, csak a kezébe nyomom a villanyborotvát, később pedig a kiengesztelést majd valahogy megoldom. Vége lett a filmnek, de asszonyom fogadott némaságának nem, aminek már akkor nem igazán örültem oly felhőtlenül, mivel a vacsorát is kihagytuk és azért nem szerettem volna üres hassal lefeküdni. Kérdezgettem, próbáltam párbeszédet kezdeményezni, de eredmény nem volt, csak a mennyezet szigorú tekintetű vizslatása forgó szemmel. No de azért engem sem kell félteni, ha valakit ki kell hozni a béketűrésből, még akár szavak nélkül is.

Némán, egyetlen szó nélkül, jelentőségteljesen körbenéztem a szobában, kinyitottam az egyik nagyszekrény ajtaját, és gondolkodva, tűnődve, mintha keresnék valamit, kisebb fogásokban elkezdtem kipakolni a bent levő lepedőket, huzatokat, pólókat, törölközőket, éppen ahová sikerült. Puffra, ágyra, éjjeliszekrényre, kisasztalra, még a földre is. Pár fogás hiányzott már csak, hogy kongjon a szekrény az ürességtől, mikor álmaim asszonya nem bírta tovább, és kitört, mint a Vezúv. Viszont a Vezúv sem lehetett olyan rettenetes, mint amit akkor nekem hallanom kellett, és valószínűleg a hangerő miatt 100 méteres körzetben minden szomszédnak is. Meg sem próbálom leírni, hiszen a nyomdafesték magától leugrálna a szavakról, mondván, ő ezt nem mutatja meg. Legyen elég annyi tömören és cizelláltan fogalmazva, hogy mikor szerelmem látta, hogy szétpakolok mindent a szobában, és a várakozását elmosta rohamosan növekvő dühös kíváncsisága, akkor igen harsányan érdeklődni kezdett, hogy talán a felmenő férfiágam rég megunt, használhatatlan ruhákba bugyolált nemes szervét keresem-e, vagy ha nem azt, akkor ugyan mit? Vigyorogva válaszoltam:

– A hangodat! De hála az égnek megtaláltam! Most már csak a segítségedre lenne szükségem, mert valamit nem tudok megoldani, és ehhez bizony egyedül te kellesz, nem más.

Egy pillanatra mégis előbújt belőle a női kíváncsiság, és megkérdezte:

– Ugyan miben tudok neked segíteni?  

– Én már egyáltalán nem emlékszem, hogy melyik rongyot honnan vettem ki a szekrényből.

Nem világos, hogy az eddigi lelki megpróbáltatása miatt, vagy azért, midőn „rongynak” merészeltem titulálni a hosszú évek óta szekrényben őrzött és sohasem használt stafírungját és számos egyéb, általam ismeretlen felhasználási területen alkalmazható ruhaneműit, de kíváncsisága egy pillanat alatt eltűnt, és természetesnek eddig sem mondható mosolya, amit ma délután mutatott, egy véreskezű baltás gyilkoséba ment át. Ha szemmel tudott volna ölni, nagyjából két-három órája már halott lennék, de most azt láttam rajta, hogy előtte még meg is kínozna. Mit is mondhatnék, akkor éjjel egész éberen aludtam. Bizony, nagyon fontos az őszinte, kétirányú kommunikáció.

De vegyünk egy másik esetet, ha már a kommunikációnál, vagy annak hiányánál tartunk.

Az egyik hajnalon munkába menet megszorult a kulcsom a zárban, és csak nagy nehézségek árán tudtam kimenni a kapun. Nem gondolván arra, hogy ezentúl majd kizárólag nindzsa módjára fogok közlekedni a kapu felett a rendeltetés szerinti használat teljes mellőzésével, más megoldást kellett találnom. Gondolok itt például arra, hogy némi kenést adva a zár szerkezetének talán megkönnyíthetem a mozgását, magamnak pedig a közlekedést. Így aznap délután hazaérve, igaz, talán pár csepp is elég lett volna, de én biztos, ami biztos, egy jó bögrényi olajjal örvendeztettem meg a zárat. Döngettem is volna a mellem a büszkeségtől, ha nem lett volna mindkét kezem is tiszta olaj. Plusz a kapu. Meg a kerítés is, és a járdáról már ne is beszéljünk. A következő hajnalban a buszhoz indulván dölyfösen tekergettem a kulcsot oda-vissza vagy hússzor, harmincszor, büszkén járt át a férfiúi megelégedettség érzése, hogy igen, ezt is megoldottam. Csakhogy a sötétségben, és a nagy büszkeségemben azt már nem vettem észre, hogy az éjszaka folyamán a zárból az olajjal történő érintkezés után az öntisztuló képességének köszönhetően rusnya, koromfekete olajsár folyt ki, ami egyébként igen látványosan összekente a kulcsot, és a kezem is. A szó szoros értelmében ennek folyományaképpen nyilván arcvakarás közben három látványos fekete olajcsíkot húztam a fél képemre. Amit mindenki látott, csak én nem. A buszmegállóban egy faluban sok az ismerős,többükkel is beszélgettem,de senki nem szólt. A buszra történő felszállás után is sok ismerőssel találkoztam, ott sem szólt senki egy szót sem. Ilyenkor a Jászságban is működik ez a fajta székely hozzáállás, hogy „Én nem szólok neki, ez az ű dóga, örvendjen neki más is ha meglátja, ne csak én”.

Természetesen a cégnél a főnök már nem volt ennyire visszafogott, és reagált is:

– Hogy nézel ki, te szerencsétlen? Megnéztem magamat a tükörben, a három fekete csíkkal a jobb arcomon úgy néztem ki, mint egy fél kommandós. Kérdezte is a főnök vihogva:

– Mi az rajtad? Olaj?

– Ugyan már, mit képzelsz? Mi épp a Rambo nyolcadik részét forgattuk, és engem csak profilból vettek, basszus! Mire ő akkor elkezdett azon agyalni, hogy nincs is annyi része ennek a filmnek összesen. Hiába, neki is csak ennyi jött le.

Szóval, ücsörögtünk asszonykámmal a teraszon, amikor megittuk a kávét, és ő mit sem sejtve megkérdezte: – Lesz valamilyen jó film a tévében? Én bementem, megnéztem a műsor programot, aztán kifelé jövet szó nélkül a kezébe nyomtam a villanyborotvámat...