Tolószékben ül Zsófi néni, a hatalmas nappali közepén. Mellette kis dohányzóasztal, rajta a mobilja, kis tányéron szendvics, nagy bögre tea. Körülötte lezárt és félig telt papírdobozok. Egy középkorú asszony ráérősen holmikat csomagolgat.

– Jaj, Margitkám, maga a legjobb szomszédom! Nagyon köszönöm a segítségét! Látja, milyen bolond vénasszony vagyok, vénségemre költözködöm.

– Korábban kellett volna, Zsófi néni! Mit ér a legszebb villa, ha már nem tudja élvezni! – zsémbel a szomszédasszony. – Megvolt rá a pénze, csak sokáig hezitált!

– Megvolt, de itt éltem le az életem. Drága jó Gyulám is szeretett itt lakni! Azt mondogatta, ha megöregszünk, nekiadjuk a lakást a gyerekünknek, mi pedig leköltözünk vidékre! Ám nem született gyerekünk, és tizenöt évnyi házasság után, szegény Gyulámat kiküldte a cége Svédországba, ahonnan már nem tért vissza. Istenem, ennek már ötven éve!

– Mi történt vele? Baleset érte?

– Így is lehet fogalmazni! Beleszeretett a kinti tolmácsnőbe, akit később elvett, gyermekük is született, és letelepedett Lingköpingben. Éveken át  szép kis summát küldött, amit öregségemre tartalékoltam. Már meg is írtam neki, hogy megvalósítom a régi álmunkat, és egy vidéki villába költözök.

– Örült neki Gyula bácsi?

– Nem tudom… Az unokája válaszolt, hogy Gyuláék éppen világ körüli úton vannak. Engem is elvihettek volna.

– No, de Zsófi néni, hogy mondhat ilyet?!

– Repülőre is szállhatok, hajón is utazhatok, személykocsiban is elférek, miután összecsukható a tolókocsim… Ne bosszantson, inkább főzzön nekem egy erős feketét!

Megszeppen a szomszédasszony.

– Nem akartam megsérteni, Zsófi néni! Kérem, ne haragudjon rám! Ugye, azért még nekem adja a meisseni porcelán étkészletét?

– Megígértem, nem?

Szinte szalad Margitka a konyhába, nehogy meggondolja magát a háziasszony, mert a porcelán étkészletet régóta kinézte magának, a keresztlányának szánja nászajándéknak.

A háziasszony rögvest a telefon után nyúl, amint vendége behúzza maga mögött a konyhaajtót.

– Közjegyzői hivatal? Jó napot kívánok! Révész Gyuláné vagyok. Érdeklődöm, hogy elkészült-e a végrendeletem? Négy órára jönnek? Rendben! Viszonthallásra!

Láthatóan megkönnyebbül. Tolókocsijával körbeforog, hogy szemrevételezze a környezetét. A tálaló szekrényben ott szunnyad a meisseni étkészlet, igaz, hogy a levesestál teteje megrepedt, csorba a pecsenyéstál, a süteményesből pedig két darab eltört. A tálaló mellett egy-egy másfél méteres kínai porcelán váza feszít, melynek fénye mintha megkopott volna, ám ezt pusztán a rárakódott porréteg okozza. Egyetlen kép lóg a falon, Kernstok Károly Szalmakalapos önarcképének élethű másolata, melyet a restaurátorként dolgozó régi tanítványától kapott az ötvenedik születésnapjára. Három lezárt, sorszámozott doboz lapul a festmény alatt, amelyekbe a számára fontos ruhaneműket és emléktárgyakat csomagolta. Elégedetten hunyorít a szemével Zsófi néni, elvégre szálán mennek a dolgok.

– Tessék, itt a forró kávé! – lép ki a konyhából Margitka. – Ideteszem a dohányzóasztalra.

Zsófi néni elégedetten visszagurul kocsijával az asztalkához.

– Köszönöm. Margitka, menjen haza nyugodtan, pihenje ki magát. Majd szólok, mikor jöhet át azokért, amiket magának szánok.

– Jól van, Zsófi néni! 

Mérgében elpirul a szomszédasszony, s dohogva távozik. Szívesebben maradt volna, hátha még valamit megkaparinthatna magának.

Az öregasszony kényelmesen elfogyasztja kávéját, majd újra telefonál.

– Szervusz, drága Dusikám! Nem szeretnélek zavarni, csak pontosítani szeretném, mikor hozzák az ipari takarítógépet? Kettőre! Nagyon jó! Mennyibe került, kislányom? Kifizetem neked. Nem kell? Hogy annyit segítettem neked? Köszönöm. Igaz, hogy öt éve felém se nézel. Természetesen, az én érdekemben. Persze, a Covid miatt! Mert te ezt már előre tudtad! Vigyázol rám. Távolból. Tudod, hogy te vagy az egyetlen unokahúgom? Te örökölsz utánam mindent, az öcséddel együtt. Ahogyan ígértem, a két kínai váza a tiéd lesz. Azt külön beleíratom a végrendeletembe. Mi lesz a lakásommal? Már nem lesz rá szükségem. Mikor költözöm a villába? Hamarosan. Nem, nem kell segíteni! Jól van, kislányom, majd jelentkezem! Vigyázz magadra és a családodra! Nem, nem feledkezek el rólatok! Majd minden születésnapra és névnapra továbbra is küldöm a szokásos apanázst! Fejenként ezer forintot. Üdvözlöm a férjedet, puszilom a gyerekeket! Minden jót, Dusikám!

Nagyot sóhajt Zsófi néni. Megéhezett. Ideje elfogyasztani a reggelijét. Kissé megszáradt a szendvicse, kihűlt a teája. Eszegetés közben felidézi az ötvenegy évvel ezelőtti kirándulást, amikor Gyulával elmentek piknikezni a Gellérthegyre. Ahogyan ott ültek a fa árnyékában leterített pléden, ették a száraz szendvicset, itták rá a pocsolya ízű teát, a külső szemlélő számára önfeledten boldog házaspárnak tűntek.

Kinyitja szemét az öregasszony. Rágyújtana, csakhogy tíz éve abbahagyta a dohányzást. Praktikus okokból. Nem telik a nyugdíjából drága cigarettára, olcsó dohányt pedig nem szív. Ismét kezébe veszi  mobilját és az unokaöccsének szinte szóról szóra megismétli azt, amit Dusikának mondott.

– Szervusz, drága Karcsikám! Nem szeretnélek zavarni, csak pontosítani szeretném, mikor hozzák az ipari mosógépet? Fél kettőre! Nagyon jó! Mennyibe került, kisfiam? Kifizetem neked. Nem kell? Hogy annyit segítettem neked? Köszönöm. Igaz, hogy öt éve felém se nézel. Természetesen, az én érdekemben. Persze, a Covid miatt! Mert te ezt már előre tudtad! Vigyázol rám. Távolból. Tudod, hogy te vagy az egyetlen unokaöcsém? Te örökölsz utánam mindent, a nővéreddel együtt. Ahogyan ígértem, a Kernstok Károly önarckép a tiéd lesz. Azt külön beleíratom a végrendeletembe...

Émelyegni kezd a gyomra a szégyentől, mert úgy viselkedett bátyja gyerekeivel, ahogyan ők tették vele több évtizeden keresztül. Kértek, s ő adott. Míg tudott. Míg volt miből. Most legalább törlesztettek valamicskét. Még ha nem is önszántukból.

Csengetnek. Meghozták az ipari takarítógépet. Odateteti a számozott dobozok mellé. Téblábolnak a szállítók, majd borravaló és köszönés nélkül távoznak. Pár perc múlva a mosógép kapcsán megismétlődik a jelenet.

Pontban négy órakor megérkezik a közjegyző helyettes asszony. Bemutatkozáskor fintor fut át az arcán. Miért végrendelkezik ez a csóró vénasszony? A főnöke előre felvette a munkadíjat és megszövegezte az okmányt, miszerint Révész Gyuláné, született Kricsovics Zsófia minden ingó és ingatlan vagyonát bátyja gyermekeire hagyja, fele, fele arányban, azzal a kitétellel, hogy a két kínai vázát az unokahúga, a Kernstok festményt az unokaöccse, a meisseni porcelánt pedig a szomszédasszonya örökli. Negyedóra alatt végez és pánikszerűen távozik. Majdnem nekiütközik a liftből kilépő, két hatalmas bőröndöt cipelő öregúrnak:

– Vén hülye! – sziszegi foga között.

Hallja Zsófi néni a liftajtó csapódását. Odagurul tolószékével a bejárati ajtóhoz:

– Bújj be, Dezsőke!  

De nem bújik be Dezsőke, elébb nagy szuszogás közepette betuszkolja teletömött bőröndjeit.

– Kézcsókom Zsófikám! – üdvözli a háziasszonyt. – Jézusom! – kiált fel a tolószék láttán. – Mi történt veled?

– Semmi sem történt, Dezsőke! Csak gyakorlom a tehetetlenséget! Tudod, egyszer mi is megvénülünk!

Kipattan a háziasszony a tolószékből és mutatja vendégének, hová tegye a csomagjait.

– Fújd ki magad, igyál egy kávét, utána segíts becsomagolni a hagyatékomat!

Fél óra múlva néggyel növekszik a szállításra váró csomagok száma. 

– Zsófikám drága, biztosan elvisznek bennünket a fiatalok? – aggodalmaskodik az üregúr.

– Nyugodj meg, Dezsőkém, megbeszéltem velük. Örülnek, hogy olcsón vették a lakást, ráadásul itt hagyom a bútorokat is. Úgy hiszik, régi antik darabok – kuncog. – Gyere, segíts megteríteni! A közös búcsúvacsora is az egyezség része!

Csillog Dezsőke szeme. Hiába, mindig tudta, hogy Zsófika még ma is egy talpraesett menyecske! Nicsak! Négy teríték az étkező asztalon, ám mindössze három szék van mellette.

– Csak nem ülsz vissza a tolószékbe?

– Dehogynem! Abban gyámolításra szoruló tehetetlen vénasszonynak látszom!

Fiatal házaspár érkezik, felpakolva ételekkel és italokkal. Az asszonyka a konyhába megy, előkészíteni az ételek tálalását. A fiatalember enyhén elpirulva előadja kérését:

– Zsófi néni, kérhetem, hogy még a vacsora előtt leolvassuk a mérőórákat?

– Hogyne, gyerekem. Majd Dezsőke segít neked, hogy nekem csak a birtokbaadási jegyzőkönyvet kelljen aláírnom.

– Rendben van, Zsófi néni! Hamarosan jön egy kollégám a négyajtós furgonnal, és elviszi magukat a villába.

Az elégedett, széles mosoly ezernyi ráncot megmozgat az öregasszony arcán.

Egy óra múltán megérkezik a furgon. Nem a csomagok bepakolása, hanem a tolószékes öregasszony elhelyezése okoz némi gondot, pedig Zsófi néni minden tőle telhetőt megtesz, hogy segítsen.

Május közepén, este fél kilenckor megáll a furgon a kis település központjában lévő felújított parasztháznál, melynek homlokzatán hatalmas fatáblán a VILLA NEGRA felirat virít.

Érkezésükre eléjük siet az idős pár, melynek hölgy tagja – miközben a férfiak a csomagokkal bajlódnak – beül a furgonba, Zsófi néni mellé:

– Már azt hittem, ma nem is jöttök! Megvan a takarítógép és a mosógép?

– Megvan, aranyom! Ingyen kaptam!

– Ügyes vagy, Zsófikám! Hogy örülnek majd nekik a szociális otthonban! De mi is jól járunk! Öt évig térítés nélkül ellátnak bennünket ebéddel és vacsorával!

Majd meglátjuk, gondolja magában Zsófi néni. Jó ötlet volt, hogy négyen olcsón megvették és felújították ezt a háromszobás vidéki házat. A lakása árából maradt húszmilliója, abból legalább tíz évig dőzsölhet.

A sofőr kinyitja a kocsi ajtaját.

– Jöjjön, Zsófi néni, beviszem a házba.

– Nem kell, gyerekem! – tiltakozik az öregasszony. – Bemegyek én magam, csak a járgányt hozza utánam!

Zsófi néni kifújja magát, majd tudatja bátyja gyerekeivel, hogy szerencsésen beköltözött a cserszömörcei Villa Negrába.  Dusika és Karcsi egész éjjel az interneten kutakodnak a villa, mint potenciális örökségük  után. Ám az rendre Keleti Márton Hattyúdal című filmjéből a Tamburás dalát dobja fel: A Villa Negra nem apácazárda…