Miniatűr az olasz kora barokk költészetből

Az olasz barokk költészet legjelentősebb és legnagyobb hatású költője, Giambattista Marino művét az utóbbi időben megélénkült érdeklődés kíséri az itáliai szakirodalomban, s amennyire ez – nyilván szerény léptékben – érzékelhető, az olvasói kíváncsiságban is. Marino a cinquecento utolsó évtizedének, különösen pedig a seicento első szakaszának már életében meghatározó költőszereplője, aki az addigi szokásoktól eltérően az irodalmi marketing új, radikális módszereit vezeti be, különösnek számító szokásai, öltözködése, fellépése révén kora „celebeként” hosszú évekig a francia király vendége, egyébként pedig főúri udvarok keresett társasági szereplője. Mindez feltűnő ugyan, de kevéssé jelzi, hogy költészete a kiemelkedő olasz költői hagyományok konstruktív, egyben radikális megújításával egy európai súlyú barokk költészet ideáltípusát teremti meg, amelynek hatása a bécsi udvarra vagy a legtájékozottabb magyar arisztokratákra is kiterjedt.
A szakirodalomban közismert tény, hogy gróf Zrínyi Miklós könyvtárában nem kevesebb mint hét kötete volt megtalálható, s elbeszélő költeményei, elsősorban az Adone (Adónisz) és a Strage de gl’innocenti (Az ártatlanok lemészárlása) a Szigeti veszedelem számos forrásmunkája között szerepel (ahogyan kisebb lírai költeményei is szerepet játszanak Zrínyi költészetének alakulásában).
Minderről a magyar olvasó Bene Sándor megjelenés előtt álló, korszakos Zrínyi-monográfiájából is hamarosan értesülhet, amelyhez a jelen összeállítás fordításai is készültek. Amiként persze arról is, hogy – mint az a szakirodalomban szintén köztudott – természetesen a klasszikus Tasso-eposzok, a Gerusalemme liberata (A megszabadított Jeruzsálem), illetve annak a szerző által féltő gonddal újraírt kései változata, a Gerusalemme conquistata (A meghódított Jeruzsálem) is döntő szerepet játszott Zrínyi költői gondolatának formálódásában (újabb nézetek szerint valószínűleg az utóbbi változat).
A Szigeti veszedelem szerzője naprakész tájékozottsággal rendelkezett nem csupán a kortárs olasz költészet fejleményeinek tekintetében, hanem az azokat övező poétikai vitákéban, a rendkívül gazdag értekezésirodalom dolgában is. Így az említett két költői nagyság lírai költészetét is jól ismerte. Tassótól most épp a – rendkívüli bőségükben is a legmagasabb tökély fokán megírt – kisebb költemények közül idézünk, amelyek a késő reneszánsz, kora barokk irodalomban fölerősödő vallási élmények világában a sírásra mint a lelki megtisztulás eszközére tekintenek. A miniatűr körképben e motívum köré rendezve tárjuk elő három minor (nem kimagasló, de jelentékeny) költő egy-két versét. Így a Tassót korban némileg megelőző Luigi Tansillóét (aki azon kevesek közé tartozott, akiket az itáliai szcénában Tasso megbecsült), a mindkét költővel kortárs Angelo Grillóét, valamint a már főként Marino idejében aktív Girolamo Pretiét (aki Tansillóhoz hasonlóan a „minor” kategóriából már-már kilóg fölfelé).
Az indokolt vágyak hiánylistája nem rövid: az olasz költészet e nagyszerű szakaszából igazán időszerű volna végre egy Marino-válogatás megjelentetése, amiként Hárs Ernő kitűnő Liberata-fordítása mellett egy magyar Conquistata létrejötte is. S talán egy olyan kisebb válogatásé is, amely az itáliai késő reneszánsz és barokk költészetet a maga gazdagságában megjeleníthetné.
 

Giambattista Marino (1569–1625)

Adónisz
(részletek)

Az emberi nyelv szinte fék, mely vissza-
fogja a túl heves ész harapását.
Kormány, mi szabja át, törvénye tiszta,
a lélek hajója kétes futását.
Kulcs, mely teret nyit gondolatnak, s itt a
kéz is, mely menti ész s beszéd hibáját.
Toll és ecset, mely ír élénk jelekkel,
s amely fest ugyanoly élénk színekkel.

*
Tudós és szűz szirénei között
a zöld hegyekből Apollón leszáll,
követve lent a könnyed és remek
táncot, mit fent a szférák lejtenek.

*
Nyers hangú kürttel Bóreasz a harcra
kihívja a vihart s forgószelet,
színes íját Írisz a célra tartja,
villámokat indít nyilak helyett;
sötét Orion büszke csillagarca
szikrázza kardja élét véresen,
átkoz eget, s vízzel s tűzzel telített
felhők erét nyitva vihart merített.
                                     
*
Édes csókok hangzása zúg a szélben,
mely zengő kürtje a szerelmi harcnak,
és így irigy tanúként hordja széjjel
szerte az erdőn a javát a hangnak,
mire felel száz és száz csókja s kéje
a felindult gerlének s vadgalambnak.
Szerelmi tolvajlásuk nézi Ámor
titkon mosolygva magában, s a mámort.

Oly szoros és oly bátor volt kötése
eme kalandvágyó szerelmi párnak,
hogy jobban szőlő se kúszott a szilre,
borostyán tölgyre, szárgyökér a fára.
Ezüst felhő fonása körbeérte,
és Ámor is így őket összezárta,
minden sértést kinek merénye, rosszul,       
egy sértésre száz sebet küldve bosszul.
 

Torquato Tasso (1544–1595)

A szent kórushoz
(részletek)

Ma, amikor a Nap sír,
ma, amikor gyászos sötét ruhában                       
széles világ s természet sír magában,
mondd, ó, lélek, ki nem sír?
ki nem sóhajt és nem siránkozik?
Ó, lélek, mennyi sírás hozna gyógyírt,
s mely sóhajok Etnája, s mely könnyár nyit
folyót, mint Po és Gangesz,
mely gyászára elég lesz?
(…)
A legfőbb Úrra nézz,
nézd, bűnös s bűnbánó lélek, a trófeát,
kegyes életen s kegyetlen halálon át:
a trófeát, mely ott ragyog
az örök tűz és az örök kristály felett;
a trófeát, mit vad pokol felé emelt; 
a trófeát nézd a hegyen, hol fénye ott;
nézd a vérének permetét;
nézd az Urat s a szenvedést,
kereszten függ, tövis szorítja homlokát.

Krisztus könnyei
(részlet)
                                                        
Király a kegyetlen s kemény halálban,
mit fájlal természet s az Ég is átkoz,
nagy lélek, mely erős s kitart a gyászban,
övéi hívek tanító szavához;
kegyes sírása is: ki úr az árban,
dicsét követni hívja, s értük áldoz! 
Kövessük mindketten Krisztust az égbe:
legyen jámbor, kinek kevés erénye.
 

Luigi Tansillo (1510–1568)

Szent Péter könnyei
(részletek)

Ki adja meg az áldást fenn az égben,
ó Múzsa, te, vagy tán Délosz ura?
Vagy te, kinek új és örök dicsében
az Ég kapuját nyitni szent joga:
vésődjön szívembe az izzás fénye,
mely követve tiéd, a bűntudat
jegét ütötte szét, s hangját kakasnak
követte bánó sírás, nagy s hatalmas.  
[…]
Szeretet tüze, ki ragyogsz az égben,
s a Világot eltöltöd önmagával,
s örök tüzek kinek fényével égnek,
minden időben, minden nyelven áldva,
hevítsd keblem szent sugarad hevével,
s szabad legyen szólnom mesém szavával…
[…]
Más kegyre s hívebb kíséretre vágyom,
mint amit Helikon Szüzei kaptak.

Krisztus könnyei
(részlet)

Krisztushoz kívánva lenni hasonló,
embertestünkből a vérünk folyatva,
ki maga sír, s vele könnye is omló,
míg sír, az Úr kegyes irgalma rajta.
Megkésett gondolat, nem vetted óvón
észbe, hogy emberségünkre utalna?
Sírásunk keserves sírásba múljon,
s ember irgalmat az Úrtól tanuljon.
 

Angelo Grillo (1554–1629)

Sírás folyama visz vér tengeréig

Sírásom vajh’ majd addig ér,
hogy mint folyó magam
sírásból alkossam meg én;
s e kegyes vérfolyón
lehet eljutni tengerig vajon?
Te, ki fényt adsz szememnek,
élő forrásom, adj át e vizeknek.
Gyötrelmedért a hálát énekelvén
leszek e nagy tengerben a Szirén.
 

Girolamo Preti (1582–1626)

Lelkét szólítja, hogy Krisztus halálát sirassa

Ne sírjatok, szemek, fájdalmasak,
a szívem átdöfő sebek felett,
sirassátok az Úr sebét, melyet
Ámor nyila helyett szúrtak vasak.

Én, ki patakban szórtam könnyeket
fájdalmamban, egy szép szempár miatt,
volnék, ki könnyet Őérte nem ad,
ki e szemet teremté, s az elemeket?

Ki életet adott, bágyad haláltól
most, könnyeimmel lehetek-e fösvény
hozzá, ki értem vérét adta áldón?

Én, ki annyit sóhajtoztam, ki másként
máson annyit sírtam, akár egy kígyón,
most nem sírok önmagamért, s az Úrért?