Két keréken robogó történelem

Wu Ming-Yi regénye, Az ellopott bicikli úgy hömpölyög, mint egy folyó az őserdő mélyén, két hegy között – hol komótosan, szinte észrevétlenül, hol pedig nekiindul, de sosem válik akkora zubogássá a kanyargós úton, hogy elmossa az útjába kerülő akadályokat. Néha viszont megárad, mellék- és holtágakra szakad, és élete nem ér véget azzal, hogy a tengerbe torkollik. A címben szereplő bicikli – pontosabban biciklik, hiszen nemcsak egyetlen példány nyomába ered az elbeszélő – azonban meglepően ritkán keresztezi ennek az elképzelt folyónak az útját.

A regény főhősének sorsa látszólag észrevétlenül kapcsolódik össze a biciklivel, vagy ahogyan ő nevezi: a vasparipával. Ott van minden gondolatában, látja az utcasarkon, megannyi emléke van róla, jelen van a családi anekdotákban. Mintha a kerékpár státuszszimbólum lenne a tajvani lakosok életében, így Cseng, a főszereplő is szükségszerűen a biciklik rabja és szakértője lesz. Pedig a regény alaphelyzete nem ezt sugallja. Onnan indít, hogy az elbeszélő kategorikusan elzárkózik a rajongó jelzőtől, lelkes gyűjtőként definiálja magát, aki igyekszik tájékozott lenni a régmúlt járműveivel kapcsolatban.

Ez a tézis azonban hamar megdől, ugyanis egy konkrét kerékpártörténet tárul elénk, és az író nem áll meg ott, hogy beavat a tajvani biciklik fejlődésének és változásának folyamatába, minden egyes típust dokumentál, még illusztrációkkal is igyekszik segíteni a beavatatlan olvasónak. Olyan részletes, már-már szakkönyv szintű jellemzések követik egymást, hogy joggal merül fel az emberben kérdés: az én szimpla bicikliszeretetem vagy egyszerű, semleges hozzáállásom nem kevés-e egy ilyen kaliberű műhöz? Wu Ming-Yi azonban remek érzékkel ágyazza be ezeket a leírásokat egy nyomozásba.

A regény szerkezete egyszerű sémára épül: adott egy rejtély, jelesül az apa és a biciklijének eltűnése, majd a bicikli húsz évvel későbbi váratlan felbukkanása arra készteti Csenget, hogy lépésről lépésre visszapergesse a múlt eseményeit. Az író ez után fejti fel rétegenként Cseng történetét, majd a biciklihez kapcsolódó személyek életét. Végül mindezt a jelen családdrámájába bugyolálja. Merthogy ez a történet nem csupán egy vélt bűntény utáni nyomozás, hanem családregény is.

Ez a családtörténet pedig alig különbözik az európai vagy amerikai regényekben felvázolt ismerős modellektől, sőt már-már azt sugallja a szerző, hogy a kelet-ázsiai irodalom nem is tér el jelentős mértékben az általunk megszokott és kedvelt művek stílusától. Hogy ez Major Kornélia kitűnő fordításának köszönhető-e, azt nem tudni, erre valószínűleg csak az eredeti mű elolvasása után lehetne egyértelmű választ adni, mindenesetre komolyabb kulturális fennakadás nélkül tudunk belemerülni a sziget életébe, és fogadjuk el az ottaniak gondolkodásmódját.

A szituációba való belehelyezkedést nagyban segíti az az elbeszélésmód, ami részletesen szól a környezetről, ám a specifikus helyi szokásokat, ételeket, szertartásokat a regény elején szinte teljesen mellőzi. Bár az anya rendszeresen gyújt füstölőt és kér talizmánt a Mennyei Király Templomban, és az errefelé legelterjedtebb vallás, a buddhizmus kellékei is fel-felbukkannak, csakúgy, mint a rizsföldek, ám a regény nem feltételezi a tárgyalt kultúra bővebb ismeretét.

Később már erőteljesebben jelen vannak a helyi szokások, az emberek egymáshoz való viszonya, barátság-értelmezése – ami élesen eltér az európaitól –, egyre gyakrabban találkozunk ételeikkel (leginkább a gőzgombóccal, de Cseng számos alkalommal eszik helyi jellegzetességet az éttermekben), vagy a lepkeszárny-kollázs készítés technikájával. De ott van a kifejezetten Ázsiára jellemző csónak, a szampan, és az elesett japán katona is egy bülbülmadár képében „jelenik meg” az Öreg Cou vállán, ami csak Ázsia és Afrika területén honos. Ezek azonban nem olyan sajátosságok, ami miatt nehézzé válhat a regény olvasása.

A nehézséget a mellékszálak jelentik. Wu Ming-Yi ugyanis az olvasóra bízza, hogy a rengeteg élettörténetből mit tart fontosnak, mindegyik mellékszereplőt a regény egy pontján főszereplővé emeli, és elhelyezi egy képzeletbeli történelmi idővonalon. Így nyerhetünk betekintést, akár egy harmadrangú mellékszereplő történetén keresztül, a kínai–japán–brit összecsapásokba a II. világháború idején, és így emeli be (és teszi látszólag fontossá) a szerző az elefántokat is, melyek bizonyos elbeszéléseket ugyan összekötnek, ám azon túl, hogy kapcsolatot teremtenek két idősík – a jelen és a múlt – között, valódi funkciójukat, szerepüket nehezen lehet megfejteni. Az időbeli ugrásokkal tarkított, teljes értékű (és olykor valószerűtlen, már-már meseszerű) élettörténetek csaknem ellehetetlenítik, hogy az elbeszélővel együtt tárjuk fel az eltűnés rejtélyét. A nyomozás közben felbukkanó, más elveszett és előkerült kerékpárok sem segítik az eligazodást. Ha mindehhez hozzávesszük a cselekményt megszakító biciklitörténeti összefoglalókat, olyan érzése támad az embernek, hogy az író túl sok információt próbált belepréselni egyetlen történetbe. Különösen akkor, ha belegondolunk abba, hogy az eredeti regény az utóirat alapján több nyelvet is vegyít (a japánt és a kínait mindenképpen). Ennek visszaadására a magyar fordítás is kísérletet tesz, azonban csak részlegesen valósulhat meg.

Minden túlzsúfoltsága ellenére Wu Ming-Yi regénye fontos mű, mert azon túl, hogy érdekes olvasmány, és más aspektusból szól emberi sorsokról és kapcsolatokról, mint az európai művek, az olvasó betekintést nyerhet a kelet-ázsiai irodalomba, egy, a magyartól merőben eltérő gondolkodásmódba és kultúrába, és részese lehet a tajvani emberek történetének.

Wu Ming-Yi: Az ellopott bicikli. Jelenkor, Budapest, 2020.