Noteszlapok Sárinak

Papa a konyhából kiáltozik a szoba felé a cigarettás hangjával, hogy fél hat van, vitéz úr, ki az ágyból! Mama pisszeg neki, de nem azért, mert nem ért vele egyet, hanem a hangnem miatt. Papa kedvességből szokott úgy ordítani, mint egy mesehős, akinek a felmenői között mindenre elszánt kalózkapitányok, büszke végvári vitézek és talán valahol messze még barnamedvék is vannak. Tudom, hogy a papa csak viccel ilyenkor, bár, ha így szól rá Tónira, a cigány segédmunkásra, titokban fulladozni szoktunk a nevetéstől, ahogy remeg a gumicsizma a vékonyka lábszárakon. Még nem kelek fel, fejemre húzom a vaskos falusi paplant, mely alatt tömörre, súlyosra préselődnek az álmok. Amikor már szinte teljesen elfogy odabent a levegő, akkor dugom csak ki a fejem. Körülnézek. Szobaszag. Fel kellene írni egy noteszlapra.

A konyhából beszüremlik a rádió hangja, híreket mondanak. Tíz éve, amióta az eszemet tudom, ugyanolyan tónusban. A kisrádióból áradó monoton mondatok közé hagymás vér illata kúszik, bele a szobaszagba. A szobaajtó füstüvegén át látni, hogy odakint nagypapa széles mozdulatokkal eszi a finom disznótoros reggelit, közben a bal kezében tartott vastag szelet kenyérrel magyaráz, mutatja a mamának, hogy ekkora volt a disznó. A párna alól előkeresem a noteszem. Sárinak ígértem meg, hogy minden érdekeset följegyzek bele, amit a disznótorban látni fogok. Sári a szerelmem, még nem tudja, de majd elmondom neki. Ugyanolyan széles mozdulatokkal mondom majd neki a menzán, hogy ekkora volt a disznó, ahogy a papa. A félhomályban nem látni tisztán a bútorokat, de jól érezni az ismerős teret. Mama szentképein az alakok nagyot nyújtózkodnak, gondolom, amikor én is nyújtózkodok; a hajópadló kellemesen, otthonosan nyikorog, ahogy kikelek az ágyból. Mint egy milliószor elmondott ima, lassan felveszi a rajta járó test súlyát, és benne a lélek reménytonnáit. Leírom ezt Sárinak a noteszbe. Nem értem, hogyan nem ébredtem fel a disznóvisításra, de nem fontos. Papa mondta nemrég, hogy pont ilyen dunyha alatt bújt el a háborúban, amikor bejöttek a faluba az orosz csapatok. Néhány részeg katona végiggéppuskázott pár portát, aztán ballagtak tovább az imbolygó, vastagruhás alakok az erdő felé. A mi dunyhánkat úgy megtömtük, fiam, hogy a géppuska sem viszi, mondta sokszor a papa. 

A konyhában közben nagy lett a sürgés-forgás, az időjárás-jelentést már nem lehet érteni, nem is baj, elég kinézni a sparhelt fölötti ablakon, a felkelő nap fényei lassan átveszik a hatalmat az udvari villany kehes, vékony fényei fölött. Tóni, a cigány úgy kért kölcsön egy kisebb ipari lámpát, hogy legyen kellő fény a vágáshoz. A forró vizes katlanok gőzében férfiak sürgölődnek, apámat ismerem fel, aztán a plébánost, a hentest, a szomszéd tűzoltót és Tónit. Felöltözöm, kimegyek az udvarra. A férfiak kötéllel húzhatták ki a disznót, erre gondolok, ahogy meglátom az egyik katlan mellett fekvő vastag kötelet: mint egy halott kígyó, úgy fekszik mozdulatlanul a latyakos sárban. Ezt is felírom Sárinak, tudom, hogy szereti a félős filmeket. Valahonnan ismerős az a kötél. A temetéseken használt kötél, amivel leengedik a koporsót a sírgödörbe, az jutott eszembe róla. Papa szerezte a kötelet a temetkezési vállalkozó barátjától, hiába mondta a mama, hogy rossz ómen ilyen koporsós kötéllel cibálni ki a disznót, mielőtt Tóni a nagykéssel átküldi a túlvilágra. 

Papa csak legyintett, szerinte a mama túl sokat jár az imacsoportba, ott beszélnek így az öregasszonyok, dörmögte. Praktikusan kell nézni a világot, mondta sokszor, nem a láthatatlan dolgokban hinni. Ezt az imacsoportot onnan tudta, hogy pár hete a mama meghívta a többi ilyen imádkozós nénit magához. A konyhában ültek le, és valami imádkozós-éneklős szerepjátékot vagy mit adtak elő. A papa nem nagyon értette, hogy mire jó ez. Amikor a mama teával kínálta a néniket, a papa épp belépett a konyhába, hogy igyon egy kupica pálinkát, harapjon egy kis kolbászt, mintha véletlenül épp arra járna. A mama persze sejtette, hogy valami rosszban sántikál az öreg, mert a papa ki nem hagyná, hogy szerepeljen valami kis csípős tréfával, ha már ennyi néni van a házban. A mama hiába nézett rá könyörgősen, hogy ne, a papa úgy szólt oda, valami sunyi bizalmassággal, de persze úgy, hogy mindenki hallja, hogy pszt, Mama, egy kis pálinkát adjál nekik inkább, úgy énekelnek majd tőle, mint a Tóni öccse, aki lagzis zenész a faluban. De csak a papa röhögött. A mama idegességében és zavarában ásítást imitált. Az egyik néni kicsit kuncogott a tenyerébe, de a többi úgy ránézett, hogy azonnal megmerevedett a fejkendője.

Megállok a disznóól előtt, cuppog a gumicsizmám alatt a trágyás sár, amibe vaskos barázdákat húzott a disznó, amikor kirángatták az ólból. Olyan üres most az ól, mint egy hely, ahol nincs ott az isten. Ezt is felírom Sárinak. Elindulok a katlanok közt dolgozó alakok felé. Nagyapa is visszajött, épp apámmal pálinkáznak. Érdekes, hogy a disznó feldolgozásában részt vevő férfiak ruhájából egyből meg lehet mondani, kinek mi a szakmája. Apám asztalos, mindig a füle mögött van az ácsceruza, néha (temetés vagy lagzi előtt) anyám úgy szól rá, hogy az most nem kell, és szelíden nyúl apám feje felé. Ilyenkor apa reflexből, ijedten próbál elhajolni, mintha az egyik főbb testrészét szeretné anyám elvenni. Apám akármilyen alaposan fürdik le, évek óta faforgácsillatot áraszt, amit nagyon szeretek. Most nem érezni a közelében, mert az egyik katlanban tepertőt sütnek, az egész udvart átjárja a forró, zsíros szag. A hentes pajtáskodón paskolgatja meg a kesztyűs kézzel húst szeletelő plébános jobb vállát, hogy atyám, az én mennyországomnak is ilyesmi illata lehet. A plébános nevetve legyint, ismeri a hentest kölyökkora óta. A szomszédból érkezett önkéntes tűzoltó kopott, fekete egyenruhában pakolja a tüzet a katlanok alá, az udvari lámpa fénye élesen visszaverődik sárga csíkjairól, csendesen hergeli magát, égj, te bitang, mondja többször, mint aki bizalmas, de nem túl barátságos viszonyt ápol a tűzzel. A katlan vasajtaja záráskor kiköp egy tenyérnyi izzó parazsat, az önkéntes tűzoltó felkiált, állj, ordítja pálinkás hangon, a parázsra mutat. A férfiak megállnak, a kések pengéin megcsillannak a várakozás másodpercei. Nyugalom, folytatja a tűzoltó, ura vagyok a helyzetnek. Majd kissé bizonytalan, teátrális mozdulattal a közeli hókupacra rúgja a vörösen izzó fadarabot. Mozdulatában, ha csak nyomokban is, de fellelhető az egykori focis múlt emléke. A papán egyszerű munkásruha van, mint minden valamirevaló nagypapán egy disznótorban. Nagymama kilép a konyhából, hogy megnézze, miért kellett megállnia mindenkinek, kezében konyharuha, közben mosolyog, mert szereti nézni a zsíros ruhás alakokat. A mamát is megírom a Sárinak. Főleg, hogy a plébános is itt van segíteni, ha ezt a mama két miatyánk között elmeséli majd az imacsoportban, nagyot fognak nézni az asszonyok. Hurkaszagú nejlonotthonkáján kacagnak a minták. Tónin, mivel hosszú évekig a vasútnál dolgozott, viseltes bakterruha van, mint mindig, amikor fontos eseményre kap meghívást. A tor tiszteletére az egyik kis kitüntetését is feltette gallérjára, ha már olyan fontos emberek lesznek a torban, mint a plébános vagy a tűzoltó. Az apró, aranyszínű kitüntetést a tor alatt, mikor senki nem látja, többször megigazgatja, simogat néhányat rajta. Megírom Sárinak a kitüntetést is. Tóni már a konyhában, ebéd közben szólít meg, hogy fiam, mit jegyzetelgetsz te a noteszodba. Elmondom a Sárit. Tóni megáll az evésben, a kést és a villát a főtt hús mellé teszi (azt a lágy, szelíd koppanást is megírom majd Sárinak, ahogy az evőeszközök a tányérhoz értek), aztán felém fordul olyan nyugalommal a tekintetében, amitől a tűzoltó rendszerint felidegesíti magát. Fiam, szól kicsit a pap irányába is, hogy a férfi is hallja, talán Isten is így ír meg minket, minden emberi élet egy ilyen noteszlap, teleírja érdekességekkel, amit aztán megmutat az angyaloknak. Csendben eszünk tovább, a rádióban híreket mondanak, ott tart a bemondó: a sertéshús áfája.