Lagzi

– Nekem is összejöttek néha a dolgok régen – mentegette Béla a segédjét. – Volt, hogy rosszul jött ki a lépés, vagy minden összejött aznapra.

– Persze – tekintett le Ani „a segédre”, akit Béla az apjától örökölt meg, és azóta apja helyett apja az iszákos munkaerőnek, aki jó szokásához híven az árnyékban aludt, fejét egy vakondtúrásra fektetve.

– De azt látja, hogy most nem ivott – folytatta Béla a mentést. – Legalábbis nem annyit.

– Honnan tudja, mennyit ivott, ha nincs magánál?

– Ha sokat ivott volna, most vagy maga alá piszkított volna, vagy hányt volna, és a szájában a hangyák ki-be járnának, és hordanák szorgalmasan az eleséget, ahogy a jó múltkorokban is láttam, amikor az egyik ügyfelemnél hozta rám a szégyent.

Közben Ani a segéd vállát rázta, de az mélyen aludt tovább.

– Áá, nem ébred az föl olyan könnyen. Kemény, kitartó ember az alvásban. Biztos összejött neki sok minden. Tegnap kapta meg az élettársának az öccse a rokkantnyugdíjat, ilyenkor elveszi tőle, és megy pálinkázni hajnalban, aztán a munkából is eljárogat, meg munka után is rögtön valamelyik bögrecsárdába szalad. Amikor még én iszákos voltam, én is így csináltam. Aztán csoda, ha az ilyen embernek minden összejön? Összecsapnak a feje fölött a hullámok, akkor meg az az ürügy az ivásra. Emlékszem, egy téli péntek este részegen motoroztam haza. Már sötét volt, pedig azt ígértem a feleségemnek, hogy korán hazaérek, mert másnap lagziba voltunk hivatalosak, és még valami süteményeket kellett volna átvinnem, amiket a feleségem sütött. Mert persze bérben tudott sütni, de nekem nem! Nem sikerült hazaérnem időre, ezért bosszúból behajtotta a kiskaput. Én a szokott módon, motorral mentem föl a lépcsőn, a kapun is így mentem át, de sajnos leszakítottam a szárnyát, mert hát az a gonosz asszony szándékosan behajtotta, hogy megtréfáljon. A térdem úgy beütöttem, hogy nem tudtam leszállni a motorról. A bejárati ajtó állított meg, eldőltem, rám a kertkapu leszaggatott darabja. Persze olyan ittas voltam, hogy nem tudtam ebből a gubancból kikeveredni. Kiabáltam, hogy: „Réka! Gyere ki! Nem tudok leszállni a motorról.” De nem jött az elvetemült. Egyre hidegebb lett, és a hó is esett. Szerencse, hogy megjött az anyósom, és lebontott a motorról. A feleségem meg ott ugrált akkor már körülöttünk, és kacarászott, meg szidott engem, amiért tönkretettem a kertkaput. Az anyósom bevitt, megfürdetett.

– Ez de ciki! Nem volt szégyenlős?

– Hát, babácska, az elején igen. De az anyósom még elég jó nő volt öreg korára is, nem is volt olyan öreg, csak tizenöttel volt korosabb a feleségemnél, úgyhogy levetkőztette a gátlásaimat. De nem történt semmi, mert miután megfürösztött, és betámogatott az ágyba, rögtön elaludtam. Másnap reggel a feleségem befogott még segíteni, aztán délutánra megenyhült, együtt kicsíptük magunkat, rajta farmer miniszoknya, rajtam meg öltöny, fehér ing, nyakkendő, és mentünk volna az unokatestvérének a lakodalmába, de a gyerek bedurcázott, hogy ő nem jöhet. Pár éves volt csak, de már fürgén futott, és élesen vágott az esze. Hát, rázárta a nászajándékra a ház ajtaját. Anélkül meg nem indulhattunk el. A kulcsot behajított a baromfiudvarba. Nem is lett volna gond, csakhogy pont a kakasra találta dobni olyan szerencsétlenül, hogy a kulcstartó fönnakadt a harcias japánkakas nyakán. Ijedtében futkosott keresztül-kasul a baromfiudvarban, én meg öltönyben utána. A szép cipőmet hamar levetettem, ne legyen saras, de mezítláb meg csak csúszkáltam a tyúkszarban, és a kakas még vissza is támadott. A gumicsizmám épp a házban volt, ahhoz kellett volna a kulcs a kakasról, de a kakast utolérni csak gumicsizmában lett volna esélyem. Hamar elszaladt így az idő, végül elkaptam azt a nyomorult kakast. Elkéstünk, és erre a feleségem újra haragos lett.

– Ő gyereke akasztotta a kakasra a kulcsot! – nevetett Ani.

– Amikor eljött a tánc, akkor, gondoltam, megbékítem a Rékát – folytatta Béla –, mert szeretett táncolni akkor még. Most már nem, mert nem tud mozogni, mert százötvenkét centi és száznegyvennyolc kiló, mert csak fekszik a tévé előtt, és eszik. De akkor még fürgébb asszony volt. Alig mentünk föl a parkettre, hát jön a tanyáról annak a szadista állat szomszédomnak az egyik kis szerencsétlen, fogyatékos gyereke, hogy engem keres, baj van.

– Tényleg fogyatékos volt?

– Igen, az apja alkoholista volt, az anyja meg elhatározta, hogy halálra issza magát, mert így akart öngyilkos lenni azért, mert a férje iszik. Szerencsétlen kisgyerek volt az, babácska! Magyarázta, hogy azonnal menjek haza, és törjem be az ajtót, mert az anyósom fázik. „Micsoda?!”, mondom. Nem tudtam, mire véljem a dolgot, mert bolondos volt ez a gyerek, de mindig volt valóságalapja annak, amit mondott, csak ki kellett bogozni. „Ki mondta, hogy ide gyere?” „Senki”, felelte a gyerek. „Hanem megkérdeztem a mamát, hogy miért tetszik kint ácsorogni, aztán azt mondta, hogy „Az isten áldjon meg, kisfiam, törjed már be az ajtót nekem”, de én nem tudom az ajtót betörni, hát elszaladtam ide.” Tudakolom tőle, miért kell az ajtót betörni, hát kihámozom, hogy a kisfiam belülről, az üvegen át kacagva nézte őket. Kizárta az anyósomat egy szál pendelyben a hidegben, és az hiába könyörgött, nem engedte be. A feleségem megint dühbe jött, hogy minek mászkálok el, kibír kint az anyós még egy-két órát, vagy menjen be a disznóólba. Hazaszaladtam. Az volt a helyzet valóban, hogy a kisfiam úgy megmakacsolta magát, hogy még én sem tudtam rávenni, hogy fordítsa már el a kulcsot a zárban. Be kellett törni az ajtót.

– A felesége?

– Hajnalig mulatott a lagzin. Nekem már nem volt kedvem visszamenni.

Ani újra ébresztgetni próbálta a segédet, aki a felvágandó tüzelő szemrevételezésében ájulásig kimerült, de hiába.

– Ne finomkodjon, kicsi babám – jelezte előre Béla az akciót, majd teljes erejével megrázta munkavállalóját, miközben közelről a fülébe kiabálta: Kecske Tibi!

Miután az újabb sikertelenséget megemésztette, Anihoz fordult:

– Babácska, egy napernyője lenne? Tegyük a fejéhez, mert hamarosan ideér a nap. Még felforr az agyvize, aztán itt hal meg nekem ez a szerencsétlen a maga kertjében. Jó, hogy egész hétre be van jelentve. Nem feketén dobja itt fel nekem a talpát – összegezte Béla megnyugtatóan, amikor látta Ani aggódó tekintetét.