Ugrás a tartalomra

Van ilyen

Soha életemben nem jártam még zsidó temetésen. A napokban viszont igen. Gyerekkori barátommal egykori gimnáziumi osztályfőnökünktől búcsúztunk. Ha nem lenne furcsa mellékíze, azt mondanám, szép volt… − végül is, miért ne mondhatnám? Olyan nehéz meghatározni, mi a szépség. A szegedi zsidó temető például kimondottan szép. Rengeteg fa, borostyánnal benőtt sírok, impozáns ravatalozó, téglával kirakott ösvények. A temetést magát ugyancsak – igenis! − szépnek láttam. És hallottam. A Jiszráel, Adonáj és amen szavak kivételével semmit sem értettem ugyan a héber énekekből, imákból, de mind szépen zengett. És a temetésnek az a meghatározhatatlan, az az egészen megrendítő utolsó mozzanata: a kavicsok lerakása… Emlékezetes gesztus. És szép.

A gimnáziumi osztályfőnökünk utolsó osztálya voltunk. A rendszerváltás éveiben, 1987-től 1991-ig. Kevés fiú, sok lány, rengeteg probléma (főleg velünk, fiúkkal). Sokat köszönhetünk neki. Ő nekünk talán néhány ősz hajszálat. Persze, ez alighanem túlzás. Nálunk sokkal rosszabbat is megélt. Azt csak a temetésen tudtam meg, noha sejtettem korábban is, hogy megjárta a haláltábort. Tizenegy évesen. Ausztriában. A rabbi a temetés egyetlen magyarul elhangzó részében, a halott életének fölidézése során mesélte el a történetet, amelyben egy tizenegy éves, a lágerből nemrégen szabadult kislány játszik egy ausztriai játszótéren, amikor megjelenik egy orosz katona, magához hívja, előveszi a bajonettjét, és levágja a reszkető gyerek ruhájáról a sárga csillagot. Micsoda szimbolikus eset! Ő azonban rettegésként élte meg. Félt az orosztól. Naná, hogy félt! A helyében bárki ugyanúgy megijed bármilyen katonától.

Nehéz a volt osztályfőnökömben meglátni azt a tizenegy éves kislányt. És nehéz megérteni, miért temette el magában az üldöztetés emlékeit. Mert, amint a rabbitól hallhattuk, a fönti eseten kívül szinte semmit nem mesélt azokról az időkről. Pedig ők kivételesen szerencsések voltak: az egész család hazajött. Talán azért hallgatott, mert úgy vélte, nem mindig és minden körülmények között segít a kibeszélés. A teremtő (vagy az evolúció, netán ketten együtt) nem véletlenül alakította ki bennünk az eltemetés képességét. Amivel képtelenek lennénk együtt élni, azt eltemetjük a lelkünk, a tudatunk legmélyére. Mert amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, írja Wittgenstein. Mint egy kínai bölcsesség, úgy hangzik ez a mondat. Pofonegyszerűen, triviálisan. Együgyűnek tűnik. És mégsem az.

Eltemettek egy embert, aki eltemetett magában sok mindent. Eltemettek egy embert, akinek sokat köszönhetek. Eltemettek egy embert, akinek az emlékét nem fogom magamban eltemetni. Még ha nem is beszélek róla, őrzöm.

Arra is emlékezni fogok, hogy a temetése szép volt.

Van ilyen.  

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.