Asztrik öregember. Én fiatal vagyok. Mindketten beleöregedtünk a kábulatba: szerelembánatba.

Vácon, egy alkotótáborban művészkedem. Bűvészkedhetnék is, ha nem festenék, ha porond helyett nem vászonban gondolkodnék.

 

Feketék a Duna-parti esték. Fukarkodnak, akik a fehérítést végeznék.

Asztrikkal együtt búslakodunk, bóbiskolunk. Én beszélek, ő hallgat. Elvégre ő nem társalkotó, hanem társalkodó.

Absolonról, huszonhat évvel öregebb professzoromról elmélkedek, míg be nem áll a szám, le nem csukódik a pillám.

Amint becsukódik egy ajtó, kinyílik egy másik ajtó vagy egy koporsó.

Nagy korkülönbség: kis reménység.

 

A tóban fürdőzőket a parton állók, a sütkérezőket a fürdőzők irigylik.

 

Engem nem zavart a korkülönbség, csak Absolon engem: haza!

Őt meg tehetetlensége: ki az ágyból és a világból.

Más a másvilág. Nincs ágy.

Nehogy lenézzem. Az se jobb, ha elnézem.

Én a szerelemfilozófiát erőltettem, ő a szexet. Nem ment. Nem ment. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ami megy, azt sem!

Be akart jutni férfiként, nem akart befutni barátként.

Még hogy ő, meg a futottak még?!

 

Férfi és nő között nincs barátság, csak szerelem előtt vagy után, ha nem volt köztük pusztítás, pusztulás.

 

Vácon egyedül lakom. Asztrik intézte. Nem akarok senkit hallgatni, egyedül akarok pingálni. Asztrik nem beszél, megtanult hallgatni.

 

Beszélni arany, hallgatni színarany!

 

Absolon nem akar velem találkozni, nem akarja bennem saját kudarcát látni.

− Maga, Szidónia, hasonlít az első szerelmemre − mondja Asztrik.

Ő nem hasonlít Absolonra. Öreg nyírfa, minden leszáradt róla. Semmi nem áll rajta. Mégis hasonlít Absolonra.

 

Asztriknak tetszik fekete-fehér öltözetem. Azt mondja, felmerült, hogy gyászba merültem. De látja feketében a fehéret, biztos csak valami befellegzett.

Asztrik nyugdíjas házmester abban a régi, gangos házban, ahol elszállásolt a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága.

 

Asztrik hosszú szárú, bokszos bőrcsizmát visel. Nyikorog, amint menetel. Molyszagú a kabátja, a szája. Ha morog, protézise alul-fölül mozog. 1982-t írunk. Nincs protézisragasztó.

Hetvenen fölül van. Alul se lenne fölül. Én negyvenöttel fiatalabb vagyok, mégis magam alatt.

Állok a Duna-parton.

Hideg szelekkel cibál, tépáz, ráncigál az egyedüllét.

Két fa összekapaszkodik. A földből kifordulnak: vízbe zuhannak, táncolnak, elsodródnak.

Rángatja őket a Duna, kiveti mindkettőt a partra.

Absolonnal visszagyökeresedünk az ártérbe.

 

Lefestem Asztriknak a derékba tört fákat. Az utolsó este ezzel az akvarellel akarok búcsúzni tőle.

− Beszélni szeretne a feleségem magával, Szidónia. 

− Velem? Minek?!

Legyen! Legyen meg Asztrik akarata.

Mellettem laknak, a tíz körmömről tán csak le nem kapnak!

 

Félhomály. Hatalmas kristálycsillár. Pislákoló villanykörték.

Sötét drapériával körbeburkolt festmények, szobrok. Ovális asztal bársonyterítővel. Vitrines szekrények, fiókos szekreterek. Oroszlános mahagónibútorok, süppedő szőnyegek, melyeken kapuk nyílnak, bennük bambuszok, kardok, lótuszvirágok, botok: pásztor- és pecabotok.

 

A szoba végén fekete csontból ember nagyságú feszület színezüst korpusszal.

A láthatókon kívül láthatatlanok is imbolyognak a szobában. Méregetnek, körbevesznek.

Nem félek, de érzem, ez másik világ: másvilág.

Megáll előttem a kicsi asszony. Haja fehér bunda, arca piros alma, teste nehéz labda. Tíz évvel idősebb Asztriknál. Nem ítélkezem. Ha ők nem féltek egymástól, én miért félnék tőlük? Asztrik asszonya hellyel kínál, ő nem ül le.

Odalép a vitrines szekrényhez. Elővesz egy ékszerdobozt. Kinyitja. A kincseket az ovális asztalon, elém csatasorba rakja.

Egek, ötvenkét rubinékszer!

 

Rubinszemű kígyókarperec, rubin-málnamedálos nyaklánc, rubinmeggyes fülbevaló, rubinszíves karikagyűrű, rubinpöttyös katicabogár-bilincs…

 

Bogaras. Ki bogaras? A kicsi asszony, mert mutogatja. Én, mert nézem. Minek? Hogy kigúvadjon a szemem, elálljon a lélegzetem?!

A sok smukk és bross: puskaporos, tűzijátékos.

 

Veszettül villogó, beragadt szemaforok és szemafférok… Csatáznak a kacsingató pilácsok: letaglóznak. Lángszóróval tüzelnek rám, tüzet raknak alám. Tűkön ülök.

Nem értem! Nem értem, miért nem fütyülök, fütyölök az egészre?

− Válasszon, kedves! − mondja a kicsi asszony.

Hátrébb húzódom, begubódzom.

Nehogy hozzáérjek egyhez is!

− Válasszon, Szidónia! Válassza a legszebbet, a legértékesebbet! Rózsacsokor-diadém. Soha nem nyílnak el virágai, soha nem hullnak le szirmai. Ez a legdrágább, kedves. Válassza ezt! Császári családból került családunkba. Felbecsülhetetlen. Itt fel ne becsültesse, csak messze!

− Miért válasszak?

− Asztrik azt mondja, maga, akár az első szerelme. Asztrikkal belebetegedtünk a szerelembánatba. Nem tudjuk ölelni egymást! Asztrik nem képes rá. Eltűnt a varázs, az összetartozás. Ha maga, Szidónia segítene, Asztriknak sikerülne.

 

Leszakad a kristálycsillár, rám dől a mahagóni komód, a rózsafa sublód.

Akkor még nem állt, nem is feküdt el sehol semminemű nemi ajzószer.

 

Hogyan képzeli az almaarcú asszony? Majd kukkol, vagy kibicként, harmadikként guggol? És melegváltás, ha jön az áldás?

Agylágyulás vagy egyszerű fohászkodás?

Nem vagyok én prostituált, se teljesen gerontofíliás!

 

Összeszakad a szék alattam. Fekszem a halhatatlan szellemek perzsaszőnyegén: bambuszok, kardok, lótuszvirágok között. Foroghatnék, elfordulhatnék, de kettévágna a rubinok utáni sóvárgás. Ha kettévágna is, kínozna a kíváncsiság.

Ők fölöttem állnak, míg föl nem állok. Nem áll fölöttem, csak az ég. Egyszer az is leszakad még!

 

Vinném, vinném én, mind magamra tenném, ha Absolon kínálgatná, alakomat királynői pompában mustrálhatná!

Egyet se hagynék, de tőlük az ajánlat sértés. Szemérmetlen népség!

Fölállok, indulok.

Az embernagyságú, fekete feszületnek csókot dobok.

Mozdulnak a kardok. Az asszony arca kettévágott alma.

Megkondul a Szent Mihály Székesegyház harangja: lelkünk kapui megnyílnak. A nyitott kapun új kapuk nyílnak, hozzájuk további botok csapódnak: bunkósok, furkósok, kampósok.

Csupa botozás a másvilágszoba. Ki innen lóhalálában a szabadba!

 

Akit szeretnek, szerethetővé válik. Akit nem szeretnek, begubózik. Alávaló. Ágy alá, nem fölé.

Akit nem ölelnek, megbékélhet, akit ölelnek, készülhet.

Akit ölelnek, sápítozik; akit nem ölelnek, áhítozik.

 

− Öleljék Istent! Viszontöleli magukat.

Az emberben több van belül, mint a világban kívül. Érezzék! Érezzék magukban egymást! Szép álmodozást, jó muzsikálást!