Az író a nyelvnek nem kalitkája, hanem égboltja

Szilágyi-Nagy Ildikó hosszú évek óta állandó szerzője az Irodalmi Jelennek, de számos irodalmi folyóiratban publikál rendszeresen. Azok közül, akik íróként, költőként ismerik, sokan nem tudják, hogy „egy másik életében” jógaterapeuta és táncpedagógus is. És még talán sok minden más... Az alkotóval többek közt önismeretről, erőszakmentességről, fiktív szerzőtársakról, szentről és profánról beszélgettünk – s persze megjelent és készülő műveiről.

A szabadság saját farkába harapó kígyó

– Annak idején az Irodalmi Jelen prózarovatából ismerhettem meg a műveid, és a művek mögötti ember akkor keltette fel az érdeklődésem, amikor levelezni kezdtünk a prózaközlések kapcsán. Az például mindjárt izgalmassá teszi a személyed, hogy bizonyos fórumokon látható a neved előtt a „Dr.” előtag. És ha azokat a régi novelláidat olvassa újra az ember, rögtön „gyanússá” válik, mintha itt megélt orvosi tapasztalatok is visszaköszönnének. Egyszóval civilben orvos vagy?

– Nem vagyok orvos. Civilben is író, szerkesztő, irodalomtörténész vagyok. Utóbbiból ered a doktori fokozat, irodalomtudományból doktoráltam. Azért egy csavarra mégis rátapintottál, van egészségügyi végzettségem (természetgyógyász, mozgásterapeuta), de jelenleg az irodalom tölti ki a teljes munkaidőmet – és a szabadidőm egy részét is. Egy-egy online jógaórát tartok, ebben természetesen jelen van az ájurvéda egészségfejlesztő szemlélete, illetve tervezek egy „Beszélgetés az egészségedről” című egészségfejlesztő tanácsadást életre hívni. Szerintem a testi-lelki egészség és az irodalom rokon területek. Irvin D. Yalom pszichiáter, aki Dosztojevszkij, Tolsztoj, Beckett, Kundera műveinek hatására dolgozta ki az egzisztenciális pszichoterápiát, ezt a kapcsolatot így foglalta össze: „Egyre inkább úgy találtam, hogy azokkal a problémákkal, amelyekkel pácienseim küzdenek, sokkal mélyrehatóbban foglalkoznak a regényírók és filozófusok, mint saját szakmám képviselői.” A művészek egyébként is többdimenziós lények, így az én életembe is belefér az ájurvéda és a természetgyógyászat legjavának nézőpontja. Viszont a nap nekem is csak huszonnégy órából áll, így most az irodalomban hasznosítom ezt a tudásomat is. Jó alkalom erre, hogy szeptembertől új, környezettudatos szemléletű rovat indult az Olvasat folyóiratban. A Zöld rovat szerkesztéséhez jól jön, hogy természettudományos megalapozottságom is van. Az Éjszakai megszólítás című novelláskötetem egyik főhőse ápolónő. Ennek a karakternek a kidolgozását is megkönnyítették az egészségfejlesztés területén folytatott tanulmányaim, és a tapasztalatok. Egyébként is úgy látom, már régen nem a bölcsészettudomány-természettudomány, nem a test-lélek kétpólusú gondolkodás talaján állunk. Hogy irodalmi példát hozzak: a lelkiségirodalom és a mentálhigiéné úgy fonódnak össze, mint az érzelmek és a szervezet biokémiája.

– A Yalom-idézet rendkívül találó. Talán azért is, mert – itt pedig most nem tudok nem ideidézni egy sort tőled, ami az Irodalmi Jelenben egy pár éve megjelent versösszeállításod élére került, és azóta sem megy ki a fejemből: „Az élet nagy kérdései szalonképtelenek.” Úgy tűnik, hogy műveidben tudatosan felvállalod ezt a „szalonképtelenséget”, és felteszed a kellemetlen kérdéseket.

– Én csak közvetítek, tapasztalatot mutatok fel a nyelvi képességeim segítségével. A történetekből, melyeket írok, sokszor nem is derül ki semmi eget rengető, csupán az, hogy ami történt, az ilyen és ilyen, és ez felvet egy kérdést. A kérdés hasznosítása az olvasó dolga. Azért úgy alakítom, hogy dolgozzon a nyelv az írásaimban, és piszkálgassa az olvasót. De ha nem piszkálja az írásom felvetése, az sem gond. Hiszen a műalkotás létrehozása már önmagában előremutató cselekedet a kollektív tudat szempontjából is.

A nyelv lehet olyasmi, ami túlintellektualizálva és lecsupaszítva elvonja a figyelmet az egyén többi rétegéről, és lehet olyasvalami is, ami összeköt. Összeköti az ember saját rétegeit, összeköti őt más egyénekkel és az abszolútummal. A nyelvet beszélik, a nyelv hang, rezgés. A rezgés mindenhol ott van, tulajdonképpen minden rezgés, ez a valami kapcsolja össze a lényeket egymással és az abszolútummal, a végtelennel (vagy hívja ki-ki saját szocializációjának megfelelően, vagy idézzen fel belátásokat a kvantumfizika területéről). Nincs mire várni, a végtelen itt és most történik. Az az ember egyéni felelőssége, hogy alkalmassá teszi-e magát az abszolútum érzékelésére. Választás kérdése. A választást viszont óriási munka előzi meg: az embernek szabaddá kell tennie magát a választáshoz. Itt pedig a tudati tényezőktől visszatérünk a rögvalóságba is, mert a szabadságot finanszírozni is kell. Ennyiben szerencse, hogy Közép-Európában élünk, többnyire van ivóvíz, étel, otthon, fűtés, satöbbi. Csak az nem mindegy, hogy milyen áron. Mert ha ezek az alapvető életfeltételek nincsenek meg, vagy az egyén teljes életerejét a létfenntartás köti le, akkor valószínűtlen, hogy arra fog figyelni, hogy a bennünk élő abszolútum összeköt minket. Az anyagi létért való küzdelemben elcsigázott ember nem a lényegi hasonlóságra figyel, hanem a járulékos különbségekre. Természetesen nem mindegy, hogy kiáll-e a másik különbözőséghez való jogáért, vagy igyekszik őt eltiporni, de azért ez a kettő ugyanannak a pályának a két térfele.

Visszatérve a szabadság (csak így, nagyvonalúan) tudati vonatkozására: a szabadság saját farkába harapó kígyó, hiszen ahhoz, hogy a szabadságot válasszam, már szabadnak kell lennem bizonyos fokig. Tehát jól teszi az ember, ha ellazítja az állkapcsát, és elengedi, amit prédának hitt, mert az önmaga. Így talán be lehet lépni a spirálba, vagy valamibe, ami vezet valahová, illetve, el lehet engedni azt is, hogy vezetnie kellene valahová. Hiszen pont az előbb állapítottam meg, hogy a végtelen itt és most van. „Nincs tér és idő!” – villant be az egyik ismert Rejtő Jenő regényhősnek a Piszkos Fred, a kapitányban. A történeteket viszont térben és időben érzékeljük. Minél érzékenyebben le tudjuk bontani a világot, annál több lesz az üres tér és idő a dolgok és történések között. Ebben az ürességben kibontakozhat az alkotás. Magánemberként itt építheti fel/találhatja meg magát az ember. Szerzőként itt lehetséges feltenni az élet nagy, szalonképtelen kérdéseit. Inkább a szóközök, mint a szavak embere vagyok.

– Ez, hogy a szóközök embere vagy, tökéletesen igaz például Az oroszlán tapintása. 365 + 1 történet című kötetedre, ami szerintem az elmúlt évek egyik legkülönösebb, legszokatlanabb írói vállalkozása. Ez, ugye, egy napló, amelyben jóval több üres sort hagysz az olvasónak az év egyes napjainál a kibontakozásra, mint amennyi helyet a magad egy-két-három mondatos, „negyedperces” novelláinak szánsz. Ha azt mondom, az abszurd műfaját feszítetted a végső határig, ezzel egyetértesz?

– Igen, hozzátéve, hogy abszurd minimalizmus. Az oroszlán tapintása című könyvem öröknaptár, melyben minden naphoz pársoros elbeszélés tartozik, alatta marad hely az olvasónak. A könyv valóban használható úgy, mint napi tervező, vagy akár naplóként. A történeteket minimalista és sűrített módon fogalmaztam meg. Gyakran választékosabban beszélek a hétköznapokban, mint ahogyan írok a szövegeimben. Az irodalom lényege szerintem nem a választékosság abban az értelemben, hogy az éppen tetszetősnek vélt nyelven szóljon a szöveg, vagy az épp trendi hullámot lovagolja meg. Az irodalom egyik lényege számomra – az alkotói folyamat oldaláról – a választékosság, abban az értelemben, hogy az éppen oda- és összeillő nyelvi és poétikai elemeket szerkesztem egybe. Egyszerűnek tűnik, de nemcsak szakmai tudást, hanem a személyiség bizonyos állapotát is igényli, azt, hogy az egyén belépjen a személyiség változásának áramlásába. Az úgynevezett személyiségünket gyakran meghatározónak éljük meg, és túlságosan befolyásol minket, korlátoz. Holott a személyiség főképp gyerekkorunkban belénk égetett viselkedésminták kusza gubanca. Az ember azonban nem tehetetlen cserépedény, amely feltétlenül olyan marad, amilyennek a szülők és a társadalom formázta, színezte, beszerezve esetleg további töréseket. Az egyén tud tenni a személyisége változásáért, például megfigyeléssel, belátással. Úgy gondolom, ha a szerző ebbe a folyamatba belép, az a munkája előnyére is válik. Fiatal írókat mentorálok, és gyakran látom, hogy a szakmai fejlődésük szépen ível, de az, hogy a személyiségük elhanyagolt, szilárd akadályt képez a művészi kibontakozásuk előtt is. De akár magamon is megfigyelem egy-egy írásom kapcsán, hogy a személyiségem pillanatnyi állapota akadályt képez a kézirat befejezése előtt. (Persze az akadály is az úthoz tartozik.) Nincs művészet tudatos ember nélkül, legfeljebb tisztességes mestermunka. Ezt sem becsülöm le, az olvasó nyer vele, a szerző viszont lehetőséget veszít.

Nem ártani

–  Miben különbözik a jógaterápia a jógaoktatástól?

– A jógaterápia a jóga és az ájurvéda eszközeivel segít az egészség megőrzésében, fejlesztésében, helyreállításában. A kliens személyre szabottan kap étrendet, táplálékkiegészítőket, életmód-javaslatokat, mozgássorozatokat, tisztító-, összpontosító, légzésszabályozó gyakorlatokat stb. Ezek célja, hogy megszüntessék a kibillent állapotot, és az egyén visszakerüljön a születési alkatának megfelelő harmóniába, így a szervezet korrigálni tudja a hiányosságokat, helyreáll az egészség. Magyarországon jelenleg a természetgyógyászat körébe tartozik, így kiegészítő terápiaként alkalmazható. Egyébként a csoportos jógaórának is van egészségfejlesztő hatása, különösen, ha a fenti háttérrel rendelkező oktató tartja. Ebben is felvillan a hasonlóság az irodalommal: az irodalom csökkentheti a tudatlanságot, így csökkenti a szenvedést. A betegségek végső gyökéroka a tudatlanság. A hétköznapokat az átlagember a függő, keletkező és elmúló dolgok között éli, így egyéb eszközök is, mint az ideálisok, hasznunkra lehetnek. A szenvedés temérdek. Nem engedhetjük meg, hogy egyetlen eszközt is hanyagoljunk, amellyel csökkenthetnénk a szenvedést.

– A te életedben, úgy tűnik, összefonódik önmagad fejlesztése, a mások személyiségének képzése és a művészet, azaz az írás. Ezeket a tevékenységeidet integráltan kezeled a gyakorlati életben is? Gondolok itt akár a mentori munkádra, akár a jógaterapeutai tevékenységedre, akár az ökológiai szemléletformáló írásaidra, na meg persze az írói létezésedre.

– Annyiban kezelem integráltan, amennyiben az író a saját személyiségével is dolgozik. Jelenleg az irodalmi működésem az, amibe mindent integrálok, szemlélet- és készségszinten. A gyakorlatban természetesen szétválasztom ezeket a szakmákat. Nyilvánvaló, hogy nem kezdek el kliensként bánni a diákjaimmal és a szerzőkkel, a jógázókkal pedig nem íratok szöveget arról, hogyan múlt el a fájdalom. Ha tágabban nézzük, akkor a tevékenységeimet a nem ártás cselekedetébe integrálom. A nem ártás, vagyis erőszakmentesség hasznos alap magánemberként is, és az ökológiai szemléletű munkában is megnyilvánul. Néhány évig az Élet és Tudomány folyóiratnak végzett munkám kapcsán sok száz új tudományos eredmény összefoglalóját fordítottam le. Az Olvasat Zöld rovatánál végzett munkámban is ez az aktív erőszakmentesség nyilvánul meg. Könnyű egyébként a bárgyú és erőszakos retorikákba belecsúszni az olyan ismeretterjesztő területeken, melyek a környezettudatosságot is növelni akarják, ezt szeretném elkerülni ebben a rovatban is.

– Örülök, hogy szóba jött az erőszak mozzanata, mert amikor az Emma Ovary jegyezte regényt olvastam, a Hatszor gyorsabban ölt, folyton visszatért a gondolat: milyen sok erőszak van jelen ezekben a gyakran durva szexualitású történetekben – az erőszakot itt persze tágabb, lelki-fizikai értelemben használom. És mintha épp ettől válna a történetek naturalizmusa erőszakellenessé. Mennyire nehéz művészi igénnyel ábrázolni az agressziót, a leigázást, a pornográfiát?

– Amikor egy művész erőszakot ábrázol, akkor megjeleníti az erőszakot és magát az erőszakot ábrázoló nyelvet is. Ez a nyelvi reflexió ad támpontot az elemző látásmódhoz, aminek segítségével elérhető, hogy megfelelő arány alakuljon ki a művészi munkához szükséges bevonódás és távolságtartás között. Nálam ez az arány az együttérzés és rátekintés/belátás keverékéből alakul ki. Az együttérzés minden szereplőmmel segít az elemzésben, az elemzés segít a távolságtartásban. Szerintem a megfelelő arányt minden alkotó maga dönti el. Mivel én tapasztalatok, sokszor gyűjtés alapján is dolgozom, amikor a fantáziám segítségével fiktív történetet építek fel, számomra fontos a határok megtartása. Hangsúlyosan erőszakos környezetben élek, olyan helyen, ahol az emberek az erőszakos magánéletüket az utcára, a közösségbe is kiviszik, és még büszkék is rá. Általánosan szólva el van csúszva az ingerküszöb az erőszakkal kapcsolatban. Tehát fontos a határtartás – ahogy a közmondás is figyelmeztet, ha korpa közé keveredek, ne csodáljam, ha felzabálnak a disznók.

Az, hogy naturálisan felmutatom az erőszakot egy műalkotásban, az első lépés. (Másképp is lehet természetesen, mint naturalizmussal. A bazsarózsás lampion című regényben például parodisztikus nyelvet használok az erőszak ábrázolására.) Innentől az olvasó hozhat döntést, miképpen fogja a szelídséget beépíteni a saját életébe. Tehát nem ellene menni valaminek, hanem gondozni helyette olyasmit, ami kiszoríthatja azt. Mint ahogy nem elég az, ha fertőtlenítünk, kell az is, hogy építő jellegű mikroorganizmusokat kolonializáljunk a felületre vagy a szervezetbe. Szerzőként jelenlegi tudásommal és korlátozott tapasztalatommal úgy látom, hogy a lelkiségirodalom mint poétika adhat lehetőséget. Itt viszont kiéleződik, amit fentebb fejtegettem a személyiség folyamatba lépéséről. Ha a szakmai tudásom mögött a személyiségem alkalmassága lemarad, akkor nem fogok tudni elmozdulni a felmutatástól. Hogy hová nem, az majd elválik. De ez sem baj, egyszerűen csak állapot.

Talán utópisztikusnak tűnik, hogy szelídségről, erőszakmentességről beszélek, és a hétköznapokban valóban az, de nem kell lemondani róluk. A realitások talaján állva először örvendetes volna azt látni, hogy az emberek nem verik meg a családtagjaikat, nem sanyargatják magukat és egymást fizikailag és mentálisan. De ott van a „volna”, és ott is fog maradni.

– A szerző, Emma Ovary nevében megbújó szemantikai játék nyilván nem véletlen, hiszen ennek a könyvnek a borítóján ott a 18-as karika. Milyen viszonyban vagy Emma Ovaryval, mikor lép a helyedre, és mikor-hogyan csatlakozott ehhez a „szerzői gárdához” Óvári Emma?

– A Hatszor gyorsabban öl című regényhez létrehoztam egy fiktív szerzőfigurát, Óvári Emmát is. Szeretem, ha egy könyv túlmutat azon, hogy (mentális) tárgy és egy intézményrendszer része. Az öröknaptár és a fiktív szerző figurája is ilyen. Megkértem egy kedves színésznövendék barátnőmet, Tóth Alízt, hogy játssza el. Ő szerepelt a könyvbemutatón, dedikált Emma O-ként, és beszélgetett az olvasókkal mint Óvári Emma. A szerzői név, igen, szemantikai játék az Emma Bovary (Flaubert regényének hőse), az ovarium (latin, petefészek), és az Emma O. nevekkel (Anna O. a nyugati klasszikus pszichoanalízis ikonikus kliensfigurája, valódi nevén Bertha Pappenheim, Josef Breuer kliense.).

Sokan azt hiszik, hogy a prózám önéletrajzi. Az emberek szeretnek referenciálisan olvasni, én pedig megtisztelőnek tartom, hogy a szövegeimet erre is alkalmasnak gondolják.

– Sokat gondolkodtam, mi az a „szilágyis” elegy a stílusodban, ami rabul ejti az embert. A Valami jó testnyílás című prózaköteted kapcsán Bánki Éva lelkes kritikájában többek közt a „fura minimalizmust” meg a nyelvi regiszterek állandó váltakoztatását emeli ki. Én azt mondanám, a fanyar humor, a merész provokáció és a líraiság keveréke adja az alapízt – meg persze sok más összetevő. Ezzel egyet tudsz érteni, vagy esetleg mellélőttem?

– Időhiány miatt lemondtam az irodalomtörténészi, irodalomkritikusi működésről, így most a saját írásaimra sem tekintek ebből a pozícióból. Szerzőként fontos számomra, hogy a szövegeim olyan (jelentés)mezők legyenek, ahol egyszerre több esztétikai minőség burjánzik és szabadul el. A melankóliával egyébként egyetértek. A provokáció nem szándékos abban az értelemben, hogy mondjuk reggel, amikor megtervezem a napom, elhatározzam, „Na, ma polgárt fogok pukkasztani”, és kaján mosollyal bekapcsoljam a számítógépet. Talán abból alakul ki, hogy kerülöm az óvatoskodást. Inkább a finomabb munka érdekel. Pedig biztos népszerűbb lennék, ha provokálnék. Akkor inkább a melankólia. – Mint a viccben: „Dohányzik?” „Ááá, nem.” „Iszik?” „Igen.” „Akkor beutalom elvonóra.” „Akkor inkább dohányzom.” Érdekes, hogy humorosnak beütnek az írásaim. Valószínű, hogy a nyelvi humornak köszönhető, mert amúgy olyan rosszul mesélek viccet, hogy a hallgatóság azon szokott nevetni, ahogy mesélem. Két viccet tudok a fentin kívül, egy pszichológusosat, és egy Zsanosat.

A játék kezdő lépése

– Ugyanakkor jócskán behozod a műveidbe egészen más korok, kultúrák művészetét, igazi csemege az utalásrendszer azok számára, akik szeretnek utánamenni ezeknek a szálaknak. A komoly témák ellenére ez valamiféle játékos hajlamot feltételez – már csak az is, ahogy színésznövendék barátnőd belebújt a szerző bőrébe. Szívesen „játszol” azzal, hogy kisebb univerzumokat építesz fel a köteteiddel?

– Igen, egy-egy olyan fiktív világot építek fel egy-egy kötettel, amely a valóságból való egy-egy jelenségösszefüggésre mutat rá, arra, amit éppen vizsgálok. Igen, ez számomra szellemi játék is, amit élvezek. Számomra fontos, hogy együtt teljesüljön ez a kettő. Foglalkoztatnak társadalmi jelenségek, a könyveimből nyilvánvaló, hogy melyek, hiszen az első kötetben az egyedülálló fiatal életét vizsgáltam, a másodikban a gyerekkorunk óta mindent átitató pornográfia hatását a személyiségre, a harmadikban azt, hogy a családon belüli erőszak evidenciaként hogyan működik. Az öröknaptár a mindennapok sorstragédiáit járja körül, az Éjszakai megszólítás pedig egy pusztuló magyar falu visszás társadalmi viszonyait, ez utóbbiban egész problémahalmaz fér a mikroszkópom alá, ezért elhatároztam, hogy a „Béla és Ani”-történetekből még egy kötetet írok.

A harmadik, amit fontosnak tartok, hogy, bár többször előfordul, hogy gyűjtött anyagból dolgozom, a valóság számomra nem alapanyag, hanem inspiráció. Ha úgy tetszik, a játék kezdő lépése. Szerintem ezzel nyilvánvaló dolgot mondok, látszik a szövegeimből. Egyszer felolvastam egy novellát annak a kedves kőműves barátomnak, aki az egyik mintája volt a kötetbeli Bélának. Legalább tízszer közbeszólt, hogy „Ez nem így volt! Miért változtatta meg?” – és tört még egy csík csokit. Egy tábla melbás szarvasmarhás csoki leforgása alatt összefoglaltam neki a szépirodalom lényegét, hogy miért is nem tehetem meg, hogy a valóságot egy az egyben leírom.

A köteteim témái, ha absztraktan összegzed, olyanok, melyeket antropológiai vagy szociológiai írásokban is fel lehetne dolgozni, de mivel én szépirodalommal foglalkozom, az eszköztáramban szerepel a fiktív világok teremtése. Ezzel szerintem erősebb hatást érek el, mintha, mondjuk, adatot elemeznék, hogy x faluban y periódusban ennyi és ennyi gyilkosság és öngyilkosság történt, ennyi és ennyi gyerek erőszakolta meg egymást stb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az érintett tudományterületek fölöslegesek volnának, egyszerűen csak szépíróként szerencsés vagyok, hogy világokat teremthetek. Egyébként is szerencsés ez a munka, ha azt vesszük, hogy a legtöbb ember munkája manapság abból áll, hogy ül, és szoftvereket működtet. Persze vannak regényíró szoftverek is, de nem használok ilyet.

Egy kivétel van az írásaim között, mely nem fikció, hanem dokumentumfeltárás, és ráadásul nem is irodalmi, csak kapcsolódik hozzá. Prágai Tamás kórházi jegyzeteinek feltárását végeztem el, a könyv 2022-ben megjelenik az Orpheusz Kiadónál.

Még egy fontos szempontom az íráskor, hogy, amikor csak lehet, a történetnek mutassam meg a tudati oldalát is. Megint csak nem pszichológusi babérokra törve, hanem szépíróként. Minden tettünk, vagy, amit elszenvedünk, lehetőség a tudat formálására, akár az, hogyan visszük ki a szemetet. Ez még a dokumentumfeltárásban is teljesül, és az Éjszakai megszólításban is jelen van búvópatakként: nemcsak mint tartalmi elem, hanem mint poétikai szervezőelv is. Lehet, hogy nem is annyira búvópatak, hiszen a kötet tengelyében áll a Van halál című novella, amivel a szöveg nemcsak megidézi a három nagy szenvedést, a betegséget, öregséget, halált, hanem önmagára is mutat. De ezt majd bogozzák ki az olvasók, meghagyom az örömet azoknak, akik szeretik felfejteni az utalásrendszereket, ahogy mondtad.

Vissza is kérdezhetek? Az életben túláradóan jelen van a szenvedés akkor is, ha csak a klasszikus alapszenvedéseket vesszük. Vajon miért keresik mégis az emberek azzal, hogy szenvedtetik magukat és másokat? Ráadásul egy olyan kultúrában, melyet látszólag az élvezetek keresése működtet?

– Ez egy nagyon érdekes kérdés. A velencei kalmárban Nerissa felel egy mondatot az úrnőjének, aki arról panaszkodik, hogy belefáradt a nagyvilágba. Nem tudom pontosan idézni a szolgáló válaszát, valahogy így: éppúgy szenved, kinek túl sok adatott, mint ki a semmitől nélkülöz. Szóval, azt hiszem, valamiképp a szenvedésre vagyunk programozva, ahogy a problémák keresésére is, mert ettől ember az ember. De hát a Mária-ciklusod például ezt sokkal szebben mondja el, szíven üti az embert. Honnan merítettél ezekhez a versekhez?

– Azzal egyetértek, hogy szenvedésre vagyunk programozva, ez a rossz nevelés. A család, a társadalom beégeti azokat a biokémiai utakat, melyek következtében a személyiségállás kialakul. Persze változik a személyiség annak függvényében, milyen körülmények között vagyunk. Viszont nem gondolom, hogy ettől ember az ember, hanem inkább attól, hogy ennek a programozottságnak képes tudatára ébredni, és képes hagyni, hogy változzon, meghaladja. Tehát, hogy meglátja, hogy van szenvedés, de nem azonosul vele. Feltárja a szenvedés okát, és hagyja megszűnni. A tudatosságot gondozza magában, nem a tudatlanságot. Ez természetesen nem könnyű.

A Mária-ciklusom körülbelül „erről szól”. A munkacíme József és Mária – Egy nomád szerelem története. A ciklus ötletét egy kedves barátom foglalkozásából merítettem. Kamionsofőrként dolgozott, Hollandiától Szibériáig bejárta a világot. Úgy találtam, a kamionsofőr olyan ember, aki nincs sehol, hanem folyton megy valahová. Kész példázat. Az ember, amint nem él a jelenben, hanem mindig a jövőre készül, esetleg a múlt következményeit takarítja el. Holott a jelenlét adhatná a mindennapok könnyedségét. Ha valaki nincs jelen, az a maga és környezete számára is megterhelő. Ez volt a kötetbeli József oldala, ezt hoztam össze Mária alakjával. Az ő karakteréhez olyan barátaim, ismerőseim életéből merítettem, akik papok, szerzetesek vagy „csak” elvonulásban élnek. A szerzetesi „pálya” sok előnnyel és kihívással jár. Ezek nyomán elképzeltem, egy szent életű nőre, amilyen Mária, milyen terhek nehezednek a mai társadalomban. Manapság igen nehéz szentnek lenni, de még messziről megközelíteni is ezt a fajta tudatos, nyitott és szeretetteli állapotot. Egyébként reformátusnak vagyok keresztelve, így a Mária-kultusszal kapcsolatos megszokások nem kötik meg a kezemet, mintegy szabadon mozgok a Mária-kultuszok elemei között, és, teszem hozzá, élvezem, hogy ekkora kulturális és lelki kincsekkel dolgozhatok.

„...szentképek rajzolásán kaptak rajta”

– Általában minden művedre jellemző a szent és a profán vegyítése: a profán ábrázolásában ott rejlik a szentség, a szentben pedig meg mered mutatni a profánt. A személyes életednek, hétköznapjaidnak mióta része a spirituális gondolkodás – ha egyáltalán a jó szót használom?

– Még nem tudtam olvasni, amikor a nagypapám egyik testvére, Vali néni, aki kitartó görög katolikus gyakorló volt, látogatóba érkezett. Fölolvasott a Bibliából, Jézusról mesélt, meg arról, hogy Mária hogyan jelent meg neki. Csupa érdekes dolog egy gyereknek, aki olyan helyen él, ahol majdnem egy óra járásra van legközelebb lakóház. Szüleim nem voltak boldogok, amikor szentképek rajzolásán kaptak rajta. Később megenyhültek, és reformátusnak kereszteltek, mondván, ott legalább szép fehérre van kimeszelve a templom, nincs az a sok aranyozott szentkép. Szerintem az, hogy itthon keresztény kultúrában növünk föl, meghatározza azt is, más filozófiák tanításait hogyan értelmezzük.

A haladásom az úton kész regény, de most csak néhány emlékre szorítkozom. (A világ tele van regényekkel, csak meg kell látni őket.) Egyszerűen fiatalon megszereztem a három klasszikus emlékeztető tapasztalatot (betegség, öregség, halál), és levontam a következtetéseket, majd rájöttem, hogy ezek teljesen egybeesnek a Buddha tanításával. Megörültem, hogy nem kell nekem semmit föltalálni, valaki már végigment az úton, megvan a recept. Hétköznapi síkon annyi történt, hogy tizenhét évesen egy könyvkatalógusban megláttam a Jóga mindenkinek című könyvet, megvettem, és gyakorolni kezdtem. Később fájdalomcsillapításra kerestem módszereket, így találtam egy vezetett meditáció sorozatot, melyről kiderült, hogy vipassana volt. Működött, és a többi ortopraxis is, amit a Buddha tanításából kipróbáltam. Tehát semmi misztikus, az egész organikusan, magától értetődően fejlődött, sőt, összekapcsolódva a mozgással és az egészségfejlesztéssel. Hálával gondolok azokra, akiktől segítséget kaptam ezen az úton, felsorolni kevés volna az interjú terjedelme.

Jelentős lépés volt az is, hogy az USA-ban egy hónapot laktam egy autópálya melletti munkásszálláson, egy település mellett, ami a helyiek szerint „Amerika legunalmasabb kisvárosa”. Pompásan éreztem magam ebben a spontán kialakult elszigeteltségben. Egyébként is jobb, ha az ember a maga lámpása.

Úgy foglalnám össze, Isten kegyelméből találkoztam a jógával és a Buddha tanításával. A véletlenekben nem hiszek.

Szent és profán ugyanannak az értelmezési tartománynak két véglete. A szentség jelen van a hétköznapokban: az úgynevezett „spirituális gondolkodás”, de nevezzük inkább gyakorlásnak, vagy a tudatosság művelésének, jól működő életvitel. Nem arról van szó, hogy a gyakorlók fényt ennének vagy angyalokkal társalognának. Nem mondok semmi eget rengetően újat, már a Kr.e. 8–7. században keletkezett upanisádokban is pedzegetik ezt, elég csak a nagy mondásokra gondolni (A tudatosság Brahman; Én Brahman vagyok; Az te vagy; Ez az önvaló Brahman.) Visszakanyarodva a Mária-versekhez, el tudnám képzelni őket egy hörgős metálbanda előadásában. Na jó, ha nincs rá death metal együttes, jó lesz heavy metal is mint középút.

– Nemcsak a Mária-versek, valójában minden műved kettős pillére a férfi–női viszony. Ezt egyetlen kötetben érzem megtörni: Az oroszlán tapintásában, ahol valamennyi pársoros novella úgy kezdődik: „Volt egy ember.” Itt mindig csak elképzelhetjük, férfi vagy nő volt-e ez az ember, vagyis emberség lép előtérbe, nem a szexus, a nem. Más műveidben viszont nagyon is intenzíven van jelen a női princípium. Fontos ennek ábrázolása számodra?

– Elsősorban emberek vagyunk, de a hétköznapokban nőként vagy férfiként vagyunk kénytelenek megnyilvánulni. Ez evidensen hozzátartozik az élethez, mégis hajlamosak vagyunk problémát gyártani belőle. Nyilván egy írónak csábító, hogy egy ilyen, sok helyre beszivárgó külső-belső gubancot boncolgasson. Sokatmondó, hogy az olvasók zöme az írásaimnak ezt a rétegét veszi észre először, ez is arra utal, fontos identitástéma ez a mai ember számára, hiszen egy-egy olvasat első körben többet mond az olvasó identitástémájáról, mint a szövegről, és főképp, mint a szerzőről. Megesik, hogy a szerzőről semmit. A szépirodalom radikálisan nonreferenciális, akárhogy is csűrjük-csavarjuk. A szépirodalom ellenálló, szabad madár, az író a nyelvnek nem kalitkája, hanem égboltja. Szerencsés esetben fordítva is hasonló a viszony: a nyelv az író számára szabad röppálya, nem kalitka.

– Nekem úgy tűnik, minden szempontból regényes az életed – az autópálya melletti amerikai munkásszállás, a jelenlegi lakhelyed, amiről inkább nem mesélsz, csak annyi derült ki, hogy kemény ott az élet, és nyilván még sok egyéb, amit az olvasóid nem is sejtenek... És ha ehhez hozzáveszem a gyerekkort, ami az iménti néhány mondatod alapján is egy megörökítésre való világ, akkor adja magát a kérdés, hogy nem gondoltál-e még arra, hogy ebből regényt írj. Illetve még egy kérdés felmerült bennem: hogy mindezek alapján úgy képzelem, te egy vagány, „beleállós” nő vagy, aki nem fél az élet sűrűjétől.

– Néhányan mondták, írhatnék az életemről, de nem érzem szükségét, és nem is vagyok az az önéletrajzíró alkat. A kísértetregényben használtam néhány helyszínt, hangulatot a gyerekkoromból. Az életem regényét inkább olvasom, érdeklődéssel figyelem a műfajok váltakozását: hol dán pszichothriller, hol romantikus orosz regény.

Azt látom én is, hogy vannak/voltak bőven olyan történetek az életemben, melyekből általában egy embernek egy jut, és akkor azon elrágódik haláláig. Nyilván hagytam őket megoldódni, de ettől nem érzem magam vagánynak. Ami jön, azon áthaladok, igyekszem nem beleállni a szó statikus értelmében. Nem mindegy, hogy eljátszol egy szerepet az életed érdekében, vagy a szerep játszik veled, és akkor ugyanazt a kihűlt szart melegíted újra egy életidőn át. Egyszerűen ezeket dobta nekem a karma kereke, és akkori korlátozott tudásom és tapasztalatom birtokában a tőlem telhető leghelyesebben cselekedtem, illetve ugyanez vonatkozik a jelenre. Egyébként legszívesebben nyugodtan üldögélek, mintsem az élet sűrűjében halásszak.

– A műveidhez tudatosan keresed, rögzíted az élményeket, vagy spontán születik meg benned egy-egy új kötet ötlete?

– Az élményeimet, amelyek rögtön nyelvi formát is öltenek, és ötleteimet jegyzetelem. Mivel többnyire nincs akkor idő, lehetőség megírni, amikor eszembe jutnak. Például eszembe jut egy jó kezdőmondat, ami mögé összeáll bennem egy novella, amit később fölidézek majd a kezdőmondat alapján. Vagy eszembe jut, poétikailag hogyan gazdagíthatnám még, amin éppen dolgozom. Tehát a spontán kreativitást elteszem, és előhívom, amikor lehetőségem van írni. Nem ideális, de ez a helyzet. Élvezem az olyan nyugodtabb időszakokat, amikor rögtön engedhetek egy-egy inspirációnak, és elkezdhetek dolgozni rajta.

Általában próza és vers párhuzamosan fut egymás mellett. Most például az Éjszakai megszólítás kötetem folytatását, afféle „Béla és Ani kettőt” tervezgetek. A mélybevitel alakzatát biztos, hogy megtartom, talán katalogizálok is, és nemrég hallottam egy történetet, amiből ez az első mondat állt össze: „A nyolcszázhármas zárkában démonűzést hajtottak végre a hétvégén. Sikertelenül.” Tehát terveim, ötleteim mindig vannak, aztán meglátom, mi lesz.

Ha saját élményekre gondolsz: Dehogy keresem, örülök, ha nyugtom van. Van így is elég, mi lenne, ha még keresném is?!

– Verseskötetet nem terveztél még összeállítani?

– A József és Mária-sorozatom, úgy gondolom, kötetté fogja kinőni magát. 2019 óta dolgozom rajta, jó volna rászánni egy nyugodt, elmélyült időszakot, hogy kerekké írjam. Köszönöm az inspirációt!

Laik Eszter

Fotók:

Nagy Helga Petra (borítókép és 1.)

Szilágyi-Nagy Ildikó saját felvétele (2., 3.)