Kozmetikus

A kozmetikák krémekkel vegyes gyantaillata kislánykorom óta vonz, gyakran kísértem anyut a belvárosba hilauronsavas arckezelésre. Sosem értettem, mi szükség van erre, érdemben nem láttam változást, és a szakember egyszerűsége is egyre jobban bosszantott, ahogy nőttem. De az illat magához vonzott, mint valami mágnes a fémet. Fiatal nőként egy hónapban több alkalommal is kérek időpontot, szemöldökre, szempillára, karra, lábra, intimre. Zsuzsa ajánlotta: „Ez után nagybetűs nőnek fogod érezni magad!” A forró, kellemetlen, egyúttal kényes szőrtelenítési eljárás első alkalommal is kellemetlen volt, bár ennek a kijelentésnek az ellenkezőjét sugallta, ahogy a forró gyanta felkerült az intim hajlatokra, később mégis újra és újra a kezelőben találtam magam. A novemberi alkalommal, ahogy fizetés után kiléptem a patinás kozmetika ajtaján, és összezárt mögöttem az fotocellás ajtó, végtelen nyugalommal indultam el a Mártírok útján. Hosszú utca, változatos: boltokkal, lakóházakkal, plakátokkal. Zenét elvből nem hallgatok ilyenkor, telefonálni nem volt kedvem, minek, évek óta először öntött el az a boldog tudat, hogy senkinek sem tartozom elszámolással. A magány édes ölelésében sétáltam, hét óra elmúlt, s a kijárási korlátozás idején egy lélek sem volt körülöttem, mindenki időben behúzódott, igaz, menni sem volt hova, és az idő sem kedvezett a terekre szervezett találkozóknak. Az utca egy szakaszán sövény határolta a járdát, kellemes érzést keltett a szürke aszfalt mentén nappal, este viszont elnyomta a közúti lámpák fényét. A sötét szakasz elején egy pillanatig úgy éreztem, jobb lesz, ha átmegyek a másik oldalra, de pár méter után ezt az ötletet elvetettem. A Bánki Donát utcában néztem rá először az órámra, tíz perc volt nyolc óráig, hazaérhettem volna időben, de eszem ágában sem volt bemenni a házba. Mentem egy kört a szomszédos park körül. A kabátzsebembe tettem a kezem, és éreztem, hogy megrezdül a telefonom: „Elmegyek a tájékoztatóra…” – legkevésbé az ex-vőlegényem már-már zaklatásokba hajló üzenete foglalkoztatott, lelkiismeretfurdalásból mégis válaszoltam. Megálltam a Szilárd Leó park szökőkútjánál, és írni kezdtem Gábornak. Elfeledkeztem az időről, a sötétről, a hidegről, a kijárási korlátozásról. Mindennek ellenére hiányzott. Három évig éltünk együtt, de egyszer sem mentem el a kedvéért intimkozmetikába, és ahogy válaszoltam, arra gondoltam, egyszer sem mentem volna el a kedvéért intimkozmetikába, majd elindultam. Dühös lettem. A parkot lelakott padok szegélyezték, többnyire hajléktalan emberek hajtották álomra fejüket a bokrokkal teleültetett betonkockák között. Ahogy egyre közelebb értem a park széléhez, láttam, a kopasz japánbirs tövében alszik egy férfi, Dunántúli Naplóval takarózott. Félelmet nem, inkább sajnálatot éreztem. Egy pillanatra megálltam fölötte, megmozdult, de nem vettem le róla a tekintem. Rövid ideig úgy tűnt, mintha Gábor aludna ott azokkal a cikkekkel testén, amiket sosem olvasott, pedig minden este kértem. Aztán visszatértem a valóságba, az orromban a kozmetika illatát éreztem, most már nem akartam tovább körözni, csak az ágyamra vágytam. Újra a Bánki Donát utca végén voltam, alig néhány méterre a lakásomtól, amikor a férfi követni kezdett. Félelmetes hirtelenséggel ragadta meg a karom. Kijárási korlátozás volt, az emberek behúzódtak, kár volt sikítani, ettől még durvábban vonszolt magával. Kapóra jöttem, frissen gyantáztattam.