A szavak lejtése
„A kávé legyen forró, mint a pokol, fekete, mint az ördög, tiszta, mint egy angyal és édes, mint a szerelem.”
(Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord)
A nagy, üvegszemű kávéházi ablakon szinte ki lehetett lépni a város lágyan dél felé hajló főterére, amely a magányos hegybe döfött hatalmas pipaszurkálótól a néma templomon át, egészen a tágas horizontú Adriáig vezette az ember gondolatait.
A kirakat menti párnásból, azaz a „bolhásból”, ahogy korábban neveztük, úgy lehetett meglesni a frivol, papírhajú lányokat, hogy azok ebből semmit sem vettek észre. Tarka szoknyáikat olykor meglebbentette a Hunyadi utca csíktestén beszökő szél, s az ember szinte hallani vélte zavart kacagásukat, ahogy megpróbálták feszes combjaikhoz szorítani a rakoncátlan ruhadarabokat. Ezt a mozdulatot vártuk, mert ilyenkor a testhez simított anyag egy pillanatra megrajzolta lágy vonalaikat, s mi így láthatatlanságunk fedezékében, kötelezettségek nélkül is fülig szerelmesek lehettünk beléjük és az életbe. Ilyenkor rögtön feldúsultak papírjainkon a fekete ruhás szavak, s mi versekbe énekeltük bele egyetemista fiatalságunk felelősségektől mentes vitalitását.
Időnként még látom magunkat a zöld márványlapos asztalok és a süppedő fotelek oázisában, kezünkben a nádkeretbe fűzött napi sajtóval, fejünkben világmegváltó szavainkkal. Karcsi bácsi hozza az aranyhajú Dudi utánozhatatlan gőzölt kávéját, kezünkben ott pulzál a cigaretta, s úgy hisszük, az egész világ kerek, mi pedig sérthetetlenek vagyunk. Minden megvan. Legalábbis, amire nekünk ott, akkor szükségünk volt. Kávé, cigaretta, szép, lebbenékeny lányok a téren, egy toll, egy papír, és legfőbb kincsünk, a szavaink.
A fejünk felett a füst szinte egybetekeredett a falakat teljesen eluraló, Haranghy-féle, indiai kávé- és teaszüretet ábrázoló hatalmas, festett kárpitképek sötét árnyaival. A barna falambéria, a tizenkét karú, kovácsoltvas csillárok párában szűrt fényei, a Gádor-akvarellek, amelyeket soha egyikünk sem nézett meg igazán, Cuci néni hortyogása a ruhatárban, mind-mind hozzátartoztak ahhoz a bizonyossághoz, hogy a betű, amit itt kiejtettünk vagy leírtunk, mindnyájunknak pontosan ugyanazt jelenti.
Ha elmegyek az elhagyatott épület előtt, ösztönösen lelassítok, arcomat a koszos üvegnek nyomom, kezemmel takarom az oldalról beáramló fényt, hogy belássak hajdani virgoncságom színhelyére. Az évtizedes por alatt is felismerni vélem az ételpult lágyan hajló üvegvitrinjének ívét. Orromban és számban azonnal működésbe jönnek azok a különleges kis szenzorok, amelyek ennyi idővel az események után is képesek megidézni a kijevi saláta, a marhanyelv, a hideg gombafejek, a két forró pirítóssal házasított, gőzölgő csontvelő, az utánozhatatlan zónakocsonya és a helyben sütött kenyér illatát.
Néhány percig hagyom magam hitegetni érzékszerveim által, hogy a világ kerek, és még mindig minden megvan, de a valóság az, hogy a kávéház már évtizedekkel ezelőtt bezárt, az épület romlik, bomlik, a berendezését széthordták, a legfontosabbat, a frissen pörkölt kávé illatát már felidézni sem tudom, s egykoron papírra vetett szavainkat már nem lehet beleénekelni a korábban oly tágasnak tűnő tér levegőjébe.
Állok a templom elé ültetett kamasz pinea lábánál, a gyomrom táján valami megnevezhetetlen fájdalom motoszkál, s a szavaim, akárcsak a tér, mintha lejtenének. De nem úgy, nem azzal az ember talpát csiklandozó, kacér csábítással, mint régen, aminek nem lehetett ellenállni, s ami miatt szinte kénytelenek voltunk kiscsikó módjára versenyt vágtázni az Irgalmasok templomáig. Ez most valahogy más. Talán csak érzékcsalódás az egész, de most mintha tényleg megbillent volna körülöttem a világ. Mintha káprázó szemeim előtt egybecsúszna a szálló, a kávéház, a szebb napokat látott szerkesztőség 17-es számú épülete, sőt az egész város, az ország. Nem értem a nádkeret helyett monitorral pántba fogott szavakat, amikkel tele lettek a virtuális tér felületei, s ami még nagyobb baj: az emberek feje is. Úgy érzem, eltévedtem a tolerancia diktatúrájában felállított szellemi piactéren egymást túlharsogó polkorrekt szavak között.
Mostanság tényleg érvényes a mondás, hogy előbb gondolkozni, s csak aztán megszólalni. Mert az önmaguk eredeti értelméből kizökkentett szavak, amelyeken nemcsak felületi kezelést végeztek az évek, hanem a korábban egymást metsző hagyományrétegektől teljesen megfosztva, vélt vagy inkább belemagyarázott háttértartalmakkal málházták fel őket, már egészen mást jelentenek, mint korábban.
Olykor, nagy dilemmáim időszakában, amikor meg kell gondolnom, hogy rendelhetek-e bárhol hangosan egy feketét, amely olyan, mint az ördög, és forró, mint a pokol, mintha látni vélném az elhagyott kávéház ajtaján puhán kilépő, Lázár Ervin-féle fehér tigris kontúrjait, s önkéntelenül körülnézek. De az is lehet, hogy csak a szemközti gimnázium címeres kapuján kisurranó ciszterci szerzetesek fehér-fekete csíkos ruháinak árnya játszik a kirakat üvegében az érzékeimmel. Nem tudom. Ezek a végletes színek megzavarnak, s valahogy már nem tudok messzire gondolni! Nemhogy az Adriáig, de még a tér aljáig sem. Minden olyan bizonytalan lett. A szavak lejtenek, csúsznak, és félek, ha ez így megy tovább, velük csúszunk mi magunk is.
