A Nemzetőr a túlélők megbízólevele

Megjelent az Új Magyarország 1991. aug. 1-jei számában.

„Nélkületek, kedves Tibor, az erőnk is gyöngébb lett volna, az igazság pedig kimondhatatlan. Megzavart rádióadásban, átcsempészett újságban, könyvekben maradt épségben a törékeny hit, hogy föladni soha nem lehet, hogy értelme van, minden tilalmas versnek, gondolatnak, mozdulatnak, amely növekvő erővel feszül a hazug rendszernek…” – írja Lezsák Sándor atyai barátjának, Tollas Tibornak Lakitelekről, 1990 áprilisában. A hála diktálta sorokat 1991. július 22- e után idézem, a Magyar Köztársaság babérkoszorúkkal ékesített Zászlórendjével kitüntetett költő-szerkesztőnek telefonon; Tollas Tibor ugyanis nem hagyja magát ünnepeltetni, azonnal visszautazott Münchenbe, és a lapkiadó hivatalában érem utol telefonon. A bénító kánikula kellős közepén, amikor mindenki szabadságra megy, ő a Nemzetőr következő számán dolgozik.

– Azt hittem, és az lett volna a természetes, ha a jelentős kitüntetés után megpihen. Ön, aki életének majd a felét a Nemzetőr szolgálatára, s az emigráció ügyének szentelte, nem dolgozott hiába. De mi a szerepe, a célja ezután a lapnak?

– A rendszerváltozás lassú vajúdásokkal születik Magyarországon, s nekünk ezt segítenünk kell. Aki az erdőben van, abban a szent erdőben, ahol maguk élnek – amit hazának nevezünk –, az kevésbé látja a kiutat. Mi távolabbról, más szögből nézhetjük, és pártok fölött állva. Makra Zoltán barátom és munkatársam a lap minden számában elemzi a kormány lépéseit. Arról nem beszélve, hogy kilencvenkilenc százalékban, ma szétszórtan élnek a világban, akik eddig is kinn éltek. Nagyon kevés a hazatelepülő, és ezután is igénylik a lapot. Ötezerrel nőtt a példányszámunk, mióta Erdélybe és Kárpátaljára is eljutunk. Azok írják a lapot, akik a névtelenségből kiléphettek, az otthoniak – Kelemen András és Kozma Huba –, akik nagy szolgálatot tettek eddig is azzal, hogy otthonról szóltak, mi pedig a német, francia és angol nyelvű kiadványainkban továbbítottuk véleményüket. Bekapcsolódtak a munkába az erdélyi, felvidéki és kárpátaljai kollégák is. Úgy érzem, nagy szükség van a Nemzetőrre ezután is; még Ausztráliából is jött üzenet: föl ne adjátok, meg ne szüntessétek!

– Ön nem jött, de nem is jöhetett a múltban haza. A lap elítélte a kompromisszumkeresőket, az anyanyelvi konferenciákra hazalátogatókat. Sőt, az emigráció árulóinak tartották őket… Ma is így látja ezt a kérdést?

– Igen. Feltétlenül. Mi nem a börtönőröket akartuk meglátogatni, hanem a rabokat. A Kádár-rendszer le akarta szerelni az emigrációt, hogy ezzel is igazolja magát. Mi is elítéljük azokat, akik a követségekre jártak március 15-ét ünnepelni, miközben a rendőrök otthon verték a hazafiakat. A hazajárók hiúságának tetszett, hogy otthon szerepelhettek, hogy kezet rázhattak miniszterekkel, és élvezték a juttatásokat… Tisztelet a kivételnek. Szerintünk az emigráció addig maradhatott érintetlen, amíg elszigetelte magát. A forradalom eltipróival, azokkal, akik az akasztófákat ácsoltatták, nem lehet szóba állni. Akik régóta hazajártak, azoknak most is jobb a kapcsolatuk, azok pedig, akik rászolgáltak, nem mindig kapják meg ma sem azt a figyelmet és fogadtatást, ami megilletné őket. Csak egyetlen példát engedjen meg. Kósa Antal, a legszegényebb magyar emigráns panaszolta nekem: „Úgy mentem haza, mint a haldokló az utolsó kenetért, és a kutya sem törődött velem”. Ez az ember, aki azért települt át Arizonába, hogy a kicsi nyugdíjából ne kelljen fűtést fizetnie, összegyűjtötte a repülőjegy árát.

– Magát a börtönévek tették ilyen tántoríthatatlan antikommunistává?

– Nemcsak az egykori rabok látják ezt így, nemcsak azok, akik a saját bőrükön érezték a terrort, de nekünk a társaink helyett is vállalnunk kellett, akiket kivégeztek, akiket agyonvertek. Egész életemre őrzöm az emigráns lengyel költő, a Nobel-díjas Cheslaw Milos egyetlen mondatát: „A túlélők hordják az örökre elnémítottak megbízólevelét”. A mi megbízólevelünk a teljes és nem a féligazságok kimondására jogosít.

– Aki hamis vádakkal kilenc évet börtönben ült (1947-től 1956-ig), az  a gyűlölet prédája lehetett, az Ön költészetében viszont nyoma sincs a gyűlöletnek. A magyar szólásmondás szerint pedig: a cselédekből lesznek a legkegyetlenebb cselédtartók. Ez tehát a szabályt erősítő kivétel.

– Amikor kiszabadultam már biztosan tudtam, hogy én többé nem ütök. A megélt fájdalmakat sem azért kell elmondani, hogy fitogtassuk azokat, hanem azért, hogy az a világ ne jöhessen vissza soha többé. Csodálatos érzés ez a belső kényszerből vállalt megbízatás! Kivégzett barátaink úgy keltek bennünk életre, mint a mag, amit az ember kicsíráztat. Mint a búgócsiga, pörgünk értük, amíg élünk. A börtönben megtanultuk egymás verseit, mert nem tudhattuk, ki éli túl. A Nemzetőr legközelebbi számában például Kárpáti Kamil ír ötvenhat egyetlen költő halottjáról, Gérecz Attiláról. Hatévi börtön után mindössze hét napot élt, amikor a Klauzál téren egy orosz tank végzett vele. Szeretnénk emléket állítani neki. A verseit pedig, amiket a fejünkben megőrizve kihoztunk a börtönből, hamarosan kis kötetben kiadjuk. Én két verset is írtam hozzá, mert a példaképem volt; én is úgy szeretem az életet, mint ahogyan ő szerette.

– A váci börtönben egyik ávós orvosuk, akinek Ön is a keze közé került, nyíltan hangoztatta, hogy a fegyház kórházában az elítélteket nem gyógyítani, hanem csak „szenvedőképessé” kell tenni. Mi volt a legnehezebb az életében?

– Az éhség volt a legnagyobb kín. Nem a verés, nem az emberi méltóság megalázása, hanem az a csattogó érzés, ami még a csontjainkból is kivette az erőt. Rabtársaim sokszor dobtak kenyeret a cellámba a versekért, és én újabb versekkel válaszoltam, amiben megírtam szenvedésüket, s ettől ismét könnyebb lett. A börtön szellőzőnyílásába rejtve sikerült három füzetet kimenteni. Vácott is elástunk néhány verset – én a kilenc évből hetet ott töltöttem –, s nemrég dr. Balsai István igazságügyminisztertől engedélyt is kaptunk arra, hogy megkeressük. Nem találtuk meg…

– Kicsempészték a verseit a börtönből, aztán becsempészték az országba. A Nemzetőr a legtiltottabb újság volt az elmúlt évtizedekben, időzített robbanószer, és mégis, az ötvenhat után felnőtt fiatal „búvópatak-nemzedék” olvasta, és megtalálta az utat a laphoz. Most pedig ez az elismerés…

– Boldog vagyok, és még a túlvilágról is vissza fogok emlékezni ezekre a percekre. Úgy vettem át belső alázattal ezt a kitüntetést, hogy nemcsak nekem szól, de a munkatársaimnak is; azoknak a százaknak és ezreknek, akik névtelenül és talán kevesebb sikerrel, esetleg kevésbé látványosan dolgoztak a szabad Magyarországért.