Jelige: Osonó – Honvédelem

Nem a kátyúk, nem a hókotró hiánya vagy az egészségügy, nem is a kutyasz(ő)r a belváros utcáin, nem, egyik sem. Kérem itt a legnagyobb baj, ami kétségkívül leginkább bomlasztja vasakaratú nemzetünk, és szálazza e sokat megélt nép idegeit, nem más mint az INDIVIDUUM. Így bizony, nagybetűkkel. Mert manapság mindenki egyedi akar lenni, önálló, különleges. Mindenkinek saját kell mindenből. Saját ház, saját kert, saját kocsi. Nem ám családi autó, hanem egyéni, külön bejáratú, ülésenként fűthető, saját garázzsal. Saját tévé a saját szobában, fejenként egy - vagy éppen kettő - magántelefon. És a sor még folytatható időtlen időkig, saját vállalkozásig, saját márkáig, magánrepülőig, magánstégig, magánnádasig. Ez abszurdum. Hol maradnak ugyanis a KÖZÖSSÉGEK? A mindenkinek pontos helyet és feladatot adó, a csapatszellem kovácsoló erejét hordó mindenfajta gyülekezések? Minek ide ennyi tulajdon, tárgy és felesleges szabadság? Hát nem működött régen is a tornasor, meg kaláka? Kérdem én. Nem volt egyszerűbb az iskolaköpenybe bújni, és nem mindenféle világtalan ízlésficamos jellemünket mutogatni az iskola padjaiban pulóverek, tornacipők képében? Minek ez a sok egyéniség? Mennyivel egyszerűbb minden, ha az ember csak egy kis pont, ami a nagy egészt dagasztja. KOHÉZIÓSERŐ. Régen még tudták mit jelent. Anno itt a Lenin lakótelepen az egész tömbnek két hintaágy jutott, és mindenki meg volt elégedve. Felosztották a nappali – nyáron az esték is belenyúltak – órák számát, felszorozták az egész héttel, a munkaidő alatti persze kevesebbet ért, majd elosztották a lakókkal, a dedeket leszámítva, mert nekik elég az öl. Ugyan volt némi súlyprobléma, ott akadt egy kis vita, de végül mindenkinek kiosztották a hintaágyidejét. És ezzel a sok szervezéssel, szabályozással még inkább erősödött az egyébként is messzeföldön híres, összetartó lakótelepi közösség. A szabályok a legfontosabbak. Akkor mindenki tudja merre kell lépni.  A sok vidám kis úttörő is, emlékezzenek csak, miért akart volna bárki szólóénekes lenni! Persze, hogy nem akart, a dalok úgy szólnak jól, ha mindenki egyszerre nyitja a száját, és ha lehet egyszerre lép, lengeti a karját, zászlaját, mint a mókus fenn a fán. Értik már miért járjuk a poklok poklát, hogyan emészti nemzetünk testét a métely, mely a szabad akarat és a magántulajdon révén észrevétlen kígyózott nyakunk köré, és csábított minket nem csupán a mérgezett alma elfogyasztására? Majszoljuk az almát, a saját porta előtt takarítani meg smafu!

Bezzeg a hollandoknak elég fejenként egy bicikli, nem akarnak a csatornák fölött parkolóházakat építgetni, tisztább is a tüdejük mint nekünk. Bizony! És hát ott vannak a kínaiak, vagy az indonézek, hogy a pirézeket ne is említsem. Náluk a közösség az szent, mindent a csoportért, az osztályért, a munkahelyért, az utca lakóiért. A rizsadag mindig ugyanannyi, nincs mese, hát miért lenne az egyik éhesebb mint a másik. Emberek vagyunk, nem? Egyformák. Önök is, én is. Nézzenek csak magukba! Hát nem felfelé húzódik a szájuk, ha valami kellemes élmény suhintja meg a pillanatot? Mi sem egyszerűbb bizonyíték emberségünkre, egyformaságunkra, kommunális igényünkre.

Látom a szemükön, hogy egyetértenek. Ezért is indítottam ezt az egyesület alapító megbeszélést kezdeményező gyűlést. A következő alkalommal majd mindenképp biztosítok felszólalási lehetőséget azoknak, akik a főfelszólás előtt felszólalók szekcióba indítványozzák a kiscsoportos megbeszélés lehetőségét. Ha iktattuk, szavazunk róla. A belépés sorrendjében pedig némileg csökken az egyes emberek szavazati százaléka, hiszen a biztos talajt, a meginghatatlan törzs jelképezi. Ezek leszünk mi, a közösségformálás, szabályozás és elosztás felügyelői. Köszönöm a figyelmet. Kérem ne felejtsék kitölteni a jelenléti ívet! Nem gond, hogy ma még csak ennyien, hogy szóval összesen hárman, senki ne csüggedjen!

Róma se a pestisjárvány alatt építtetett.