– Na-te!

Így kezdte. Egyszerűn, lényegre törőn. Nem ám nyelvtani helyességre törekvőn, hogy na, vessző, te, és nem is elnyújtott nyeglén, valahogy így, hogy naaa-teee, hanem szinte köpve, kurtán, furcsán, harapósan. Aztán egy kis szünet. Csak annyi, hogy a másik oldal lélegzéséből biztosra vegye, figyel rá valaki. (Az embernek ez a legfontosabb.) Aztán: mondott egy csúnya szót. Nagyon olyat.

Erre már azért mégis kellett volna valamit szólnom. Máskor egyébként amint felveszem, én kezdem a bemutatkozást. Teljes nevem mondom, vagy csak a családnevemmel jelölöm a lakásomat, s ezzel a telefonom. Vagy rendben, a hivatalban a hivatalom. Egy biztos: mindig közlöm, ki vette fel. De ha a másik oldal megelőz, és azzal, hogy „na-te!”, aztán még mond is egy kacifántosan firlefáncos csúnya szót, akkor én erre mit is mondhatnék?

Ötletem hirtelen nem volt erre. Csak belém akadt a szó. Az embert, ha él, akkor érik inzultusok. Tömegközlekedve, vagy egymagában, valahogy hátha elfér a járdán, és mindig kiderül, mégsem, másokkal, vagyis mások ővele, egy térfélen, de még a másikon sem. S egyáltalán, ha bekapcsoljuk a tévét, máris lerohan a világ. De így?

Azért így még nem volt fél évszázados praxisomban, de lett. Egy életben, ha arra van szoktatva, ezt is meg kell szokni. Míg lehet. Aztán már jöhet az örök tapasztalás-rendezgetés. Az viszont más lapra tartozik, tehát itt hagyjuk…

Ő nem hagyta-hagyott.

– Süket vagy? – érdeklődött, mármint „kedvesen”.

Azért az érdeklődést, amely őszinte, s ez legalább kicsengett szavaiból, meg kell köszönni.

– Köszönöm, de ne-e-em… – nyögtem.

Már megint defenzívában vagyok, méghozzá hülyén. El lehetne ezen töprengeni, ha értelme lenne, hogy vannak defenzív meg offenzív emberek. Akár háborúban a seregek: egyik védekezik, mindig, a másik meg támad, mindig. S egyikünk sem tudná megmondani, miért is.

– Na, azért – helyeselt ő.

Majdnem megköszöntem neki. Valaki, még ha ismeretlen is, felhív, s így aggódik értem. Hogy nem vagyok-e süket, és…

– Már azt hittem elpatkoltál.

Ezt ő mondta. Engem szinte meghatott ez a törődés. Így rákérdeztem:

– Miért? 

– Hát, hogy van ez a Covid, s hogy olyan sokan…

Ekkor már könny a szememben. Van, aki aggódik értem. Őszintén. 

– Nem-nem – mondtam. – Betegség még márciusban, szarul voltam, le is fogytam, de Istennek hála…

– DE ÉLSZ!

Ordít. Ezt is meg lehet szokni, sőt szeretni, ha értem teszi, mert aggódik, vagy mi.

De ki is?

– És te… – kezdeném, hogy ki is ő, de nem hagyta. Közbevágott. Éles kés helyett éles szóval.

– Én is! Élek! És tudod, miért?

– Mi…

Az értet már nem mondhattam. Egyébként sem értem a helyzetet, és nem is fogom, mert ő csak ordít.

– HOGY TÉGED MEGÖLJELEK, AZÉRT!

Erre se köpni, se nyelni nem tudtam. Csak néztem ki, de nem ám értelemmel a burából, melyet fejnek is nevezhetnék.

Ő közben, mit sem törődve azzal, hogy nem reagáltam, folytatta. Be nem állt a szája. Egy komplett „őszödi beszéd” volt, amit mondott, csúnyábbnál csúnya szavakkal.  

Mikor már nem bírtam hallgatni, közbekérdeztem:

– Most mi van? Mi a bajod?

Erre kissé megakadt a csúnyaság-lemez. Nem sokáig, mert néhány pillanat múlva (nem tudom, hogy közelről vagy távolról, de a telefon jóságosan távol tartó vonalán át) odasziszegte felém:

– Te vagy a legnagyobb baj! Te! Hát nem érzed, hogy mindenkinek veled van baja? Nem?

Nem tudom, hogy ez költői kérdés volt, vagy sem, de utána szünetet hagyott. Talán, hogy gondolkodjak, talán, hogy válaszoljak. Körbenéztem. Egyedül otthon. De nem a világban. Jó, sokan megfojtogatnának élvezettel egy kanál vízben, vagy egy kissé többet is engedélyezve nekem, de hogy mindenkinek csak és kizárólag velem legyen baja, azt azért nem mertem feltételezni se magamról, sem a világról. 

– Most hallgatsz? – szólalt meg. Aha, nem költő ő, kinek ilyen kérdései vannak. Tulajdonképpen önmagához, amire maga sem tud válaszolni, s egyáltalán nem kíváncsi arra, ha lenne is válasza.

Ezt a beszélgetést viszont le kellene zárni. Vagy a beszélgetőt. Itt nem magamra gondoltam. Manapság sok, sőt túlságosan is sok Covid lelki károsulttal lehetséges összefutni, akik mind komplex üldözési mániában szenvednek. Azt feltételezik, nincs a világon olyan földi hatalom, amelyek nem őket akarnák valami vírussal megfertőzni. Ezek csak mondják a magukét úton és útfélen, meg sorban és félreállva, csak hogy szólhassanak hozzád. Hozzád, aki nem akarod meghallgatni őket, mégis muszáj, akár a tévét. De így, hogy bekapcsolják magukat, bele az életedbe, ez azért új kommunikációs perspektíva. S narratív. Az ám.

– Most meg vagy lepve? – kérdezi, s talán érdekli őt. Válaszom nem, mivel folytatja: – Ne legyél! Mert tudod te nagyon jól, mit tettél…

Kérdezném: mit? De neki folyik száján a szó.

– Odamegyek!

Erre kissé – mert gyáva vagyok, ezt legalább jól tudom magamról – megrettentem. Ez, ha most le is teszem, akkor is idejön. 

– Rettegj, csak rettegj! – mantrázza, pedig elég lenne csak egyszer mondania. Aztán felkacag: – Előlem el nem bújsz X utca X szám alatti lakásodban!

Kis csend. Végre, nála. Nálam már jó ideje, mivel mindenféle rémképek töltik ki bennem a beszédszüneteim helyét. Fantáziám, sajnos, az van.

– Most beszartál? – kérdi, mert kérdezheti. 

Én nyekkenek egyet. Ez már jól megy.

– Nem – mondom aztán.

– Hogyhogy nem? Odalépek, és széjjel váglak! Te – itt most végre megakadt – nem félsz tőlem?

Végre megértette.

– Rossz címet mondott.

Azért ez közölnöm kellett, nem kis kárörvendéssel. (Rossz vagyok, na.)

– Te nem Csé Zsé vagy? 

– Nem! – vallottam be az igazságnak megfelelően.

– Nem? – kérdezett azért rá. Még reménykedett.

Nem tudom, jól tettem, vagy sem, de bemutatkoztam. Szépen, a teljes polgári nevemen.

Erre csend.

– Ott van még? – kérdeztem. Mármint rá.

Valami hang, talán nyelés.

– El… elnézést! Félre-félrenyomkodtam.

Én már majdnem megsajnáltam. Hogyan tudja majd ezek után azt, akinek mindezt gyakorolta, leüvölteni? Ez – biztosíthatok mindenkit – tökéletes beszarasztó előadás volt. Ilyen még egyszer nem lesz, különösen, hogy ez csak – utólag kiderült – a főpróba lett.

Aztán, mert érezhette ő is ezt, rám ordított. Szerencsére egy igencsak vékony, s ki tudja azt, hol a vége vonal túlsó feléről.

– Azért félre ne bassz, mert én…

Letette. Nem sajnáltam. Csak a nőt, aki miatt felhívott. Engem és nem mást.

Ha egyszer valakit hívnia kellett...