Jelige: Hinnyeföld – Filmkritika

Bencsik „továbbszolgáló” szakaszvezető irányításával végre mi is bevonultunk a politikai foglalkozásra. Langyos szombat délelőtt volt, a reggelit már elfeledtette velünk a legénységi étkezdétől idáig tartó laza lépésgyakorlat meg a szokásos menetdal („Jártunk lent a kéklő Duna partján…”), és úgy véltük, ebédig jó lesz békésen, senkitől sem háborgatva, elüldögélni egy teremben.

Faragó törzszászlós, az ezred politikai tisztjének első helyettese, egy vetítővászon előtt állt és jól érzékelhető türelmetlenséggel várta, hogy végre megteljen a terem előfelvételizett, az érettségi és az egyetem közti időt „hadakozással” kitöltő katonákkal. A korábbiaknál sokkal izgalmasabb előadást szánt ma nekünk: egy remek filmet tervezett levetíteni, ami után értékes fórumbeszélgetésben reménykedett.

Amikor mindenki elfoglalta a helyét, Faragó törzszászlós rövid bevezetőt tartott. Elmondta, hogy a Magyar Néphadsereg saját gyártású dokumentumfilmjét fogjuk megtekinteni, mely a katonaéletről, és úgy általában a magyar katonák szerepének fontosságáról, a ránk nehezedő felelősség súlyáról, valamint a nemzetközi összefogás erejéről szól majd.

Azzal elkezdődött.

A színes és fekete-fehér részletekből összevágott alkotás egy fiatalember sorsát kísérte végig a bevonulástól a leszerelésig. Bemutatta a helytállást az alapkiképzés embert próbáló időszakában és a derekas részvételt az őszi mezőgazdasági munkákban. Szólt a nagy téli hadgyakorlatról is, melyen emberünk sikerrel szállt szembe az „osztrák hegyivadászokkal”, sőt, egy balról érkező „atomvillanás” ellen is pompásan védekezett. Belekóstolhattunk egy kulturált „kimenő” programjába, láttuk hősünket, amint egy fiatal hölggyel szódát iszik egy kerthelyiségben, de a film elénk varázsolta a laktanyai hétvégék szabadidős tevékenységeinek – pl. sakk szakkör – hangulatát is. No és persze ismertette a Varsói Szerződést is, mint a számunkra legfontosabb és legértékesebb katonai szervezetet.

A film után néhány másodperccel Faragó törzszászlós már meg is törte a hallgatóságra telepedett fáradt csendet:

– Na, elvtársak, szeretném hallani a véleményüket a látottakról.

Senki sem reagált, a szemkontaktust kerülve ültünk a helyünkön. A bátrabbak a szomszédjukkal váltottak esetleg néhány szót, de azt is nagyon halkan.

– Elvtársak – folytatta Faragó törzszászlós, szándékától nem eltántorodva –, én úgy tudom, maguk az okosok krémje, mindannyian egyetemre fognak járni szeptembertől, nem hiszem el, hogy ekkora értelmes ember létükre nincs mondandójuk.

Körülbelül egy percnyi további hallgatás után Szekeres honvéd, aki amúgy az ELTE fizikus szakára nyert felvételt, feltette a kezét. Előadónk azonnal lecsapott rá:

– Igen, honvéd elvtárs, hallgatjuk!

Szekeres honvéd felállt.

– Törzszászlós elvtárs, Szekeres honvéd kérek engedélyt…

Az előadó jól láthatóan bólintott.

– El kell ismernem, hogy egy nagyon jó filmet láttunk! – kezdte Szekeres, majd tekintetét végighordozva rajtunk, folytatta. – Az benne a legnagyszerűbb, hogy a film egy másodperce pontosan huszonnégy képkockából áll. Ezek valójában persze egymás utáni pillanatokat rögzítő állóképek, de a vetítés technológiája ki tudja használni azt, hogy az emberi szem az ilyen sebességű és tartalmú képáramlást folyamatos mozgásként érzékeli. Így váltak a képek mindannyiunk számára megérthető és könnyen befogadható élménnyé. Persze, törzszászlós elvtárs, az ön elméje egy kiváló fotoncsapda, úgyhogy ezt leginkább a többieknek magyaráztam.

Azzal leült.

Faragó törzszászlós jól látható zavarban volt. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy itt most valami nagyon nem stimmel, de emellett nem merte kizárni annak a lehetőségét, hogy a várt katonapolitikai eszmefuttatás helyett komoly filmszakmai információk hangzottak el, és azokkal kikezdeni nem volna célszerű. Az utolsó gondolatot viszont végképp nem tudta hova tenni, ismereteit már a „foton” kifejezés is bőséggel meghaladta.

Mi, a röhögést sikerrel visszafojtva, rezzenéstelen arccal, kifejezéstelen szemekkel ültünk a helyünkön, úgyhogy Faragó törzszászlós hiába hordozta végig rajtunk egyre kétségbeesettebb tekintetét, sajnos nem lett tőlünk okosabb. Végül megpróbálta lazára venni a figurát és egy tréfának szánt megjegyzéssel lezárni a dolgot.

– Szekeres, Szekeres, maga mindig marháskodik… Megkomolyodhatna már végre!