Jelige: Emerald – Koronatanú

A Covid-19 vírussal kapcsolatban megjenenésétől kezdve egészen mostanáig rengeteg kérdés merül fel folyamatosan, és bár egyre többet tudunk meg róla, sok még a bizonytalan pont. Egyvalamiben azonban mindenki egyetért: a pandémia immár a történelmünk része, és fontos tapasztalatokkal szolgál nem csak az utókornak, hanem mindazoknak, akik átélték, akik a korona tanúi voltak. Sokat tanulhattunk önmagunkról, a társadalmunkról és arról, miként viszonyulunk a változásokhoz.

Kiderült, hogy a korlátozásokra úgyanúgy reagálunk, mint a szobafogságra ítélt gyermek, aki egyébként talán egész nap a szobájában videójátékozna, de amint meghallja, hogy ott kell maradnia, rögtön ki akar menni, mert ami tilos, az csakis jó dolog lehet. Ennek szellemében a közelmúltban ugrásszerűen megnőtt a kereslet a háziállatok iránt, hiszen általuk tulajdonosaik kiszabadulhattak a négy fal közül, hogy csatlakozzanak a parkban a többi gazdihoz, akik felelősségteljesen sétáltattak kutyát, macskát, egeret, hörcsögöt, vadászgörényt, kanárit, papagájt, kígyót, békát, tücsköt, keresztes pókot, aranyhalat. Ugyanekkor soha nem volt még annyi versenysportoló az országban, mint a karantén alatt, nem is csoda, hogy ilyen szép eredménnyel zártuk az idei olimpiát.

A múzeumokat ugyan bezárták, ám ez nem jelentett problémát, legalábbis azok számára, akik szemüveget viselnek. Ők választhattak, hogy miközben maszkot hordanak, vagy leveszik a szemüvegüket, és azért nem látnak semmit, vagy fenn hagyják, és azért. Én az utóbbi lehetőséget választottam, mert így, miközben a párás lencséken át szemléltem a világot, olyan érzésem volt, mintha egy Manet festménybe csöppentem volna, ahol csak elmosódott foltokat és futó benyomásokat érzékeltem a környező világból, és mindezt teljesen ingyen! Ha egy ismerős rám köszönt, akiből természetesen csak a szeme látszott, a hangját pedig eltorzította a maszk, udvariasan megálltam csevegni vele, majd folytattam impresszionista hangulatú utamat. Ezért az élményért egy múzeumban borsos belépti díjat fizettem volna. A különbség csupán annyi volt, hogy hazaérvén nem azt kérdeztem magamtól, vajon mit akart mondani a művész, hanem azt, vajon ki lehetett az, akivel fél órán át beszélgettem az előbb.

A tömegközlekedés is egészen új színben tűnt fel, mivel ez maradt az egyetlen olyan közeg, ahol a különböző korosztályok távolságtartás nélkül keveredhettek. Miközben heringek módjára egymáshoz préselődve zötykölődtünk, egy alkalommal a következő beszélgetés fültanúja voltam:

– Hogy van, Erzsike néni?- kérdezte egy fiatal nő egy idős nénitől.

– Jaj, Katikám, az a borzasztó reuma! Lassan már mozdulni sem tudok tőle! Veletek minden rendben? Apád hogy van?

– Kórházba került.

– Te jó ég! Mi történt?

– Infarktusa volt.

– Hála Istennek! – sóhajtott a néni megkönnyebbülten. – Már azt hittem, Covid!

Közben rájöttem, hogy otthon felejtettem a telefonomat, és mivel a néni karórát hordott, gondoltam, megkérdezem tőle, mennyi az idő. Diszkréten köhintettem egyet, hogy felhívjam magamra a figyelmét.

– Khm, elnézést kérek, meg tudná mondani….

Nem fejezhettem be a mondatot, a néni ugyanis egy különösen sportos szöcske fürgeségével,  s egy gumilabda ruganyosságával pattant fel ültéből, hogy azután mindenkin átgázolva a busz túlsó végében állapodjon meg, onnan pislogva rám rosszallóan. Reumája mérföldekkel lemaradva kullogott utána. Azt mondják, aki keres, az talál, bár általában nem azt, amit keres, így hát leültem a néni hűlt helyére, mert ha már a pontos időt nem tudtam meg, legalább kényelmesen utazhattam hazáig.

Tanultam az esetből, és mivel nem akartam, hogy ismét biológiai fegyverként tekintsenek rám, elhatároztam, hogy a jövőben kerülni fogom az olyan gyanús szófordulatok használatát, mint például: lázas gondolkodás, ízetlen tréfa, fullasztó hőség, siker koronázta.

Az egészségügyben eközben érdekes matematikai törvényszerűségre lettem figyelmes, nevezetesen, hogy a vizsgálatokra való várakozási idő, mely háromszorosára nőtt, fordítottan arányos a betegekre fordított idővel, amely harmadára csökkent. Ennek eredményeképpen az időpontra érkezett, ám öt-hat órás várakozásra kényszerülő betegek úgy vetődtek a rendelő ajtaján kilépő egészségügyi dolgozókra, mint áruházi vásárló az utolsó karton toalettpapírra. Már többen is átadták zárójelentéseiket, és kifejtették panaszaikat egy fehér ruhás, maszkot viselő hölgynek, mire végre szóhoz jutott és közölte, hogy ő nem orvos, hanem páciens.

Eltűnődtem, mi történne, ha ugyanilyen öltözékben lesétálnék a műtőbe, és csatlakoznék a beavatkozást végző csapathoz. Rájönnének-e, hogy nem tartozom közéjük, s ha igen, mennyi idő kellene hozzá. Mindenesetre jobb lenne ezt azelőtt kipróbálni, hogy bevezetnék az online operációt. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem kell sokat várnunk erre az áttörésre, hiszen az orvostudomány a pandémia alatt ugrásszerű fejlődésnek indult, olyannyira, hogy a nemrég még kétkedve fogadott kézrátétellel történő gyógyítást is meghaladva ma már telepatikus távgyógyítás folyik, telefonon keresztül. Magam is tapasztaltam ezt: felhívtam a háziorvost, elmondtam a tüneteimet, mire ő ott helyben felállította a diagnózist, és a felhőbe felküldött receptet máris kiválthattam a legközelebbi gyógyszertárban. Bámulatos! Mivel vizsgálatra többé nincs szükség, a rendszert akár automatizálni is lehetne. Az ember csak kiválasztja a menüből néhány gombnyomással a neki tetsző tünetegyüttest, letölti a hozzá tartozó receptet, és már mehet is az orvosságért. Sőt, a népszerű közösségi oldalak tesztjeihez hasonlóan a jövőben már nem csak azt tudhatnánk meg, milyen gyümölcsök vagyunk, vagy mit árul el a személyiségünkről az általunk használt szappanmárka, hanem azt is, hogy milyen betegségben szenvedünk, és hogyan gyógyulhatunk ki belőle.

Eleinte persze nem lenne könnyű. Elég, ha csak arra gundolunk, mi történt, amikor hétköznapi emberek sokasága szembesült hirtelen azzal a dilemmával, amelyet korábban csak a tűzoltók ismertek, nevezetesen, hogy oltani, vagy nem oltani, s ha igen, akkor mivel. Az újságok keresztrejtvény oldalain eddig sosem látott feladványok jelentek meg, úgymint:

„Távol-keleti biogazdálkodási egység”– Syno Farm

„Csillagászattal foglalkozó ókori filozófus” – Astro Seneca

Azóta sok idő telt el, alkalmazkodtunk, döntéseket hoztunk, ki-ki belátása szerint. Az éttermek, üzletek, színházak újra kinyitottak, de mi, emberek, mintha még mindig be lennénk zárva, legalábbis lélekben, és félnénk kilépni a napfényre, hisz ki tudja, mit találnánk ott? Gyakran, ha mostanság a terveikről, álmaikról kérdezem az ismerőseimet, azt válaszolják: nem terveznek, nincsenek álmaik. Majd, ha elmúlik a Covid, addig semmi értelme, hiszen az újabb karantén úgyis mindent felborít. Számomra ez az igazi tragédia, mert aki nem álmodik, nem látja a jövőben a reményt, az nem is él igazán. Merjünk hát élni, ne kapaszkodjunk az állandóságba, és ne féljünk a változástól, hiszen, ahogyan a bölcs filozófus, Hérakleitosz mondta: „Semmi sem állandó, csak a változás maga”.