Lady Macbeth holtteste
Cím is lehetne itt
Nincs az a csend,
amit a történelem ne kezdene
ki; amit egy részeg
költő ne akarna szét-
kiabálni, hogy magáévá tegye,
ha ideglenesen is.
Nincs az a vers,
amiben a metaforák ne
hűlnének ki, ne esnének félig meg-
rágva egy tányér mellé,
hogy látványuk is gyomorrontást okozzon,
ha ideiglenesen is.
Nincs az a bokor,
ami ne remegne, amikor fázik,
aki nézi,
és sorsszerűen
meggyújtaná egy gyengéd kéz,
ha ideiglenesen is.
Nincs az a próza,
ami címét örökké
kérdés nélkül (el)viselné, és ne akarna
vers módjára
kecsesebben festeni,
ha ideiglenesen is.
Nincs az az ideiglenesség,
ami ne lenne könyörületként értelmezhető
a lét ténye
vagy a lét illúziója felől,
ami ne erősödne fel egy kitaposott utat járva,
ha ideiglenesen is,
ha nem is kell.
Lady Macbeth holtteste
Az írók, a költők,
a festők, a rendezők elengedték
a derekát.
Fekete tangában
esik le a betonra,
hajszálai nem férnek
a repedésekbe,
sosem őszülnek.
Ruháját mintha mitikus
bestiák tépték volna szét.
A test ép maradt és
láthatatlan;
a lélek karmok alá szorult.
Hajlatai kihűltek, akár a reggeli kályhák,
papucsa bent a sárban hervad, talpa fehér
és koszos, mint a téli járdák,
lábujjain a jég növekszik.
Foszlás helyett olvadni kezd a test árnyéka,
ködvize elönteni készül a tájat;
hullámok alá szorul a völgy szája.
A napfényt, ami apja arcára emlékezteti,
meg kell szüntetni az éjszaka előtt, amikor
a holtak járni tanulnak.
*
Árboc hánykolódik,
hajótest sehol –
épp tangát cserél.
