Jelige: Oziris – Oszkár & Jozefin

Csintalan Jozefin forró teáscsészét szorongatva ült a borostyánnal befutott teraszon, és azon gondolkodott, vajon tényleg az élet utánozza a művészetet, vagy fordítva van? A szépség és a szerelem tényleg csak azért létezik, mert könyvekben írnak róla? Vajon egy rézkarcot is lehet utánozni? Nem tudta tovább gondolni, mert meglátta a szomszédját Semmi Oszkárt. Sajnálta, hogy nem festette ki magát felkelés után, de arra gondolt, a férfiak sem szoktak hajat festeni meg sminkelni, kivéve az alpolgármestert.

Jozefin ifjú emberként romantikus dicsfényben látta a nagy megismerkedés történeteket, a perzselő szerelmeket, és a zabolátlan vágyat, bár már akkor sejtette, valami nem stimmel velük. Élete előrehaladásával egyre ellenségesebb lett, ahol csak tehette rámutatott a romantikus szerelem ellentmondásos voltára, a kritikusai szerint a szerelem misztériumának leleplezésére tette fel életét és munkásságát. A városka lakói szerint csak annyi volt a baja, hogy nem talált magának férjet.

Szinte mindig otthon tartózkodott, és mivel utcára néző ablak színházzal ér fel, az ablak elé helyezett asztalnál írta híresen szigorú kritikáit, hosszabb- rövidebb írásait, jórészt novellákat, és két kisregényt. Egy kisregénybe az egész világ belefér, szokta mondani, minek fárasztani az olvasót? Amikor Ripacs Lolli A végére hagyd a legjobbat címűt kisregénye a keze közé került, kezdetben lelkes volt, szerette a filigrán műveket, de amikor ahhoz a mondathoz ért, hogy Will vonakodva beleegyezik egy autóbalesetbe, elvesztette a türelmét. Maga elé tett egy tányér frissen sült krumplis pogácsát, és megírta, mit gondol a frissen kijött regényről. Egy falat Mr. Braunnak is jutott ilyenkor, aki egész nap Jozefin lábánál hevert, és olyan volt, mint egy kiszolgált katona, minden neszre felemelte a fejét.

Jozefin kevés emberrel tartott kapcsolatot, ezek egyike Iván Iván a Dirk Gently’s detektív ügynökség alkalmi munkatársa volt. Nyáron rövid ujjú inget hordott ugyan és kopaszodott, meg olyan könyveket olvasott, amelyeket Jozefin megvetett, azért voltak erényei. Barátságos, nagyvonalú és segítőkész  volt. Jozefin abban a korban volt, amikor az ember már nem hazudik magának, vagy ha mégis, nagyon jól csinálja. Semmilyen róla szóló kritika vagy lelkesedés nem érdekelte, az igazán kifinomult tekintélyek, akik elismerése nagyon is vágyott, elérhetetlen távolságban voltak, és ha el is érte volna egyiket-másikat, erre a befektetésre már nem volt energiája. A reggeli tusolás is nehezére esett, nemhogy egy író-olvasó találkozó. Mostanában az aggasztotta a legjobban, hogy mindig talált papír zsebkendőt a kardigánja zsebében. Ebből tudta, hogy öregszik.

*

Semmi Oszkár nemrég költözött a szomszédba, ha Jozefin az erkélyen teázott, pazarul rálátott a házra. Sokáig a férfi nevét sem tudta, de egy nap a postás véletlenül hozzá dobta be a levelét, és amikor a férfi átment érte, váltottak pár szót. Lenyűgözte a jelenség. Arra gondolt, ez a férfi pontosan az a fajta, aki össze tud varrni még a felhőszakadást is. Középmagas, szikár, a galambok fehér, viaszos fényű tömött tollazatát hordta a fején, ez rögtön bizalmat ébresztett Jozefinben. Nem kedvelte a túl magas férfikat, szinte viszolygott a hosszú csöves csontoktól, utálta, amikor valakinek a lába önmagában hosszabb, mint az egész felsőteste, de utálkozott a kopasz fej tetején átfésült hajtól is, vagy a forgótól előre fésült kis frufrutól, és  sokszor  elcsodálkozott, milyen találékonyak a felmagasztalásra éhes, büszke és nevetséges férfiak, akiknek a szél a legnagyobb ellenségük, a kalap meg a legjobb barátjuk.

– Mit tud nekem mondani a világról ilyen fejjel, fordult egy hideg téli estén Iván Iván felé tévénézés közben. Hazánk legnagyobb írója, balról jobbra fésüli a haját, hogy ne lássák, középen nincs semmi? Kért egy kis teát.

– Maga tényleg elviselhetetlen, nyújtotta át a csészét Iván Iván. Talán kicsit hiú, de ez is maguk miatt van. Maga szerint még a kipát is azért találták fel, hogy ne látsszon a kopasz a fejük. Iván Iván megengedhette magának ezt a hangot, túl régóta voltak barátok.  Arról nem beszélve, hogy idejön ez a kriptaszökevény, és azonnal elcsavarja a fejét, csak mert sűrű a haja. És ez a megszállott ellenszenv a rövid ujjas ingekkel szemben. Nevetséges.

– Egy ing attribútuma a hosszú ujj, mondta Jozefin

– Ennyire egyszerű?

– Ennyire.

Iván Iván nem tudta, hogy nincs ebben semmi nevetséges, Jozefin pár éve összeállított egy listát nélkülözhetetlen férfi tulajdonságokról, és a kis füzetet beékelte Milan Kundera Az élet máshol van és Simone de Beauvoir Második nem című műve közé a polcra, de még egyszer sem vette elő, mióta megírta. Egy férfi ne csak olvasson, de felolvasson, ne hordjon rövid ujjú inget,  elkötelezett környezetvédő legyen, lehessen vele filmekről beszélgetni, legyen tartózkodó, mégis barátságos és nagyvonalú, és soha ne igyon alkoholt. Ne hordjon fémkeretes szemüveget, de egyen szélsőségesen monogám – és hát most jön egy olyan tulajdonság, ami Jozefinnek a legeslegfontosabb volt, és egyben magányos életének záloga is – értékelje a feminista eszméket.

*

Egyik kora reggel, amikor a szemétszállító csörömpölése a szokásos körútját járta, Jozefin mandulatejes kávét ivott, téblábolt a kertben kószált, közben Semmi Oszkárt figyelte, aki éppen az utolsó pillanatban húzta ki a teli szemetest az utcára. Vermeer Csipkeverőnőjét nézve szorul el a torka ennyire, amikor Párizsban beszabadult a Louvre-ba. A szépség tapintatlan kiáradása áhítattal töltötte el, de nyugtalanította is. Valami hasonlót érzett, ahogy a férfit nézte. Semmi Oszkár fehérnél is halványabb árnyalatú inge pont úgy volt feltűrve a karján, ahogy Jozefin listájába le volt írva. Az ébredő vonzalomban a nyugtalanság a legnyugtalanítóbb érzés, mert a lélek, amiről egyébként Jozefin nem gondolta, hogy elválasztható a testtől, megérzi már az első pillanatban a majdani veszteséget, csak nem akar rágondolni. Semmi Oszkár kontyba kötött tömött, fehér haját Roland Barthes-i értelemben vett referensnek látta, minden másolat eredetijének, vagy a szépség legelső referenciájának, ki tudja. Semmi Oszkár az út szélére görgette a túlcsorduló, megrakott kukát, Jozefin bokája pedig elkezdett bizseregni az idegességtől, amikor észrevette, hogy a férfi felé tart.

– Megkínálhatom? – kihúzott a nadrágzsebből egy pakli Gouloise-t. Finom dohány illat volt, de Jozefin már majdnem egy napja nem dohányzott. Olvastam reggel a Habszivacs Szemlében, és tetszik a lágy sztoicizmus, ahogyan Habel Gardiner regényéről írt. A nyelve tényleg mágikus, de az eszmeiségét én is megvetem. Nagyot szívott a Gouloise-ba A lírája valóban egyre prózaibb, a prózája viszont egyre líraibb. Kifújta a füstöt. A köznép felé nyit, mert az elitről már nincs mit mondania, de igazi affinitás nélkül nem lehet őszinte, és egy írótól elvenni az őszinteséget a legnagyobb sértés, persze néha legnagyobb blöffök válnak valóra. És maga nem szeret úgy lefeküdni este, hogy valakit ne ítélne el, igaz?

– Ha ilyen tisztán lát, miért nem ír? – Jozefin fülében lüktetett a vér.

– Engem a rózsabokrok érdekelnek, az emberek már nem.

Jozefin nem gondolta volna, hogy egyszer egy rózsabokor lesz a riválisa.

*

Az egész délután nyugtalanságban telt el, és amikor meglátott egy Gauloises hirdetést a friss újság címlapján, fura érzése lett. Ez nem lehet véletlen. Itt ma történni fog valami, mondta fennhangon. Így is lett. Mr. Braun pontban este hatkor felmordult. Minden egy pillanat alatt történt, ahogy mondani szokták. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban, kezében vadászpuskával. Mr. Braun elkezdte a farkát csóválni.

– Maga most üljön csak vissza az asztal alá, ha ugatni nem akar, mondta neki Jozefin, és elhatározta, ha életben hagyják, Mr. Braun egy darab jutalomfalatot sem kap soha többet.

– Felszínes fecsegés? Támadás a jó ízlés ellen? Ripacs Lolli férje vagyok. Majdnem nyújtotta a kezét, de aztán rájött, hogy puska van nála. Maga ma este meg fog halni. Lollim barna szemöldöke egy éjszaka alatt őszült meg maga miatt.

– Álljon meg a menet, hallatszott Semmi Oszkár hangja kissé messzebbről, majd odarontott, és egy mozdulattal kicsavarta a férfi kezéből a vadászpuskát.

Mr. Braun kicsit megkésve éktelen ugatásba kezdett. Csintalan Jozefin kezdte élvezni saját életét. Ugyan, ugyan, hallotta a konyhából Semmi Oszkár hangját, ez csak poszttraumás cinizmus, muszáj mindenkiről rosszat írnia, hogy jól érezze magát. Nyugodjon meg. Nem kell komolyan venni. Érzi a szavak ízét, és némelyiket muszáj kiköpnie. Szögesdrót a személyisége, és néha még saját magának is ellentmond, olyan, mint – és itt keresgélte a szót, de nem találta. Ripacs Lolli férje megnyugodva hazament, bár a poszttraumás szóval nem nagyon tudott mit kezdeni.

A teraszon ciripeltek a tücskök, zsizsegett az éjszakai levegő, a Gauloises füstje magasra szállt, a forró teavíz lágy gőze is sejtelmesen tekeredett egyre magasabbra, majd elenyészett. Egyikük sem lepődött volna meg, ha egy dzsinn bújik elő belőle, és megköszöni, hogy nem kérnek tőle semmit.

– Hogy tudott ennyi marhaságot összehordani?

– Csak blöfföltem, mondta Semmi Oszkár.

Kezdetnek nem is rossz, gondolta Jozefin, és adott egy jutalomfalatot Mr. Braunnak.