Ez a történet egy életigenlés, a két kislányomnak íródott az apjuk metamorfózisát követően, aki otthagyta a családját, - tipikus történet – egy másik nő miatt. A bűntudatából fakadó haragját pedig szokatlan módon kizárólag felénk irányította. Skizofrén helyzet volt, mert az az ember bántott minket, akit a legjobban szerettünk. A szeretetet végül elengedtük. A helyébe gyász költözött, majd csupán megvetés. Történetem hősei két különböző temperamentumú édes kislány. A szőke, idősebb gyermek a válás kezdetekor csupán 10 éves és gyönyörű a mosolya, amivel sajnos csak a közvetlen környezetét jutalmazza, a neve Lizike. Az emberek többsége meglehetősen zárkózottnak ismeri őt, lehet a válás miatt ez sem véletlen. A másik, kisebb lány, barna hajú, barna szemű, 8 éves, igazi energiabomba, lassan menni nem is képes, folyamatosan gazellaként szökdelve lépked. Egy érzelmi atombomba, aki a szobába belépve ragyogást varázsol az életedbe. Az ő neve Bettina. 

Egy mesés szombat délután döntöttem el, hogy a velünk történteket megörökítem, hogy ne csak a válás pokla legyen, ami később majd emlék lehet. Ebből következik itt egy rövid részlet.

Küzdelmes dolog egyedülálló anyaként humorosan szemlélni a nehézségeket, de nem lehetetlen. Új filozófiám a következő lett: - Mosolyogj, az élet szép!

Úgy alakult, hogy nem várt problémával indult a nap. Kérésre megtéptem a kisebb lányom fogát, a tejet. Nos, ő győzött. 

Mondhatnám, hogy ragaszkodik a gyökereihez, ha lenne neki, de nincs.
Később futottunk egyet gólyalábon. Hihetetlen erővel szeltem a levegőt először gólyalábon, majd láb nélkül is. Persze lett kép a dicsőség, majd a bukás pillanatairól is, hála a bosszúálló utódnak. A lemenő nap fénye ősi erőt hozott a felszínre a lelkem legrejtettebb zugaiból. Így nem meglepő, hogy az a ködös gondolat ereszkedett az agyamra, hogy megkeresem a fűrészt, hiszen kell a tüzelő télire. Nos, ha életlen fűrésszel dolgozik az ember, akkor nagy károkat tud okozni, persze főleg magának. Szerintem ezt hívhatják önmarcangolásnak. Pár nappal később a benzines fűnyíró is sorban állt a lázadó kerti szerszámok nem túl hosszú sorában. Füstölgött mérgében miután elhajítottam ijedtemben, amikor méltóztatott hangosan felrobbanni munka közben. Megint tanultam valami érdekeset. Nem baj, ha a benzines kupak rendesen be van csavarva, így elkerülhetjük a váratlan és ijesztő kertápolási fordulatokat. Ez nem wellness, határozottan árt a rémület a szépségnek, a karikák a szemem alatt mintha kicsit sötétebbek lettek volna estére a tükörben. Sajnos akkor még nem tudtam, hogy kapcsolatunk a fűnyíróval ilyen felületes marad. Mielőtt elkezdtük volna méltányolni egymás kedvességét, a gyerekeim apja úgy döntött, hogy nem csupán magát vonja ki a családi közösségből, de szó nélkül összepakolja és elviszi a segítségemre vezényelt kerti gépeket, így a ház immár kívül-belül romokban hevert. Ezután már nem volt kérdéses, hogy az otthonunkat sajnos el kell adni. 

A kályha hiányozni fog, mert alapvetően piromán vagyok, bár még nem gyújtottam fel semmit. A rajongásom kimerül abban, hogy fenséges alakok táncát figyelem megbabonázva és hallgatom az égő fahasábok sikolyát. A meleg a ráadás.

Egyik reggel hallottam, hogy Betti azt mondja a testvérének: 

– Képzeld Lizi! Anya szépen és nőiesen megölt egy darazsat ma reggel! 

Azt hittem, hogy a brutális gyilkosság megzavarta az elméjét, ezért megkérdeztem, hogy mégis mitől volt nőies a bélontás. 

– Hát mert olyan kecsesen, pipiskedve ráléptél miután leütötted. – válaszolt Betti, a kisebb mosolyogva.  

Gyorsan teltek a napok, és amikor elkezdődött az iskola, a teendők megsokasodtak. 

Éppen a konyhában tevékenykedtem, mikor arra lettem figyelmes, hogy a lányok egymás idegeinek feszülnek. Visítás csapta meg a fülemet. Közbe kellett lépnem, így lett Lizi a bérgyilkos ceruzabélgyilkos, mert engedelmesen eldobta a kutyát, amikor rászóltam, hogy tegye le Betti tolltartóját.
Megfejtés: (a tolltartó egy kutya) 

Másnap boldogan és büszkén nyitottam az ajtót mikor a gyerekek délután az iskolából megérkeztek. 

– Begyújtottam a kandallóba!- üdvözöltem őket. – A több órás küzdelem végül eredményes lett. – tettem hozzá, közben a kezemen lévő kormot a szemem alá kentem.

– A kályhába! – javított Lizi, és a kormos panda szemembe nézett édesen.

– Szóval, begyújtottam a kandallóba és a kályhában lobog a tűz! Ugye, hogy ugye? – néztem továbbra is rendíthetetlenül mosolyogva a gyermekre.

Másnap megint jól mulattunk. 

Buksi kutyus kiabált nagyon. Szinte fájt, a hangja csontomig hatolt.

– Ugatnak a kutyák, éhesek – mondtam. – Vagy csak gondoltam? 

– Vau. – Lizi és Betti egyszerre kezdett ugatni. Szóval kimondtam, amit gondoltam, világosodott meg elmém miközben ugató utódaimra pillantottam. A tolltartóért való újabb vad csata csak a ráadás volt. Sírva, panaszkodva, telefonon hívott barátnőm, és amikor átragasztottam rá a nevetést, akkor megkérdezte: 

– Vera! Ittál? – érdeklődött türelmesen.

– Persze, hogy nem. – válaszoltam nevetve.

– Akkor milyen drogot szedsz? Adjál nekem is! – mondta viccesen. 

– Szertelen vagyok. – válaszoltam még mindig nevetve. 

– Talán a pizza, amit sütöttem? De finom volt. – gondoltam, hangosan ki nem mondtam. Barátnőm mesélte, hogy pszichoterápiára megy holnap, sírósra. 

– Vera! Te a másik véglet vagy. Normális, hogy neked nem kell terápia? – kérdezte, majd  hahotába fulladó válaszomat hallva, hasonlóan vidám hangon egy mondattal zárta a beszélgetést. 

– Te bolond vagy! – mondta, és bontotta a vonalat. 

Következő nap váratlan dolog tartott minket izgalomban. Bepillantott egy pillangó a hálóba, majd a nappaliba. Talán a farakáson érkezett. Körbeszaladtuk a házat, ő repült. 

– Nagyon zavarodott. Baja van? – kérdezte lányom miután egy akrobatikus mutatvánnyal kitért a zuhanórepülést gyakorló lénytől. 

– Neurotikusnak tűnik. Vihetjük a lepke pszichológushoz. – válaszoltam nevetve és a kezemet a csípőmre tettem. 

– Hagyjuk békén, majd megnyugszik! – tettem hozzá. 

– Rászállt a kutyára. – tájékoztatott minket Bettina a legújabb fejleményekről.

– Mit csinál Bobi? – kérdezte izgatott hangon valaki. Fojtott csend volt a válasz. Néma áhítattal figyeltük, ahogy szárnyait kibontja, és végre gyönyörködhetünk a varázsban, aminek minden pillangó kizárólagos birtokosa.

– Észre sem veszi, hogy lepik a lepkék. – suttogtam halkan, alig mozdultam. Kis idő múlva olyan váratlanul tűnt el, ahogy érkezett. 

Másnap, már befejeztük a vacsorát mikor a lepke újra megjelent. Körözött kettőt, majd rászállt a karomra. A lányok tátott szájjal figyeltek. Lizi, aki az előbb még állva gyönyörködött, hangosan esett vissza a székre, fenékre lökte az ámulat. 

– Most miért vagytok meglepődve? – kérdeztem nevetve. 

– Már órák óta gyakorolunk. – tettem hozzá, és annyira nevettem a döbbent arckifejezésüket látva, hogy elrepült. 

– Sokkal kiegyensúlyozottabb, nem? – kérdezte Betti. 

– Akkor nem tűnt el. – tette hozzá a nyilvánvalót Lizi.
– Fényképezzük le! Jaj, büntiben vagyok, most mi legyen? – rohanás közben fordult hátra, hogy könyörgő szemeit az enyémbe függeszthesse Bettina. Tudtam és tudta, hogy Lizi, aki életét egyetlen filozófiai szintre emelt „gondolat” köré szervezte, – Lassan járj, tovább érsz! – nem fog mozdulni. 

Következetes és felelősségteljes anyaként, engedtem a gyermeknek. 

A döbbenet tovább fokozódott, mikor a lepke célt tévesztve a kevésbé állatbarát lányomra, Lizire szállt.

– Most mit csinál? – kérdezte remegő hangon a lány.

– Ne mozdulj! Anya, cirógasd meg, hogy kinyissa a szárnyait! – rendelkezett Betti, a fényképező telefonnal felfegyverezve. Hiába cirógattam, becézgettem, meg sem mozdult.

– Szerintem infarktust kapott. – mondtam csalódottan, hiszen hiába udvaroltam.

Lizi hangosan fújta ki a levegőt a megkönnyebbüléstől, amikor végre távozott a karjáról a fenevad. 

– Attól féltem, hogy átrágja magát a pulcsimon és megharap – mosolygott úgy, mint aki túlélt egy lepketámadást.     

Ebédhez készülődtünk mikor Bettina kacagva felpattant, közvetlenül utána, hogy leült az asztalhoz. 

– Majdnem beleültem a villámba! Hahaha – rehegte a gyermek. 

– Neked Van Villád? – kérdeztem és édesen vigyorogtam. Bettina feltekintett és huncut mosollyal nézett rám úgy, mint aki várja a folytatást. Nem okozhattam csalódást. 

– Volt mellette kanális? – kérdeztem nevetve. 

– Anyu! Jaj de vicces vagy! – fintorgott kedvesen a gyermek. 

Esetünkben a gyász összes fázisa megjelent, még sincs abszolút happy end. Az élet azóta is így telik nálunk mosolyogva, könnyek között, mert a nevetés az egyetlen terápia szívfájdalomra.