Jelige: Rezső homais – Charles Hivert
Drága jó Uram szolgálatában már bő húsz esztendeje tevékenykedem. Ismerem már alaposan minden egyes gondolatát. Van egy nagy birtoka, rajta sok dolgos paraszttal. Azok meg szeretik is meg nem is. Mivelhogy kegyessége attól függ, milyen napja van a Nagyságosúrnak. Van amikor drágakő berakású ezüst szelencés dobozt ajándékoz egy parasztfiúnak, mert a Nagyágosúr úgy találta: szépen köszönt. Máskor meg olyan kegyetlen, hogy azt más országokban is csak rettegve emlegetik. Egyszer például látta, hogy az egyik tehene eszi a muskátliját, ezért olyan haragra gerjedt, hogy bosszúból a tehén szeme láttára ette meg a szegény állat szénáját.
A Nagyságosúr egy reggel igen korán kelt, pedig nem szokása. Fényűző palotájában fel s alá rohangált.
– Homais! Hol van az aranyszegélyű, ezüsttel átszőtt ünnepi palástom? – Arcán láttam, hogy haragosnak akar tűnni, valami földöntúli boldogság mégis sugárzott egész lényéből.
– A földszintem láttam a nagykomódban Nagyságos Uram! – feleltem készséggel. Mire ő két kezét széttárva előrehajolt és gúnyosan azt kérdezte:
– Szerinted ide fog jönni magától?
– Idehozom Nagyságos Uram, ha elmondja miét van ilyen jó kedve! – csak erre a kérdésre várt, s mint egy huncut fiú, így kezdte:
– Na jó, hát elmondom… – és olyan közel hajolt, mintha csak a kincstár titkos kulcsának titkos helyét mondaná meg nekem.
– Kész lett! – suttogta, és csak úgy dagadt a büszkeségtől.
–Kész a mesterművem! – mondta már rákvörös arccal.
– Egy újabb szerelmes költemény? – kérdeztem izgatottan.
– Igen, figyelj! – és indulattól égve kezdett szavalni:
Úgy szeretlek mint a zabkását,
Tejben vajban fürösztve,
De nem eszlek meg mint a zabkását,
Kár, hogy nem vagy megfürösztve!
Dicsőségtől ragyogó arccal nézett rám.
– Uram, szóhoz se jutok... Ez minden idők legnagyszerűbb verse. – vallottam meg őszintén.
– Ugye? Sokkal jobb, mint az előző. Hogy is volt?...Ahá:
Szeretlek trallala!
Imádlak trallala!
Úgy nézek mint a víz hala
ha rád gondolok trallala!
– Valóban, Nagyságos Uram, ez az új minden szempontból érettebb. Elmondaná még egyszer, nem tudok vele betelni… – kérleltem őt esdekelve. És elmondta még egyszer.
Ilyen csodás reggel után nem csoda, hogy az egész udvar bérét a duplájára emelte és elküldetett egy kőművesért is, hogy az építsen kápolnát a lovak számára; pedig azoknak már kettő is sok volt.
Persze megint nem tartott ki terve mellett és mihelyt a kőműves megérkezett rögtön haza is küldte mondván: minek a lovaknak három kápolna, mikor kettő épp megfelel a szükségleteiknek?!
Eljött az este. Itt volt az idő, hogy új versét szerelmének elszavalja. Kapcsolatuk elég bonyolult volt: a hölgy már két éve férjhez ment. Ennek ellenére Charles megbocsájtott neki és továbbra is hű maradt hozzá: minden este eljárt hozzá és kornyikált neki. És, hogy erkölcseinek eleget tegyen, egyszer még betegen is eljött énekelni. Sajnos a Kegyelmes asszony zaklatásnak élte meg e csodás szerelmet, így távozásunk nekem és uramnak mindig roppant…kapkodón sikerült.
De mindketten éreztük: a ma estével minden megváltozik.
Odaértünk a kapu alá és elkezdett szavalni. Fantasztikus remekművét a mester eszményi tökéletességgel adta elő. Sajnálatos módon azonban a mű felénél a szeretett asszony meghallotta a művet. Erre kiengedték a kutyákat. Fegyveresek vágtattak mögöttük dühtől égő tekintettel. Én gyáva voltam és elfutottam de Uram a végéig elénekelte életének művét. Amikor befejezte meghajolt, mind a közönség felé mind a és a kutyák széttépték.
