Jelige: Maszkos – Buszmegállóban

Kiérkeztem a buszmegállóhoz. Persze, láttam én, hogy már elment a busz, a fene egye meg a Mackó pofáját, ez mindig hamarabb viszi el a vasat, mintha sietne valahova. „Hova igyekszel, hé?”, de ezt már nem tudtam megkérdezni tőle, csak a hátsóját láttam, úgy füstölt, mint a gyehenna.

El kell intéznem valamit a városban, jó látni a sok harcedzett arcot, még ha maszkban is mászkálnak. Már két hónapja is elmúlt, hogy nem jártam még Zsoltnál sem, a kricsmiben. Ja. Nem mintha annak is hiányzott volna a bárgyú tekintete, de az a néhány kisfröccs mégiscsak jót tett volna a pendémiámnak. Bár így is sikerrel kilihegtem mindet magamból, mint Valéria a numera tarifát…

Ezt az öreglányt sem láttam már, vagy fél éve. „Csókolom, Teri néni!” Ja. Na, nem azért, mintha nagyon hiányzott volna, mert olyan ronda szegény, hogy még a pap is vízipisztollyal keresztelte, anno. „Miért csak az állán van a maszk, Mama ? Így olyan, mintha lecsúszott bugyiban sétálgatna.” „Te dumálsz? A franc a pofádba. Rajtad meg nincs is!” Ezért egy kicsit őt is jó látni, ki érti ezt?

Tele van ragasztva ez a nyüves megálló mindenfélékkel, nem is látni át az üvegfalon. Kezd éledni a falu. „Mi az, amire annyira vágyik?”, mert én semmire, na, abból jut is nekem bőven, most meg még ezt a rohadt maszkot is otthon hagytam, de minek az, az ember csak a fokhagymás, bagós leheletét élvezi vissza tőle. Hogy volt ezeknek idejük kiragasztani ide ennyi szemetet, hiszen még csak tegnap oldották meg a nyakunkra tekert járványügyi helyzetet?

Tánctanfolyam? Ja. Az nagyon kell… Műanyagvásár? Na, az mindjárt más. Vennem kéne valami virágfélét az ősök sírjára. Azok a nyamvadék őzek lerágják az összes csokrot a sírokról. Felháborító. Mondjuk, én nem vittem virágot nekik, már vagy fél éve…

„Falugyűlés lesz” mondja az öreg ágrólszakadt. Hát, ez a  trottyos sem egy Monte Karló. Úgy gondolom, hogy gyerekkorában szúnyoghálóval takarták be, hogy be nem köpjék a legyek. Persze, akkor én még meg sem voltam, apám is csak zacskózva. „Na, és mit érdekli az magát? Tán fel akar szólalni, hogy kevés a paszulyleves?” Hozatja itt magának ez a sok vénség a szociból, a szájuk meg csak jár, hogy kevés, hogy drága, meg hogy nincs jó íze. Van még valami bajotok vele, he? Á, inkább nem is kérdezem az efféléktől, ezekkel nem lehet értelmesen társalogni, közben ujjal kapargatom az üvegről a sok ragadványt. No- vel- la pályázat. He? Ki érti ezt a szöveget? Ezeknek a mondatoknak semmi értelme, ki a franc ragaszt ide ilyesmit? „Ekkor érnek a színházhoz, gyönyörű fenyő van az előtérben, Kisbocó feje méretű ezüstös gömbök vannak rajta, semmi más, gyönyörű, a fa…” Ezt most komolyan? Tényleg? Még a körmöm is majdnem beleszakadt, olyan erős ragasztóval nyálazták ide. Novella pályázat. „Hé! Papa! Nem akar pályázni novellát?” Az öreg szittyós meg csak néz rám, ezt már ő sem érti. Túlmutat ez a meghívlak egy fröccsre dilemmán. A jövedelempótlósok sem értik, pedig azért ezeknek tudni illenék, ha már annyi eszük van, hogy pótolni képesek a jövedelmüket „Menjetek ki a Kisközre, oszt vágjatok!” Huss, neki a berregőkkel, jobbra- balra csapkodva, gáz fel-le. Nőknek is lehet ám jönni a gépekre! Legyen egyenjogúság, emancipa, úgy hívják ezt, nem olyan nehéz ez a meló. „Csak arra vigyázzanak, hogy a kavicsok repülnek. Kubainé, érti? ”Ezt a nőt is könnyebb teherbe, mint gondolkodóba ejteni.

Letépek minden plakátot, a hétvégi kis koncert meg ellesz enélkül is, persze ezek sokfelé muzsikálnak, jól megszedik magukat, színpadra edzettek, tán még rokonok is, a bőgős biztosan testvére az énekesnőnek, mindkettőnek olyan kacsaszája van, de az is lehet, hogy a nő csak csináltatta magának. „Ajakfeltöltés, Papa! Hallott már erről?” Az öreg meg csak bambán néz, még mindig a kisfröccsnél tart. De az unokája se különb, a Vicián. Az meg az első legójából disznóólat épített, a tévét meg ostorral távirányítja. Ja. Úgy elvoltak otthon ezek a pandémiában, mint befőttesüveg a lekvárban.

Én mondom, pedig nem vagyok egy lenézős fajta, hogy nem értenek ezek semmihez, olyan sötétek, mint a kéményseprő valaga. De már az sincs. Nincs itt már semmi ebben a faluban, csak a novella pályázat a falra ragasztva. Annyira elmaradott itt minden, hogy itt még a szivárvány is csak fekete-fehérben jelenik meg. Az összes látványosság Kavicsos néni a temetőkapunál, a fonnyadt virágjaival. „Hogy adja Mama? Ötszáz csokra! Mi? Lemásztak magáról az értelmi szerzők?” Inkább megyek és kölcsönzök a szomszéd sírról pár szálat. Apámnak viszem, mindig is megértő volt, amikor hosszú téli estéken meséket mondott nekünk, az öcsémmel figyeltük, mint a borjak, vagy mint a baromfiak, hogy miket is hord össze, mi már régen nem hittünk a télapóban. Ő meg csak mondta, képes lett volna egész éjszaka, bár lehet, hogy reggelig is adomázgatott, de én akkor már szunyáltam. Azok voltak a szép idők. Hol volt még akkor a koronavírus, legfeljebb az egri bikavírus…

A temetésén is nyírták ezek a nyüvesek, csak úgy berregtettek, mint vaddarazsak az uborkás üvegben, a fenét se érdekelte, hogy itt most egy szertartás lenne. Végre elhallgattak, és mire a tiszteletes a miatyánkot mondta, már el is tűntek. Ott is ez a nő volt, a Kubainé, meg Sáfrány Sanyi. Na, még az is egy különszám. Akkora senki, hogy ha elmenne, eggyel többen lennénk. Hogy miért mondom ezt róla? Mert az híreszteli, hogy én egy olyan seggfej vagyok, hogy ki kéne törölni... Igen, láttam őt a Kubainéval, amikor hazafelé mentem. Épp a bokorban keféltek. Most énekeljen nekik? Mondjam nekik, hogy „Idehallgassatok? Tudjátok ti, hogy mi az a termonukleáris centrifuga?” Úgyse értenék. Kubainétől meg jó tartani, mert a férje olyan, mint a toronyóra. Nem pontos, de ütni az nagyon tud. Sanyi meg egyébként is botfülű. Akkora botfüle van, hogy azzal ütötték a nővére forró nyomát, amikor megszökött a mentőssel. Ja. Mindez nappal volt, mert éjszakára beleülepedett a falu a kijárási tilalom hólyagjába.

A gyerekek se jártak az iskola mellé. Otthonról nyomatták, onlány. Persze, akinek van ilyen technikája, de fogadni mernék, hogy egyik sem tudja megmondani, mikor volt a mocsári vész?

Arról meg ne is beszéljek, sejtelmük sincs, hogy Zrínyinek fél szeme volt, ami nagyon zavarta a csatában. Nem akarok hencegni, de én még személyesen láttam István király bal kezét a Szent Jobb meneten.

„Vége a sulinak, Viciánó?” kérdezem a nagy hangzavar közepette érkező gyerekhad vezértől. „Ja”. A média központból jönnek csapatokba verődve azok, akiknek nincs otthoni onlányuk. Így nevezték el az okosok, amikor a volt sajtüzembe betettek egy tévét és egy laptopot. „Elment az áram!” büszkélkedett egy kis copfos. Ismerem az anyját… Jól. „És mit tanultatok?” Görög Neopolisz az orrát turkálta: „Negyedik Vakbél Béla és a határjárás” „Mi meg fizikából, hogy a víz oxigénből és folyadékból áll” ”És a hidrogén hol marad? Benne úszkál?”

Közben hívott nővérem, hogy lóbabot feltétlen hozzak. „Milyen színűt? Fakót, vagy pejt?” Jót röhögtem.”” De, a borról se feledkezz!” „Milyen kell? Kovid-inka jó lesz?” Élvezettel hallgattam saját szellemességemet.

„Te most kihez beszélsz”- szólalt meg az öreg veterán, a földön ülve, az összegyűrt csokispapírok és egyszer használt pézsék kies társaságában, a csikk keresés öröműzése közepén. „Mit szól be? Nem látja, hogy hedszettelek? Digitalizáció, Papa!” Nehogy azt gondolja már, hogy nem vagyok a toppon. ”Nincs lélegzetvételnyi időm sem magára” konstatáltam. Tényleg, már ott tartunk, hogy az empátia is kiveszett az emberekből, mint a kisboltból a koton. Ott Sáfrány Sanyi vállalta fel a készlet kisöprését, ahelyett, hogy jelentkezett volna a novella pályázatra…