Jelige: 30 csésze kávé és pár ősz hajszál – A háromnyomásos gazdálkodás

– Mert igen kérem, igen… Ez a világ száznyolcvan fokos fordulatot vett… Bár igaz, hogy fél évente is mindig megteszi… már sokkalta több ideje, minthogy az eszemet tudom én… mégis a mai világ hátra arcot kiáltott... Mint tudjuk kérem, a rohamos fejlődés hatására igen-igen elszabadult a garázdaság… Akarom mondani a gazdaság, és még sok-sok más dolog is...  – megköszörülte a torkát, zavartan pillogott a túlzott reflektorfénytől elmosódott arcú emberekre. Nagy levegő, ki-be, és jöjjön a folytatás: – De, kérem térjünk a lényegre. – törölgette az arcát egy idős „úriember”.

Az előadóteremben néma csend uralkodott, leszámítva a fekete porond közepén álló, izzadságtól néhol átázott, ízléstelen, baritsárga színű inget, kék-fehér csíkos nyakkendőt viselő, tömzsi, lámpalázas uraságot, aki buzgón, ám észrevehetően szerencsétlenül próbálta előadni gondolatait, érveit, amivel meg akarta győzni a nagy tiszteletben álló „közönséget”, akik leginkább egyetemi hallgatókból álltak.

– Aaa… A gazdaság ugyanis felemészti, kérem, a drága Földünk étkészletét… Azaz kimeríti a földjeinket…. Ami, kérem… – nagyot nyelt és dadogva újra magyarázatba kezdett:

Ami... Ami egy idő után elveszti a túlhasználtságtól termőképességét… Aztat mondom, kérem, egyszerűbben, hogy egy idő után nem lesz képes kellő mennyiségű tápszerrel ellátni a növényeinket… Akarom mondani tápanyaggal… – ezt a kis mellébeszélési incidenst felszakadozó, erőltetett nevetéssel próbálta leplezni zavarában. Kis rendszerezésre szorult a fejében kevergő, kavargó értelmes gondolatok kibogozhatatlan sűrűje. Megtörölgette ismét a homlokát egy zsebkendővel. – Ezért, kérem… a kihasznált földet tápszerekkel kevergetik… ami, kérem, aztat eredményezi, hogy jobb minőségű tápanyagot vihetünk a szerkezetünkbe… Akarom mondani, rosszabb minőségű tápanyagot vihetünk a szervezetünkbe – itt már a drága közönségünk halk alapzajt keltett. Össze-összesúgások moraja, meghökkent, megdöbbent és más szerencsétlenségén, ügyetlenségén jól szórakozó, a fekete terembe fehéren világító arcok, mint ezer-ezer szellem kísértették a „Nagy tiszteletben” álló Professzor Urat, aki, mint látszik, ma igen bal lábbal kelt, már ha aludt valamit az éjszaka, ugyanis a szürkén cikázó szemei alatt hatalmas fekete karikák ültek. 

– Mint aztat sokan tudhatják már, a középkorban is megoldást kerestek, eme igen növekvő problémára. Ekkortájt találták fel, kérem, a háromnyomásos gazdálkodás is, ami… – nem tudta befejezni, ugyanis, mint isteni áldás a csengő félbeszakította mondandóját. A Professzor Úr nagyot hördülve, sóhajtott, de ez a sóhaj, amolyan megkönnyebbülés volt részéről. 

– Kérem, ezt a témát folytatjuk kötelező órán. Akarom mondani következő órán. – ekkor egy terem végén ülő személy hangja erősen rést hasított a megszokott „némaságba”. Fülsértően magas kacaj zúgott végig a termen, egyenesen, míg a fal fehér, majd pár másodperc múlva pulyka vörös fejű Úr kuka füleihez el nem ért. A megalázottságtól túlhevült Professzor élesen villogó, már villámokat szóró szemei egy terem végén ülő nyurga, szeplős fiún, mert férfinak nem lehetett nevezni, állapodtak meg. 

– Kérem, jól szórakozik?! – tette fel, eme költői kérdést, amire persze nem várt választ. Hangja rekedt volt a dühtől és szemei vérben úsztak, mint egy megvadult bikának, aki előtt éppen egy piros kendőt lóbálnak.

– Én igazán nem akartam… De Professzor Úr, kérem szépen, ami vicces, az vicces. – szabadkozott a fiú, de ezzel csak rontott a helyzeten. A Professzor Úr egész órán mellébeszélt, s ezt néha igen nehéz volt kibírni, mert szegény olyan bárgyú képet vágott, hogy már maga a kinézete is röhejes volt. 

– Szóval aztat mondod, hogy én azért vagyok itt, és tanítom magukat, hogy holmi vicc tárgya legyek?! – emelte fel a hangját a Professzor. 

– Elnézést kérek… – nem tudta befejezni a mondandóját, ugyanis a Professzor úgy ítélte meg, van még ereje levívni egy szócsatát egy diákkal, mielőtt végképp kimerülne. 

– Maga csak ne kérjen itt elnézést, itt marad a többiek mennek! – jelentette ki olyan erős, és határozott hangon, amit aznap még egyszer sem hallhattunk tőle. Valószínűleg a fejébe szállt a harag, és ezért felélénkültek agysejtjei, melyek egy kiadós alvást igényeltek volna, csak hát a munka az munka. Az egyetemista diákok csalódottan kullogtak ki a teremből, mert arra számítottak, hogy tanúi lehetnek egy jó kis parádénak, és persze mindannyian szeretnek mozizni, úgyhogy vissza-visszanéztek, hátha elkapnak még pár dühös szót. 

Mikor mindenki kivánszorgott a teremből, és az ajtó is csukva volt, ezt annak a drága diáknak köszönhetjük, aki éppenséggel azt hitte, valahogy mégis szem- (vagy éppen fül) tanúja lehet a beszélgetésnek, ám a Professzor szemfüles volt, úgyhogy kizavarta és ráparancsolt, hogy csukja be az ajtót. Eközben a teremben marasztalt egyetemi hallgató imát mormolt magában.

– Szóval drága fiam, mi is a neve? – kérdezte, és közben úgy méregette a fiút, mint egy véres rongyot. 

– Székhelyi András, kérem, tisztelettel Professzor Úr. – a hangja remegett és olyan magasra szökött, mint egy kislánynak. 

– András, kedves, maga kérem, szigorúbb nevelésre szorul, ugyanis nem megfelelő viselkedést tanúsít, márpedig ez egy egyetem, ha nem képes felnőni, akkor kérem, előbb tapadjon magára jó modor és csak utána jöjjön vissza elém. – a fiút az ájulás kerülgette. 

– Kérem szépen.. t.. ti.. tisztelt Professzor Úr. Ne tessék mérgesnek lenni. Ami meg a neveltetésemet illeti, kérem, nézze el nekem eme kicsapongást. 

Persze a Professzor sem hagyhatta annyiban. A rosszkedv, düh, fáradtság és stressz szürkehályogként borult szemére. 

– Szóval, aztat mondja, kérem, hogy én hallottam rosszul valamit? – és ebben a mondatban úgy kihangsúlyozta az én-t, hogy Andrást kirázta a hideg. Nagyot nyelt majd ismét belekezdett. 

– Nagyon kérem Professzor Úr, nézze el nekem. Soha többet nem fogom félbeszakítani a csodálatos, érdekes és magával ragadó előadásait. 

– Maga, kérem, gúnyolódik velem. – jelentette ki felháborodottan a Professzor. 

– Én??! Én ugyan nem, tisztelt Professzor Úr! – düledeztek ki András szemei a nagy 'ledöbbenéstől'. Remélte, hogy ez a szöveg, na és persze a tisztelt majd betalál. A Tanár Úrnak jólestek eme léleksimogató szavak, mert valljuk be őszintén, egy tanárnak igenis léleksimogató, ha egy hallgatója az egekbe magasztalja, egy percre mintha el is szállt volna a haragja, ám ekkor újra eszébe jutott az a megalázottság érzése, ami körülbelül két perce még teljesen magába kerítette. 

– Kérem, mondja el szépen András, amit a mai órán tanultunk – igazította meg ízléstelen nyakkendőjét diadalittasan. 

– Kérem, tisztelt Professzor Úr, arra semmi szükség. Ön igazán jó tanár és személy, Professzor Úr… Akarom mondani, tisztelt Professzor Úr. Ne pazarolja a drága idejét, tisztelt Professzor Úr, biztos van jobb dolga is, mint egy magamfajta bamba gyerek feleltetése. Bár a maga csodálatosan izgalmas órai már biztos ki vannak dolgozva...Miért ne hívjam meg egy finom kávéra a tisztelt Professzor Urat?! – egy egészen agyafúrt tervet eszelt ki, ahhoz képest, hogy csak pár másodperce volt rá.

– Ó, drága fiam, az most nagyon jólesne – sóhajtotta gondterhelten a Professzor. Már nyoma sem volt rajta dühnek, jámbor volt, mint egy bárány. – Egész este nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Képzelje el, drága András fiam, akkora perpatvar volt az este, hogy olyat még nem látott a világ! A nagyasszony is lejő a mennyből, ha meghallja mekkora szörnyűségbe keveredtem.

– Jaj, tisztelt Professzor Úr, kérem, mi történt önnel?

– Az éjszaka betörtek Marika nénémhez, aki a szomszéd házban lakik, kérem fiam, én nem aludtam még, amikor ez megtörtént. Éppen kényelembe helyeztem magam az ágyban, amikor hatalmas csörömpölésre lettem figyelmes. Felkaptam egyből a köntösöm és a szomszéd ház felé vettem az irányt. Marika drágám nem volt otthon, ugyanis kórházba került szegény pára és a háza kulcsait rám bízta, úgyhogy mit volt mit tenni, nekem kellett megnézem, hogy mégis mi történik odaát. Drága fiam, Marikám kapuja ott helyben ki volt döntve, amit kérem, igen nehezen sikerült átmászni, beletelt egy jó néhány percbe mire összejött. Na de ez nem minden drága fiam, ez közel sem minden – és drága Professzorunk egy félszeg mosollyal Andrásra nézett. – Én, kérem, már egyből láttam, hogy betörték a ház ablakát, sejtettem mi történhetett. Ezek után olyat csináltam, kérem, amit öreg csontjaim már meg is bántak, sajog is a derekam azóta. Mire sikerült kinyitnom a bejárati ajtót, addigra a tolvaj is jött volna ki a házból, mint aki jól végezte dolgát. Csak hát én ajtón, ő meg ablakon keresztül közlekedett. Én, kérem, egyből vettem a lapot, s az ablak felé indultam meg. A tolvajunk észrevett, s futásnak eredt, mire nekem is neki kellett állni futni. Édes fiam, én mindig is jó voltam futásban, ami most jól jött, mert végül sikerült beérnem a tolvajt, akit egy ugrással a földre terítettem. Szegénynek lett pár törött csontja. Ha látta volna fiam a sérüléseit! Ó, a hátfájásom ahhoz képest semmi! – A Professzor Úr büszkén kacsintott egyet a szeplős arc felé. – Aztán az egyik drága szomszéd kihívta a rendőrséget. Azok az idióták, meg aztat hitték, hogy én törtem be Marikához. Ezért az egész éjszakát a rendőrőrsön töltöttem, és Marika drága egyszülött lányának köszönhetően reggel 7-kor „szabadultam”. Persze mély bocsánatkérések, és egy kitüntetés mellett jöhettem be ma tanítani, mert nem volt elég helyettes.

– Drága Professzor Úr, maga nagyon bátor! Kérem tessék velem jönni, ünnepeljük meg e hőstettét! Veszek önnek egy finom kávét.

A Professzor Úr hálás mosolyt villantott a fiú felé. Minden szép és jó volt, egészen addig, amíg az előadóterem ajtajához nem érték. Amint András kinyitotta az ajtót, a mélyen tisztelt Professzor az egész egyetemi osztályát a terem ajtajának tapasztott füllel találta. 

Itt minden elölről kezdődött és a drága jó Professzor Urunk vagy 30 csésze kávéval, egekig magasztalt önbizalommal, millió bocsánatkéréssel és jó pár ősz hajszállal gazdagodott.