Jelige: Kisztihand – R.J. látogatása a belső szívben

2021. szeptember. 16. - 09:24

Ha valóban érdekel a történetem, akkor arra kérlek, hogy miután elolvastad, csukd be szemeidet és próbáld beléélni magad.
Nem emlékszem, de tényleg halvány sejtelmem sincs arról, hogy éppen akkor, mit kereshettem a ruhásszekrényemben. Ehhez hasonló szokásról, ami engem illet, nincs tudomásom. Ezt úgy képzeld el, hogy nem valami ruha után kutattam, hanem benne gubasztottam. Merően bizarr. Bár gyerekként mégis átélhettem valami hasonlót. Akkortájt gyakran megtörtént, hogy középső bátyámmal együtt a konyhaedényeket kitessékeltük a helyükről, aztán, mint akik jól végezték dolgukat, beültünk a legpöpecebb sportverdába – csak hangsúlyozni szeretném, hogy kredencről van szó –, és teli torokból felhördültünk, hogy végigrepesszünk képzeletvilágunk kanyargós útjain. Szóval, csak úgy ültem a ruhásszekrényben –most már ugye felnőtt fejjel –, és arról tanakodtam önmagammal, hogy miként kerülhettünk ebbe a helyzetbe. Éppen egy ilyen elmélyült, de pattanásig feszült pillanatban lettem figyelmes a hangra, amelytől a szekrénnyel együtt felnyögtem, mondhatnám azt is, hogy mindketten reccsentünk egyet ettől a váratlan eseménytől.
– Bocs haver, hogy csak így, ennyire lazán, kertelés nélkül, de nem tudod hová tűnt P.H.? Nagyon fontos ez számomra, mert éppen az értékekről tanácskoztunk, amikor csak, úgy hirtelen nyoma veszett, és megjelentél te. Tudod, azonnal észrevettem, hogy itt valami nem stimmel, mert más a szagod, és az eléggé árulkodó jelnek számít.
Válaszolni akartam, még úgy is, hogy erős kétségek gyötörtek afelől, hogy mindezek után vajon képes leszek-e még valaha egyáltalán beszélni. Hiszen azt éreztem, hogy elindult felém a világ összes tűje, hogy a hallgatás száljával össszevarrják hangszálaimat, egyszerűbben szólva, se köpni, se nyelni nem tudtam, amikor a nálam levő okostelefon hírhozója megszólalt. A képernyőre néztem, és nem hittem a szememnek: nyomhatjuk igy is no para oke Udv Gel. Ezekután gondolhatod, hogy mi történt. Kiléptem a szekrényből, így a körülöttem levő tér is helyet változtatott. Láttam az a tárgyat, ami az előbb nekem a világot jelentette, most pedig nem látom azt a pontot, ahol éppen tartózkodom.
– Mi van? – tettem fel gondolati síkon magamban a kérdést, hiszen a beszédkészségem körül kialakult probléma szerfelett tartósnak ígérkezett.
A telefon pedig újfent jelzett: Jenönek erröl egy mukkot se, oksi?
– Mi van? – tettem fel gondolati síkon magamban a kérdést, immár másodszorra, és választ nem várva a ruhásszekrényhez léptem és mindkét ajtaját kitéptem a sarkából.
Ami ott várt rám az hajszálpontosan megegyezett a szürrealizmus fogalmával. Egy üres vállfa és egy spicces papagáj, táblával a nyakában. Én lennék az Fülig Jimmy. Van rumod? Ebben a minutumban kivert a víz, perzselő forróság öntött el, forogni kezdett velem a szoba, amitől menten azt hittem, hogy eljött értem a vég, és micsoda humorral, ugyanis a papagáj külső, amit magára vett, hatványozottan vonzóbb számomra, mint egy rozoga csontváz, kezében valami ócskavassal. De nem így esett. A helyzet itt nem érte be ennyivel, mert ahogyan pillanat követ pillanatot az élet is úgy szövi a lehetőségek hálóját, amely ráterül a világmindenségre. Ezzel is jelezve, hogy az égvilágon semmi sem lefutott, hanem nyitott kérdés.
– „ Az ördög sem rokonszenves, és mégis jobban kedvelik, amikor gonosz, mint ha bölcsődalokat énekelne. Az ember ragaszkodik az illúzióihoz.”* – ugye Szabolcs, vagy a Róbertet jobban szereted, esetleg szólítsalak Pisisnek, vagy maradjunk a Gebénél, szólt hozzám ez a hihetetlen madáralak, akiből eszeveszett tempóban dőlt a szó. – No, látom megkukultál, sebaj, majd én lököm a rizsát helyetted is. Gyerünk szépen vissza a szekrénybe. Tudod mégsem kellene belső dolgainkat a világ szeme elé tárjuk. Nem igaz? Ez a világ nem így működik, minek megtörni a hagyományt? „Milyen egyszerű lenne az élet, ha az emberek őszintén és becsületesen közölnék egymással véleményeiket, érzéseiket és gondolataikat.”*
Benne voltunk, ismét a szekrényben ültem, nem volt más választásom, mert csak látszatra volt láthatatlan ez az erő, ami belém bújt, és amelynek engedelmeskednem kellett, még úgy is, hogy nem volt muszáj. És látod, annak ellenére, hogy ez lefutott dolognak tűnik, egyáltalán nem az, hanem lehetőség a javából. A bűntudat, vagy a lelkiismeretfurdalás felelős mindezért, ki tudja? Miért kérdem ezt? Remélem, hogy nemsokára kiderül.
– Tehát én Fülig Jimmy vagyok, aki itt még mindig száraz torokkal tolja az igét, pedig bizisten valamilyen jó kis tüzesviznek baromira örülnék. Te, aki túlságosan gondolataidba merültél, és onnan küldözgeted nekem a nem mindennapi válaszaidat gondolati síkon, hogy vagy ezzel?
– Maradjunk a Szabolcsnál. Csak almalé van itthon, meg csapvíz.
– Basszus Szabolcs, nem mondod komolyan?
– De.
– Basszus Szabolcs, komolyon mondtad. Mindegy, jöhet, de egyszerre elég lesz belőle négy cent. A jóból is megárt a sok. „A harmónia a mindenség mélyén lapuló állandó melódia.”* Na, mi lesz már? Arra várunk, hogy megbuggyanjon az almalé. Nem bánom.
– Akkor, most kiléphetek a szekrényből?
– Tessék? Az almalének mióta van lába, amivel járni tud? Ezt a baromságot. Nyomás, rosszabb itt a molyirtó szagban szomjasan üldögélni, mint kint a Szaharában, szintén szomjasan, ahol egy dologban biztos lehetsz, homok az van dögivel.
Ezt követően – a közjáték kedvéért – kiléptem a ruhásszekrényből, majd kis idő elteltével vissza is léptem a két pohár gyümölcsital társaságában. Naná, hogy elfelejtettem a mennyiséget.
– Naná, hogy elfelejtetted, hogy hány centet kértem.
– El.
– Hagyjuk, nem érdekes. Egészségünkre!
Koccintottunk, mert a ruhásszekrényben mindeközben leomlott a köztünk levő fal, az ajtókról ne is ejtsünk szót. Újra hangot tudtam adni a bennem zajló történéseknek. Persze gondolati síkon.
– Ide figyelj tollas. Te nem lehetsz Fülig Jimmy. Kizárt dolog. Ne szaporítsd kérlek tovább a szót, és térj a lényegre. Mi ez az egész?
– Milyen különös, hogy almalevet szörcsölgetek itt veled. Ezt azért mondom, mert nem is olyan régen te az olvasó számára a bűntudattal, meg a lelkiismeretfurdalással valamire célozni akartál. Hát igen, az valóban lebilincselő. „Midőn Ádám és Éva a paradicsomban éltek, kapcsolatukat az tette legálissá, hogy szerették egymást. Milyen nagy mértékben változtak meg azóta a viszonyok. Ma a legalizálás általában fontosabb, mint két szív komoly összhangja.“* De, hogy ne maradj felelet nélkül, mert úgy veszem észre, hogy egészen kezdesz belemelegedni a társalgásba, még ha csak gondolati síkon is, ez egy ruhásszekrény.
– Nem így értem. Hanem úgy, hogy ez egész mi akar lenni? Miért vagyunk itt? Igen itt, ebben a szekrényben?
–Na, még ilyet. Ezt akár én is kérdezhetném, mert nem te szólaltál meg az én fejemben, és nem én folytatok holmi diskurzust egy beszélő, spicces kajdáccsal. Nézzenek oda. Valaki milyen bátor lett néhány pohár almalétől. Miért, minek? Például azért, hogy egy élethelyzettel gazdagabb legyél. Vagy esetleg azért, hogy valahogy önmagad útvesztőjéből egyszer csak kitalálj. Tudod, mindenki az önmegvalósítást keresi, kutatja, egy életen keresztül, és ezt annyira hivatásszerűen műveli, hogy nagy igyekezetében az is előfordulhat, hogy még önnön árnyékát sem veszi észre. „A halál végeredményben nem akkor kezdődik, amikor valaki a legfinomabb megfigyelésre sem reagál, hanem amikor a test, a lélek és a szellem elveszíti azt a tartalmat, amely működésének értelmet ad.”* Hát ezért. Viszlát, azaz inkább viszont hallásra Szabolcs.
Ekkor jelzett a Calm applikáció. Eltelt tíz perc, és én magamra eszméltem, vagy talán az is meglehet, hogy éppen visszazökkentem a hétköznapok szürkeségébe. A kis csőrös pedig azonnal eltűnt, nyomtalanul. Mindenesetre – nyugtáztam – jócskán elkalandoztam meditáció közben most is, mint mindig. Felöltöztem és kávét készítettem magamnak, pedig elhíted nekem mennyei érzés volt mezítelennek lenni, a ruhásszekrényben szintúgy. Friss levegőre vágytam, ablakot nyitottam tehát. Odakintről a hűvös levegővel együtt egy fecsegő tolla került a konyhába. Hangosan nevetni kezdtem. „A tréfát a tragédiától csak az a hajszálnál is semmibb valami választja el, amire mondhatjuk, hogy felfogás dolga.”*
Utószóként még annyit, ha valóban érdekel a történetem, akkor arra kérlek, hogy csukd be szemeidet és próbáld beleélni magadat.