Jelige: Ringó csípő – János

János egyedül élt a falu szélén, egy vályogházban. Kései gyermek volt, szülei már régen lemondtak arról, hogy valaha gyermekük születik, amikor váratlanul megfogant. Apja is, anyja is kivételes szeretettel vették körül, annak ellenére, hogy kissé együgyű volt. Apja kiskorától kezdve magával hurcolta a mezőre, megtanította kaszálni és szalmakazlat rakni, szántottak, krumplit vetettek, és sokat legeltették együtt a család két foltos tehenét is. Máskor anyja tanította főzni, sepregetni és ruhát mosni a kis patak vizében. Úgy gondolták, ha iskoláztatni nem is tudják, legalább megtanítják arra, hogyan boldoguljon egyedül, amikor ők már nem lesznek.

Tizennégy éves volt, amikor apját elvitte a szívbaj. Anyjával elmormoltak felette egy imát, majd tisztességesen eltemettették. Ettől kezdve János volt a férfi a háznál. Apjától tanult tudásával kaszált, rakta a széna- és szalmaboglyákat, vetette a krumplit, legeltette a teheneket. Esténként, amikor hazatért, az apja helyére ült le megenni a puliszkát, a krumplilevest, vagy azt, ami éppen soron volt. Anyja ugyanolyan tisztelettel szolgálta ki őt, mint egykor apját, ő pedig elégedetten kanalazta az elé tett meleg ételt.

Tizenhét éves volt, amikor egy őszi estén hazatérve halva találta az anyját. Egész éjjel virrasztott felette, majd másnap kikísérte a temetőbe. A temetésen csak ketten voltak, ő és a pap, de úgy érezte, hogy ilyen szép beszédet még sohasem hallott.

Innentől kezdve egyedül éldegélt a faluszéli házban. Hétköznap este, amikor hazatért a mezőről, leült az asztalhoz, és nekiállt szalonnázni. Szombatonként kimosta a gatyáját, sepregetett, és főzött valamilyen krumplis ételt. Vasárnap szépen felöltözött, és benézett a falu kis kocsmájába.

János nem érezte magát magányosnak, bár nem volt egyetlen barátja sem. Sokan segítették a faluból, hol kenyeret sütöttek neki, hol disznóvágás utáni kóstolót kapott. Tavasszal az asszonyok összefogtak, kimeszelték a házát, nyáron meg fényesre sikálták a döngölt földes padlót, vagy megpucolták a ház apró ablakait. Cserébe a segítségért tejet adott mindenkinek.

Amikor húszéves lett, mondogatták neki a szomszédok, ismerősök, hogy meg kéne házasodni. János körbenézett a faluban, megnézte a szomszédos falvak eladósorban levő leányait is, de nem talált kedvére valót. Az egyik túl magas volt, a másiknak félreállt a szája, a harmadik sánta volt, a negyedik nem volt elég kerek az ő ízlésének. Hiába ajánlgattak szebbnél-szebb lányokat, egyik sem kellett neki.

Egyik éjszaka különös álma volt. A mezőn legeltette a teheneket, amikor meglátott egy asszonyt, aki neki háttal, szedegetett valamit a mezőn. Nem látott mást az asszonyból, csak a hatalmas csípőjét, amelyet színes szoknyába bújtatott. Sokáig gyönyörködött a ringó szoknyában, de amikor közelebb ment, hogy megmarkolja, eltűnt az asszonyi csípő a szeme elől. Ettől olyan bánatos lett, hogy felébredt. Ezután minden éjszaka újra és újra megidézte a hullámzó feneket, de sohasem jutott el odáig, hogy alaposan megfogdossa. Azt azonban már tudta, hogy az lesz a neki való feleség, akit ilyen csodálatosan ringatózó hátsóval áldott meg az ég. Ettől kezdve csakis azt figyelte az útjába kerülő leányokon, hogy milyen a csípőjük, mennyire tudják járás közben mozgatni, ringatni, de hiába járt nyitott szemmel, nem talált senkit, akinek úgy járt volna a hátsója, mint álmai asszonyának.

Két újabb nyár telt el, de János még mindig agglegény volt. Napjai ugyanúgy teltek, mint korábban. Hétköznap dolgozott a mezőn, szombaton a ház körüli munkát végezte, vasárnap pedig betért a kocsmába. Amikor kicsit többet ivott a kelleténél, megeredt a nyelve, és a kocsma közönségének nagy örömére elmesélte, milyen a jó feleségnek való leány.

– Te János! Hát mikor házasodol már meg? Jó az asszony a háznál, meleg ételt tesz az asztalra, mos, sepreget, nem neked kellene ezeket csinálni! Nem férfimunka az!

– Én biz’ addig nem, míg nem találok olyan leányt, mint amilyet álmomban láttam!

– Milyen az a leány, János?

– Olyan szép, kerek, ringó csípeje van neki, amit úgy megmarkolásznék!

– Annyi ilyen leány van, János!

– Á, egyetlen sincs a faluban. Még a szomszéd falvakban sem találsz olyat, komám! A felinek aszott hátsója van, a többinek meg olyan nagy, hogy betölti az egész estét!

– Hát én biz’ láttam már ilyent! A Borcsának szép, kerek csípeje van.

– Rosszul láttad komám! Kerek az, de nem tud ringani, csak áll egyhelyben!

– Hát a Mariska? Az csinos leányzó!

– Aszott feneke van annak! Nem markolászni való!

– Hát, te tudod, öcsém! Én nem válogatnék sokáig, mert elviszik előled a menyecskéket!

– Én biz’ addig nem házasodom meg, amíg meg nem találom az enyimet!

János valóban kitartott az álma mellett, nem házasodott meg még a következő farsangkor sem.

Az egyik tavaszon a mezőre érve észrevette, hogy otthon felejtette a kaszakövet. Fordult egyet, és hazaindult érte. A falu határában sok kisebb földdarab volt, amit az asszonyok gondoztak. János, amint odaért, látta, hogy néhány asszony nekiállt veteményezni, mások kapálgattak. A nagy munkában egytől-egyig ringott a hátsójuk. János jól megnézte a hajladozó asszonyokat, csípőjüket, de mivel egyik sem volt olyan, mint az álmában, sietősre fogta, nem bámészkodott tovább.

Hazaérve nem találta a fenőkövet. Átkutatta a hátsó udvart, a szénapadlást, sehol sem volt. Végül, nagy sokára megtalálta a szekéren, a maradék széna között. Fogta és visszaindult a mezőre. Ekkor szembetalálkozott a hazafelé siető asszonyokkal, akik igyekeztek, hogy hamar főzzenek valami ebédet éhes uruknak. A határban már csak egyetlen asszony hajlongott. Miközben dolgozott, dúdolt valamit. Nem látszott más belőle, csak a hatalmas szoknyája, ami a ritmusra ringatózott. János, mikor meglátta a hullámzó hátsót, keményebben markolta a kaszakövet. Nézte-nézte a feneket, és tudta, hogy végre megtalálta, amiről oly sok estén keresztül álmodozott. Megvolt végre a feleségnek való!

Félredobta a fenőkövet, odalépett, két oldalt megfogta a szoknyát, és felhajtotta. Először csak nézte, majd simogatta, markolászta a meztelen feneket, és mivel az asszony nem kelt fel, hanem továbbra is dúdolt és ringatózott, hátulról beléhelyezte a bizalmát. János lehunyta a szemét, és hosszan élvezte a közös ringást. Amikor befejezte, az asszony felegyenesedett.

– Na, fiam, ez igazán jól esett! – mondta, azzal újra lehajolt, és veteményezett tovább.

János ekkor ismerte fel, hogy ez bizony a csúnya özvegyasszony a szomszédból, aki ráadásul jól benne van a korban.

– Engem biz’a nem érdekel, hány éves! – morfondírozott magában. – Na meg az se, hogy rusnya. Elveszem! Megálmodtam, hogy ő lesz a feleségem!

Az özvegyasszony nem foglalkozott Jánossal, végezte tovább a dolgát. János mögéje lépett megint, felhajtotta a szoknyát, és újra bizalmaskodott vele egy jóízűt. Majd, amikor végzett, megkérdezte:

– Asszony! Hozzám jössz?

– Dehogy megyek! Nem vagyok én bolond! Örülök, hogy nem kell etetnem, itatnom senki fiát! Meg a gatyádat sem akarom mosni! Néha azért nem bánom, ha megkörnyékezel. Mert ez igen jó volt! – mondta az asszony ismét felegyenesedve.

János gyorsan beletörődött a visszautasításba, de attól kezdve gyakran járt az asszony körül, és kedvét keresve gyakran megkörnyékezte.