Jelige: Arrajáró – Zalavölgyi karcos emlékek

Szülőmegyém fővárosában, egy konferencia-sereglet végén már-már indultam volna a vasútállomásra zsebemben a Zalaegerszeg-Pécs menetjeggyel, amikor Dávid, az ifjabb tudósnemzedék kiváló képviselője felajánlotta, hogy hazavisz az autójával. „Pécsre megyek, és nagyon örülnék a társaságodnak” – mondta. „Én is a tiednek, de lenne egy kérésem” – válaszoltam nyomban. „És mi lenne az?” – kérdezte őszinte érdeklődéssel. „Csak egy kis kitérő a Zala folyócska mentén megbújó, ma Zalaszentgrót részét képező Zalakoppány érintésével, ahol az 1930-as években világra jöttem, miként három testvérem is.  Itt tanítottak a szüleink mindvégig, itt jártunk elemibe, ide jártunk haza gimnáziumból, főiskoláról, egyetemről” – magyarázkodtam. „Akkoriban még vonat is járt erre, de a Zalaszentgrót-Balatonszentgyörgy szárnyvonalat, ha jól emlékszem 1974-ben megszüntették” -tettem hozzá hamarjában.  „No, ez nagyon érdekes lesz” – jegyezte meg Dávid. Kitárta előttem az ajtót, egy pillantás a térképre, és máris „faltuk az utat”, ahogy egy magyar Janus Pannonius mondaná.

A célterülethez közeledve elsőként az merült fel az emlékezetemben, hogy a falunk jegyzője, papja, bírója, de „mindentudó” cipészmestere is Klebelsberg-gyereknek nevezett, ha meglátott. S persze a testvéreim is gyakran kiérdemelték ezt a titulust. Később érdekelni kezdett, hogy mi ez az egész. Margit nagynéném, aki egyébként folyamatosan nehezményezte, hogy a nővére úgymond rangon alul, egy falusi tanítóhoz merészelt férjhez menni, egy jó pillanatában előadta nekem, hogy a neves kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno annak idején nemcsak egy új tanteremmel ajándékozta meg a zalakoppányi iskolát, hanem egy tanítónői állással is, melyre anyánk, a kőszegi tanítóképző végzős tanulója sikerrel pályázott. Apánk, a szomszédos Kallósd község szülötte, már itt tanított ekkoriban, s találkozásukat rövidesen házasság követte. Hozzáteszem: élethosszig tartó, boldog házasság.

Kedves jótevőm, Dávid kérésére elmeséltem, hogy apám a Veszprém megyei Pápa város tanitóképző intézetében tanult az 1910-es évek második felében, s mivel szakértő vélemények szerint kiválóan rajzolt és festett, szép jövőt jósoltak neki ezen a téren is. Aztán gyors egymásutánban apját, anyját elvesztette a 19-éves fiú, és amint befejezte a képzőt, munkába kellett állnia. Rövidesen a zalakoppányi iskola tanítója lett, majd igazgatója is egyszersmind. Gyakran beszélt nekünk az ugyancsak Pápán végzett Sárdy Jánosról. A népszerű operaénekes és filmsztár kezdő tanítóként megpályázta a kántori állást

Zalakoppányban, ahol édesapjának vegyesboltja volt egy időben. Pályázatát elutasították, apám tudomása szerint azzal, hogy „nincs hangja.” (Emlékét ma kopjafa őrzi a templom közelében.)

Jó érzéssel tölt el, büszkélkedtem, hogy pedagógus szüleim emlékét is gyakran idézik Koppányban. Anyám jól zongorázott, de inkább csak magának meg nekünk, míg apám a kántori teendőket is ellátta a templomban vagy éppen a temetőben. Már amíg büntetlenül tehette, vagyis az 1950-es évek elejéig. Addigra hármunk továbbtanulásáról gondoskodtak a szüleink. Én Szombathelyen, majd Keszthelyen, az akkor még megtűrt premontrei rend iskolájában tanulhattam, és ez nem kis áldozat volt részükről. Amikor még kisiskolásként otthon voltam, szívesen segítettem édesapámnak a templomban az orgona működtetéséhez szükséges levegő előállításával, vagyis a fújtatással. Néha az éneklésbe is besegítettem, bár az akkori énekhangom inkább a szopránhoz közelített. Amikor a járásunkba lengyel menekültek érkeztek, és apám kiderítette, hogy egyikük tapasztalt orgonajavító, az illető úgyszólván családtagként dolgozhatott nálunk heteken át. Vendégünk, ha ideje volt rá, a felújításra váró kisebb sípokból összeállított egy-egy hangsort érdeklődő gyermek-közösségünk számára.  Mindegyikünk a szájába vette a neki rendelt „hangszert”, s amikor a Mester rámutatott, megszólaltatta. Apám szívesen beszállt a játékba, igencsak megnyerte tetszését az élő orgona.

„Említetted, hogy édesapád rajzoló-festő tehetségére is felfigyeltek Pápán.  Felfigyeltetek erre ti is a későbbiekben?” – kérdezte Dávid, közben a korántsem zökkenőmentes útra is figyelve. Kérdése felidézte bennem színjátékrendező apánk emlékét. Általában a fél falút szerepeltette valamiképpen, nem csoda, hogy élénk várakozás előzte meg a bemutatókat. Apám a díszlet-tervezésben és festésben jeleskedett ilyenkor, s ha erre gondolok, elkerülhetetlenül felmerül bennem a „mi lett volna, ha” kérdése. Ma is szinte előttem van annak a „panorámaképnek” a látványa, mely a színpad egész hátterét betöltötte. A közeli szőlőhegyet festette meg díszletként egy népszínműhöz úgy, hogy kis képzelőerővel azonosítani lehetett az egyes szőlőtulajdonosok birtokát is. Az aprólékosan kidolgozott festményen gondosan ápolt parcellák sorakoztak, kivéve egyet, mely messziről is árulkodott a gondozatlanságról. „Miért ez a megkülönböztetés?” – kérdeztem apámat. „Így talán megtanulja a tulajdonos, hogy a szőlőt is gondozni kell” – válaszolta elgondolkozva. Eljött a bemutató napja, szétnyílt a függöny, és csodálkozva láttam, hogy ezen a birtokon is minden rendben van. Apám csak ennyit mondott: „Megsajnáltam a gazdát.”

Közben elhagytuk Zalaszentgrót belterületét, és néhány percre megálltunk szülőfalum kapujában. Sok szomorú emlékkel is előhozakodhatnék itt kivált a háború éveiből, de ezeket inkább eltenném máskorra” – mondtam. S mivel Dávid nem tiltakozott, elmeséltem, hogy apám, akinek az érdeklődése messze túlterjedt lakóhelyünk határait, még a viszonylagos békeidőben beszerzett egy világvevő rádiót. A jó vételt a lakásunk és az iskola közti udvar fölött kifeszített antenna biztosította, melyet odafönt, az ablakkeret furatán átbújtatott huzal kapcsolt jól rögzítve a közeli asztalkán ékeskedő készülékhez. Egyik nap az éjféli híradást hallgattuk, amikor a rádiónk előbb megrezdült, mintha földrengés készülődne, majd hirtelen felkúszott az említett furatig, ott megállapodott, majd lezuhant.  Kiderült, hogy a tanitónéninek májusfa állítással kedveskedni akaró legények a nagy titkolózás közepette nem észlelték az antennát. A rádiót az antennával összekötő huzal nem volt az ablakkerethez rögzítve, így apám drága szerzeménye követte, amíg követhette a májusfa által méterekkel elmozdított antenna mozgását. Hozzáteszem: az antennát tartó kémények egyike sem tudott ellenállni a legények tolóerejének, és nagy robajjal összeomlott.

„Egy alkalommal édesapád motoros kalandjára is céloztál, mely az író Sánta Ferenc érdeklődését is felkeltette. Hogy is volt ez?” – doppingolt Dávid. Erre fel  megpróbáltam röviden összefoglalni történteket, melyeknek a részese voltam én is. Hat-hét éves lehettem, amikor egy nap apám beindította a Puch 220-as motorját, maga elé ültetett, és meg sem álltunk egy Vas megyei, útmenti kiskocsmáig. Tulajdonosa évek óta a mi fehérborunkat kínálta a vendégeinek, de még sohasem találkoztak személyesen apámmal. Most beléptünk az egyszemélyes „üzembe”, s miután apám belekóstolt a megrendelt italba, a tulajdonos szemébe nézve kijelentette: „Ez nem Vas megyei bor, de kitalálom, honnan való”. Mire a tulajdonos, kétkedve: „Valóban?” Újabb és újabb kóstolás, újabb és újabb „lelőhely” (Zala megye, Zalaszentgrót, Csáford) megnevezése után apám megnyugtatta a boszorkányságot sejtő tulajdonost, mondván: „Ez a bor az én kallósdi pincémből való”.  S hogy miképp kerül a képbe Sánta Ferenc?  Nos, a Húsz óra születésének időszakában a mai Kehidakustányban tartózkodó, s innen a kallósdi pincénkbe is ellátogató írónak apám elmesélte a sok évvel ezelőtt történteket. Ennek nyomán született Borkóstolók címmel az a kis „humoreszk”, melyet a Szabad Föld újságban tett közzé Sánta Ferenc 1962 januárjában.  Apám örült az írásnak, de megjegyezte: Ugye nem gondolja a te Sántád, hogy apád csak újságot olvas?

„Egy jóval későbbi, vonatos kalandról is hallottam valahol” – jegyezte meg autós barátom. Nem nagyon kellett biztatnia, hogy felidézzem a számomra nagyon kedves, könnyes-mosolygós történetet. Úgy kezdődött, hogy minden előzetes értesítés nélkül vonatra szálltam Budapesten, hogy meglátogassam a szüleimet. Balatonszentgyörgyön átszálltam a szülőfalum közelében elhaladó motorvonatra, Zalaszentlászlón búcsút intettem az egyetlen kocsiból álló szerelvénynek, és elindultam a Zala-part irányába. Átkeltem volna a magát kellető hidacskán, hogy a túlpartról elérjem az áhított falut, melyet elkerült a vasút, de netovábbot intett egy nemvárt áradás számomra áthághatatlan következménye. Visszamentem az állomásra, elgyalogoltam a következő településig, illetve hídig, hogy otthon éjszakázhassak.

Apám figyelmeztetett, hogy a jövőben „táviratilag” jelezzem hazautazási szándékomat. Egyszer mégis megfeledkeztem erről. Még a Balatonpart mentén vonatoztam, amikor Fonyód állomásra érkezve megpillantottam apámat az éppen induló ellenvonat egyik ablakában. Leszálltam, visszautaztam Budapestre, de hiába vártam rá a Ménesi úti kollégiumban. Mint kiderült, ő is észrevett, ő is leszállt és hazautazott, hogy találkozhassunk. Még élete végéhez közeledve is felcsillant a szeme, ha szó esett a történtekről. Többnyire csak ennyit mondott: „Azért mégiscsak találkozunk, ugye?”