Amilyen mértékben beharangozták az érkezésüket, akkorát csalódtunk. Már hetek óta mást se hallgattunk a szüleinktől, mint hogy milyen jól kell viselnünk magunkat, amikor azok a kedves, okos, aranyos, jólnevelt nagyvárosi rokongyerekek eljönnek a farmunkra vakációzni. Mondjuk, magamban megállapítottam és a kicsiknek is elmondtam, hogy igencsak gyanús, ha valaki igazi nagy utazás, mondjuk tengerpart helyett, ide, hozzánk, a hegyes-dombos hétköznapokba jön kirándulni. 

– Sós hullámok meg hajók helyett birkanyáj meg kistraktor? Ki látott mán ilyet? – Vakartam az üstökömet, de hát fene se érti a városiakat.

Az se volt valami bizalomgerjesztő, mikor kistányérnyi lencséjű szemüvegén keresztül vizsgálva az ilyen-olyan színvonalú bizonyítványainkat, a mama  megjegyezte, hogy „Ejj, ejj azok az úri rokonkák bezzeg szeretnek tanulni! Majd meglássátok, mekkora mamlaszok vagytok, ha itt lesznek!” Igaz, hogy Mártonka másodikos létére még nyekeregve olvas, ugyanakkor őrá hallgatnak leginkább a pásztorkutyáink. A Panni meg hadilábon áll a számokkal (kivéve, ha azt kell kiszámolni, mennyi cseresznyét ehetnek meg, hogy maradjon elég a lepényre), na meg én is tudom ám, hogy nem ártott volna jobban odafigyelni természetrajzon, no de ez van! Félév elején a hóban legyalogolni azt az öt kilométert az iskoláig elég fárasztó dolog. Csoda, hogy a magyarázatok darabjai ki-kimaradnak egy-egy villámszundi miatt? Tavasszal meg, érdekesebb a kisbáránykákat figyelni, mint magolni, nem is beszélve arról, hogy az erdei-réti kalandozásokhoz képest a suli rettenetesen unalmas.

– Ezek meg szeretik? – Értetlenkedett Panni, mire csak megvontam a vállamat.

Ahogy közeledett a „kedves, okos, aranyos, jólnevelt nagyvárosi rokongyerekek” megérkezésének napja, egyre feszültebb lett a légkör a tanyánkon. Eleinte még vicces volt, hogy zsizseg mindenki, aztán már csak kellemetlen volt az egész. Anyánk folyton azon sóhajtozott, hogy a linóleum helyett, meg kellett volna csinálni a rendes fapadlót, mert „mit fognak szólni!” Mosás közben különféle ételek neveit motyogta, miközben próbálta kigondolni, mi lehet a kis jövevények úri ínye szerint való eledel. Súrolta az evőeszközöket és újra és újra átkotorta az ágyneműs ládát, hogy ki tudja választani a legkevésbé használtnak tetsző huzatokat. A mama kijelentette, hogy a ládából a temetésére félretett fekete ruhát akarja viselni, míg a kis uracskák és hölgyek nálunk tartózkodnak. Ebből is lett vita épp elég, de persze mama nyert, mint mindig.

Az ebédek közben az izgatott diskurálások is lassacskán veszekedéssé terebélyesedtek. 

– Na, idefigyelj – dörmögte apánk anyánknak, – a te rokonaid! Aszondod, csináljunk nekik programot. Kirándulást! Fene a rangjukat! De mi érdekli ezeket? 

Magamban kuncogtam (persze hangosan dehogy mertem volna nevetni), hogy az általuk naponta megtett saras-sziklás utat a forrásig „túraútvonalnak“ nevezték, a birkák unalmas terelését „élménynek”, a vasárnapi misére való nyikorgós szekerezést pedig „kultúrprogramnak” keresztelték hirtelen a szüleink. 

– Csak egy hétig maradnak. Valahogy ellesznek! – Ismételgette vagy már századjára, mint valami kopott imádságot anya. 

Mikor eljött a nagy nap, mi, a három tanyasi gyerek egyáltalán nem voltunk jókedvünkben. Szerda lévén, nem kellett volna nagymosdást tartani (az szombat este volt esedékes, hogy a templomba' legyünk patyolatok), erre most mégis! Ki látott már ilyet?! Szappanszagúan, morcosan álltunk a vályogházunk ajtaja mellett, sorban, mint valami cifra fecskecsalád a dróton. Mártonka panaszkodott, hogy nyomja a lábát a díszcipő, Panni tüntetőleg meg-megcibálta a hajába erőltetett masnikat (mióta felolvastam neki esti mese gyanánt az iskolai könyvtárból  szerzett Robin Hoodot, harcos lázadónak tartotta magát, olyanhoz meg nem illik a cicoma). Én igyekeztem ugyanúgy fonni keresztbe a fehér inges karjaimat és ugyanolyan marconán nézni, mint apánk tette volna, ha nem a „kedves, okos, aranyos, jólnevelt nagyvárosi” rokonkákért ment volna a béresünkkel a vonatállomásra. 

Ketten voltak. Egy rózsaszín ruhás csigákban bondorodó hajú szőke kislány, az Elzácska. meg a varratott zakós kisöccse. Edmund. Ilyen kacifántos neveket is csak könyvben olvastam eddig. Mondjuk furcsák voltak a gyanakvó tekintetükkel, meg ahogy a ruháikat simítgatták. Hihetetlen, de még zokni is volt rajtuk a nyár közepén! 

– Olyanok, mint a babák a boltba'! – Suttogta izgatottan Panni és a vendégek látványától kezdett átalakulni harcos lázadóból kislánnyá. Mártonka is vigyorgott, mint a vadalma, mert korabeli volt a rokongyerek. Mit ne mondjak, kicsit csalódtam, hogy a testvérkéim az új pajtások reményében ilyen hirtelen képesek voltak örömködésre váltani. Nagyon próbáltam én is ugyanígy érezni, de gyanakvóbb fajta vagyok én. Kiderült, nem volt indokolatlan a bizalmatlanságom.

Mikor kicsit megbátorodtak, a halk udvariaskodások („Nem, kérem!”, „Igen, kérem!”, „Köszönöm!” meg miegymás) helyett elkezdtek csacsogni, kibújt a szög a zsákból. A házban büdös volt az úri orrocskáiknak, mert „otthon parfüm és tisztítószerillat van”. Odakint túl meleg volt nekik és a bogarak, a „félelmetes“ kecskéink vagy a szerintük rémes kutyák miatt is panaszkodtak. Éjjel meg túl sötét volt nekik. Fogyasztani kellett a télidőre félretett petróleumból a lámpába, hogy bírjanak aludni. Így se sikerült nekik, mert  a takarók anyaga súrolta a bőrüket, a párnák meg állítólag szúrtak. 

Azt mondták a tejnek fura íze van („A bolti nem ilyeeen!”), miután meg látták, hogy honnan jön, többé még felé szagolni se voltak hajlandók. Mondjuk, véletlenül elkottyintottam, hogy a túró is tejből van, így aztán a kalácsból sem ettek. A testvéreimmel feláldoztuk magunkat és elfogyasztottuk mi. 

Amellett, hogy folyton unatkoztak mintha az lett volna a hobbijuk, hogy mindenkit sorban megríkassanak. A nagyit azzal, hogy amikor meglátták őt a fekete bársonyruhában, sikoltva kirohantak és azt kiabálták, hogy ők itt nem maradnak, hiszen itt lakik a vasorrú bába. Szegény mama nem is lehetett velük egy helyiségben, mert Edmund szája elkékült a rettegéstől.

Anyánktól Elza azt tudakolta, miért ő főz és hol vannak a szolgálók. 

– Nálunk én szoktam csinálni a házimunkát. – Mondta anya, mire a kislány mindent értőn biccentett és megnyugtatta, hogy az ő édesanyja mondta, hogy a nénikéjük rosszul házasodott és el van rontva az élete. 

– Csak nem gondoltam, hogy ennyire. – Tette hozzá, mintegy mellesleg Elzácska, mire anyánk kiment a ház mellé kicsit levegőzni, de mikor visszajött, a vörös szemeiből láttam, hogy igazából az egereket itatta. 

Mártonka vörösre zokogta magát, mikor a kis rokon közölte vele, hogy a frissen tépett vesszővel csak a nyomorult mélyszegények kardoznak és elvonult sakkozni a nővérével. Mi meg, persze, nem nyúlhattunk a készletükhöz, mert szerintük koszosak vagyunk. A nagylyány meg azt mondta Panni rongybabáira, hogy ocsmány egértanyák, és neki otthon porcelánbabái vannak, de azok nem jöhettek ilyen otromba helyre. 

– Mi az, hogy „ott romba”? Hol? – Tudakolta tőlem könnyes szemmel a húgom, miután sikerült kicsit lenyugtatnom.

– Azt nem tom', de ő lenne itt romba' menten, ha olyan sokat kéne csinálnia, mint neked. Sose fog olyan szépen varrni meg dagasztani, mint te!

Azok majd' délig aludtak, féltették a szép ruháikat, így a legkisebb munkából is kihúzták magukat. Egyszer hallottam, hogy arról sutyorogtak, hogy milyen kár, hogy nem párizsi uraságok a rokonaik, csak ilyen szutykos parasztok, mint mi. Már szúrták a szemem a könnyek, de azért sem sírtam. 

Egyedül apám és én álltuk a sarat, aztán már csak én. Apám kiesett a versenyből, mert a harmadik napon közölte, hogy felnéz a hegyi legelőre a kisebbik nyájjal és majd visszajön a jövő héten. 

– Addigra már nem lesznek itt! – Sopánkodott anya, mire a ház ura csak hümmentett, ami annyit jelent szavakban, hogy „Nagyon helyes!”.

Számoltuk a napokat és tűrtünk, mert anyánk meghagyta, hogy legyünk jó szívvel a „kedves, okos, aranyos, jólnevelt nagyvárosi rokongyerekek” felé. Ha oldalvást álldogálva megjegyezték, miközben fogócskáztam a testvérkéimmel, hogy olyanok vagyunk, mint az állatok, az olcsó és unalmas játékainkkal, és milyen dolog, hogy még labdánk sincs, csak mosolyogtam. Persze elképzeltem, hogy ha volna labdám, egyszer az egyiket, másszor a másikat dobnám fejbe vele. Amikor bájcsevegés címén Elzácska megkérdezte tőlem, milyen érzés, hogy semmi se történik itt, én mégis itt fogok megöregedni, csak megvontam a vállam. Nem kötöttem az orrára, hogy én egyszer el fogok menni a tengerhez, mint a kalózok, mert semmi köze hozzá. Amikor meg még a kisbárányokat is leocsmányozták, mert milyen undorítóan esznek az anyjukból, még akkor sem vágtam vissza, hogy „Ti vagytok ocsmányak!“, csak aszontam „Gusztus dolga.” Ezt apámtól hallottam egyszer és büszke voltam magamra, hogy eszembe jutott.

Nem bánthattuk őket, hát számoltuk a napokat és tűrtünk, 

Hazaindulásuk napján, kora reggel méltóztattak elkísérni minket a legelőre. „Búcsútúrának” nevezték a dolgot. Gondoltam, ahogy érzik. Mentünk előttük a testvérkéimmel, mint három néma manó, egyszer csak halljuk, hogy ámuldozva sikkantanak fel a rokonkák. 

– Nézd Edmund! Itt drazsé nő a földön! – Ujjongott Elza.

–  Kicsit furcsa szaguk van. – Motyogta a kisfiú, de csak szedegették a barna golyócskákat a fűből. Láthatólag nem furcsállták, hogy néhányból szénaszál állt ki...

– Buták vagytok,  hiszen az... – Próbálta figyelmeztetni őket Panni, de gyorsan megragadtam a vállát. 

– Azért van furcsa szaguk, mert frissek. – Mondtam fontoskodva, miközben alig bírtam ki nevetés nélkül. – Ha későbbre teszi félre az ember, akkor az igazi.

– Akkor szedjünk belőle! – Kurjantotta Elza. Öröm volt nézni, ahogy egyre csak tömték elegáns, drága ruháik zsebeit. 

Mikor később a béresünkkel tovagördültek a szekéren, őszinte vigyorral integettem utánuk. Arra gondoltam, hogy bár nincs a húgomnak porcelánbabája és labda se akad itt, és nem színjeles a bizonyítványom, mégsem én vagyok olyan tohonya, hogy teletömjem az ünneplőm zsebeit kecskeszarral.