Jelige: Szilber – Az inggomb

Este volt már. A játszótér kiürült. Meg az utca is. Kecske Béla kibújt a bokorból, ahol késő délután óta a komaasszonyával múlatta az időt. Elindult hazafelé a hídon át. Ott már végig égtek a lámpák. Kecskét ez egy kicsit zavarta, nem nagyon akarta, hogy észrevegyék. Össze is húzta magát, amennyire langaléta termete engedte. A szemét is csak éppen résnyire hagyta nyitva, azt hitte, ha ő nem lát jól, akkor őt sem látják. A hídon azonban élesen kirajzolódott az árnyéka, hol megnőtt, hol összement, ahogy az egyik lámpától a másikhoz ért.

Kecske, akár egy búsuló ló, lógatta az orrát, persze a nagy, busa fejével együtt. Ugyanis bántotta a lelkiismeret. Mégsem egészen helyénvaló, hogy pont a komája asszonyával…, na, szóval… az a bokor…igen, az a bokor a bűnös. Olyan hívogató volt, olyan sűrű és dús…a levélzete…

Épp a leghosszabb árnyékképénél járt, mikor a nevét kiáltották a háta mögött.

− Béci!!! Hé, Kecske! Állj már meg!

Egyből felismerte a hangot, hát már hogyne ismerte volna fel, hiszen komák voltak, ki tudja, mióta. Először el akart szaladni, de aztán, hogy elővette a jobbik eszét, rájött, hogy azzal, ha elfutna, még inkább gyanúba keverné magát. Megállt hát, és méltatlankodva megfordult.

− Mija? Mit óbégatsz ilyen hangosan itt a nyílt hídon éjszakának idején?

A koma meglepődött a szigorú hangtól, és szinte szelíden kérdezte a barátját:

− Hol voltál, mit csináltál errefelé?

− Voltam, ahol voltam, csináltam, amit csináltam – hangzott a méltóságteljes válasz.

− Nem láttad az asszonyt?

− Miféle asszonyt? Annyi nőféle jön-megy manapság az utcákon, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. De ezt a Zagyvát itt a híd alatt biztosan.

A kis, muki formájú koma lenézett a feketén sunnyogó vízre, aztán föl, a közel kétméteres barátjára, és mintha megroggyant volna ijedtében.

− Csak nem arra célzol, hogy Erzsi elölte magát? Hogy a folyóba ugrott?

− Már miért kellett volna megölnie magát?

− Mert egy kicsit… szóval, meglegyintettem. Egy férfi inggombját találtam a ruhája zsebében. Ezt, ni. Nem ismerős? Neked is volt ilyesmi gombod, ilyen gyöngyház.

Kecske összehúzta magán a pulóverét, mintha fázna.

− Nem csak egy tarka kutya van a világon – jelentette ki lakonikusan. Aztán csapkodni kezdett maga körül, mert a lámpa alatt úgy belepték őket a szúnyogok, mintha csipkefátyolt borított volna rájuk valami láthatatlan kéz.

− Ez igaz – állapította meg a koma némi gondolkodás után. – Hiszen a mi kutyánk is tarka meg a kölyke is. Hogy neked mekkora eszed van! Hát így már mindjárt más.

− Az is lehet – mondta tovább Béla, − hogy te vesztetted el az inggombodat. Azt találta meg a szegény asszony, aztán a zsebébe tette, hogy majd otthon felvarrja neked. Te meg nekiestél. Ej, komám, mindig mondtam, hogy nem tudsz bánni a nőkkel. Vegyél neki virágot, vagy vidd el valahova vacsorázni.

A dolog fejtegetése közben átértek a túlsó partra. A sétányon rá is gyújtottak, már csak a szúnyogok miatt is. Ahogy ott darvadoztak, nézegették a sötét vízben visszatükröződő fényeket, egy nagy csobbanást hallottak.

− Te! – szólalt meg először a koma. – Ez lehet, hogy az Erzsi volt.

Vártak egy darabig, kiguvadt szemekkel fürkészték a vizet, de nem bukkant fel senki és semmi.

−  Ez nem az Erzsi, ő már rég kiúszott volna a partra. Nem emlékszel, annak idején ezüstérmes gyorsúszó volt a diákolimpián.

− Hála istennek! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a koma. Az inggombot, akár egy kavicsot, beledobta a sötéten surrogó folyóba, majd a közeli „Béballagó” felé vették az irányt.

Csak kellett inni egy jó pofa sört erre a nagy izgalomra.