Be kell vallanom, hogy az átlagosnál jobban szeretem a hagymát. Nem tudom, hogy mióta, és azt sem tudom, hogy mi okból, de így van régóta. Ez a Közép-Ázsiából származó, illóolajat, B és C vitamint egyaránt tartalmazó jellegzetesen csípős ízű és illatú konyhai fűszer sok mindenre gyógyír. Használják megfázásos tünetek és a köhögés enyhítésére, vizelethajtásra, étvágygerjesztésre, bélféregűzésre, vércukor csökkentésére. Külső elbarnult héjából gyógyteát főznek, sőt még a húsvéti tojások megfestésénél is igénybe veszik. Sok-sok étel, levesek, pörköltek, mártások elkészítésénél is nagyon fontos alapanyag. Leghíresebb fajtái a makói, a kibédi, a fertődi ezüstfehér, a sonkahagyma, a globus, a tétényi rubin vagy a piroska. De van még számtalan másféle is belőle. Csak érdekességként említem meg, hogy a magyar tájnyelvi elnevezései közül a vereshagyma, a hajma, a hatyma, a könnyeztető, a mózespecsenye és a zsidószalonna a legismertebbek.

Szóval az átlagosnál jobban szeretem a hagymát. Letagadhatatlanul bennem van ez az érzés már hosszú esztendők óta. Nincs is jobb annál, amikor a zsenge zöldhagymát, vagy a vékonyra szelt póréhagyma karikákat ropogtatod a friss vajas zsemlye mellé, vagy amikor a lila hagymás zsíros kenyeret majszolod a citromos-mézes teádat kortyolgatva. Persze a vereshagymás zsíros kenyér is pompás a borozóban, főleg ha meg van szórva élénk piros paprikával. Valahogy jobban csúszik a fröccs ilyenkor. Mindenki tudja, legalábbis a borozó tulajdonosok, hogy csak egy kicsit kell jobban megsózni és máris növekszik a rendelt fröccsök mennyisége.

De nem szeretném előre tolni az időt, mert, amit most mesélek a hagymával kapcsolatban még iskolás koromban történt, ha jól emlékszem hatodikos vagy hetedikes koromban.

Géza bácsi volt a magyartanárunk azokban az esztendőkben. Nagy tudású, hatalmas műveltségű, az irodalomban jártas, sokat olvasó, több nyelvet beszélő ember volt. Én nagyon kedveltem őt és az óráit. Úgy tudott beszélni a prózáról, a költészetről, ahogyan kevesek. Petőfinél lángolt az arca, Aranynál bölccsé vált, Radnótinál őszintén zokogott, Gárdonyinál szinte láttuk a törököket, Molnár Ferencnél

együtt harcoltunk a Pál utcai fiúkkal. Minden órája csodás élmény volt annak, aki szerette az irodalmat. S én már akkor is nagyon szerettem.

Tán csak egy hibája volt a Tanár úrnak, A szaglása. Valamilyen rejtélyes oknál fogva roppant érzékeny volt némely szagokra és ezt bizony sokszor szóvá is tette. Balszerencséjére a magyar óra közvetlenül a tornaóra után volt, s mivel az általános iskolában nem volt akkoriban fürdési lehetőség, gondolhatjuk, hogy egy kiadós focimeccs után mennyit szenvedhetett. Főleg tavasszal meg nyáron.

A következő évben valahogy elintézte, hogy az első óra legyen az irodalomóra. Ilyenkor még mindenki friss, mondogatta.

Én közel laktam az iskolához, nagyjából hat-hét percnyi séta kellett, hogy odaérjek. Néha előfordult, hogy elcsúsztam egy kicsit az idővel és útközben fejeztem be a reggelizést. Nem sokszor történt ez, de egyszer-kétszer igen.

Azon a reggelen útközben ettem meg a vajas kenyeremet a friss zöldhagymával. Balszerencsémre engem hívott ki a táblához felelni. Már nem emlékszem arra, hogy mi volt a tananyag, csak a kérdése marad meg a fejemben.

– Mit reggeliztél ma édes fiam? – érdeklődött kimeredt szemmel, de kedvesen.

– Vajas kenyeret! – próbáltam hebegve menteni a menthetőt, de vészjósló tekintete belém fagyasztotta a szót.

– No és mivel?

– Ööö…, ööö…, hagymával! – suttogtam.

– Nem hallom. Mit ettél reggel?

Minden bátorságomat összeszedve válaszoltam:

– Hagymát ettem reggel!

– Hagymát? Amikor tudod, hogy az első óra a magyar?

Az osztály megszeppenve hallgatta a szavakat, néhányan rémülten forgatták a fejüket, egyesek pedig, akik az első sorokban ültek igyekeztek láthatatlanná válni.

A Tanár úr váratlanul hangot váltott:  

– Azt mondtad, hogy hagymát ettem reggel! Sorold fel ebben a mondatban a magánhangzókat!

Meglepődve néztem rá, és rövid idő múlva megszólaltam:

– A, á, e, e, e, e!

– No, akkor holnapra ezekkel a magánhangzókkal, a betűsorrendet is

megtartva, szavakat nem ismételve, írsz, mondjuk… Hmmm mennyi az osztály létszám?  Igen, igen 28. Akkor 28 darab mondatot. És aki nevet az is!

A felelésnek vége lett, miként az órának is. Néhányan szóltak a szünetben, hogy máskor ne egyek már hagymát reggel. De ez különösen nem érdekelt engem. Azután a délelőtt is eltelt, vége lett a tanításnak, és délután hazafelé menet már a feladaton gondolkoztam. Otthon neki is fogtam a munkának és kis idő múltán egyre jobban tetszett, egyre jobban élveztem ezt a magyar nyelvi feladatot.

Másnap persze nem ettem hagymát reggel, de a Tanár úr azonnal kihívott a táblához, és kérte, hogy olvassam fel a mondataimat.

Félelmemet leküzdve nekiláttam:

– Apám, kekszet ettem!

– Anyám, retket leltem!

– Almát szedtem kedden!  

– Banánt szeltem, lelkem!

– Lakájt menesztettem!

– Zabálj, kecses kecske!

A Tanár úr hallgatta és az osztállyal együtt mosolyogni kezdett. Én pedig ritmusosan káráltam tovább.

– Zalán kedves ember!

– Balázst fejbe vertem!  

– Katát megemeltem!

– A házszeglet nedves! 

A Tanár úr és a padokban ülők egy része már hangosabban nevetett. Én továbbra is zavartalanul folytattam a nyelvi ámokfutást.

– Adán cseperedtem

– Szadán nevelkedtem!

– Lajtán evezgettem!

– Tatán telket vettem!

Néhányan két hahota közben kezdtek igen furcsán bámulni rám, de nem szóltak semmit. Én persze töretlenül öntöttem a szavakat.

– Atyám szeret engem!

– A fán legyek ezren!

– Kádba telepedtem!

– Pállal verekedtem!

– Nádba tekeredtem! 

Egyre többen kacarásztak, kacagtak, s a könnyeiket törölgették.

– Vagányt reccsentettem!

– Lazán settenkedtem!

– Csalán nedvet csentem!

– Gatyám tele reggel!

Erre az egész terem még hangosabban röhögött, s a Tanár úrral együtt a térdét csapkodta, olyannyira, hogy a mindig szigorú Igazgatónő is bejött a zajra, hogy utána ő is fuldokoljon a nevetéstől. Később még bejött tán fél tucat tanár és tanárnő, s mivel közben kicsengettek más osztályokból is érkeztek csapatostól. De én csak folytattam, folytattam:

– Kalászfejet szedtem!

– Marhát legeltettem!

– Szablyát reszeltettem

– Bambán epret nyeltem!

– Nyálas kecsegeszem!

A végén már mindenki fetrengett a padlón, dobálta magát, ordibált, és csak az érkező mentőautók szirénázására tért magához.  

Hogy utána mi történt arra már nem emlékszem, lehetséges, hogy a következő órán kaptam egy ötöst, de ez egyáltalán nem biztos, azonban tudom, hogy a magyar nyelv jókedvű játékossága máig bennem él.

Köszönöm, Tanár úr a leckét, köszönöm, hogy megkaptam azt a feladatot!

Most reggel van, hajnal óta fent vagyok, hogy ezt a történetet a papírra vessem. De most már megéheztem, megyek és megreggelizek. Azt kérditek, hogy mi lesz a reggeli? Elárulom nektek. Mézes-citromos tea, vajas kenyér, és persze rajta egy csíkokra vágott, csodás, illatozó lilahagyma.