A tűkkel való viszonyom meglehetősen rossz. Még gyerekkoromban romlott meg, azóta irtózom, de nem csupán tőlük, hanem minden mástól, aminek „steril” szaga van.

     Úgy nyolc éves lehettem, mikor betegséget színlelvén átvertem a családomat. Egy kurta iskolahét lett volna a cél, ám az alakítás olyannyira jól sikerült, hogy a kórházban kötöttem ki kétoldali arcüreggyulladással, s ennek következtében gennyleszívásra jártam egy teljes hónapon keresztül. Pedig nem voltam beteg! Legalábbis nem éreztem, csak a kutyámmal, Bercivel szerettem volna játszani. Sejtelmem se volt, hogy ez a förtelmes nyavalya az arcomba rakódott, azt meg főleg nem gondoltam, hogy száműznek az ágyba és az ebet sem láthatom, kizárólag az ablakból.

     Az első szívásra az édesanyám kísért el. Fogta a kezemet és azt mondta: nem olyan nagy ügy, gyorsan túl leszünk rajta! Aztán hangos zokogásban tört ki, mihelyst megpillantotta a tűt, így legközelebb az édesapámnak kellett az orvoshoz vinnie. Ő bátor fickó lévén, némán tűrt. A szúrás után azonban a vállamra borult, úgy támolygott haza; pirospozsgás arca sápadtan meredt az aszfaltút szürkéjébe.

     Ettől kezdve nem mertem megbetegedni. Nem voltam táppénzen immár tizenöt, munkával töltött esztendő alatt. Persze, az immunrendszerem mellett szükségem volt egy nagy adag szerencsére is, hogy az egészségben kitartsak, s én ki is tartottam egészen addig, amíg sajgó fogfájásra nem ébredtem egy szörnyű reggelen.

Folyamatosan lüktetett. Időnként belenyilallt. Megmostam, hátha csillapodik valamicskét, de hasztalan. Egyre jobban fájt, úgyhogy elhatároztam, a műszakom befejeztével meglátogatom Dr. Fialka Gézát, kérek tőle egy üveg ecsetelőt. Iparkodtam, mert az orvos fél hatig rendelt Szelevényen és én ötig dolgoztam.

Az épület üresen fogadott. Pusztán a lépteim törték meg a folyosó csendjét. Nem számítottam veszélyre, de a balsejtelem egyszeriben nekem rontott, s jócskán visszavett a lendületemből. Az ajtóhoz érvén már csak topogni bírtam. Kopogni nem volt bátorságom, annak ellenére sem, hogy úgy éreztem, minél előbb szabadulnom kell innét.

KOPOGÁSSAL NE ZAVARJÁK A RENDELÉST! – állt egy táblán.

– Isten ments, hogy zavarjam! Várok egy kicsit, utána illedelmesen beszólok. Lehet, orrolni fog. Igen, egyértelmű, hogy mérges lesz! Egye fene, ha ezért megharagszik!  A környékére se jövök többet! – legyintettem. – És mi van, ha megvizsgál? Az kellemetlen volna. Az én számban ne kotorásszon!

Kis híján meggondoltam magam, tudván, hogy egy erősebb gyulladáscsökkentő rejtezik otthon a fiókban, amikor az ajtó kitárult és a doktor szívélyesen betessékelt.

– Jó napot kívánok! Rég járt errefelé! Mi a panasz? Netán az egyik foga rakoncátlankodik? – kérdezte, miközben a szék felé terelt.

– Á! Nem ülök le! – tiltakoztam. – Ecsetelőért jöttem!

– Nem bánná, ha mégis inkább belenéznék? – erősködött.

     Nem volt mit tenni, ő az orvos.

– Ejj-ejj. Látom! Itt hátul, ni!

     A mutatóujjával nekinyomakodott, én meg majd’ magam alá vizeltem fájdalmamban.

– Ebből lé is jön – mormogta.

– Haha, jó vicc! De ennyitől azért nem folyt be!

– A fogából. Ki kell venni.

– Ezt biztos nem! – kiáltottam, s azonmód felpattantam.

– Sajnálom. Nyilván nem erre készült; az is előfordulhat, hogy túl drasztikusan vizsgáltam meg, de higgye el, ez a fog aligha jön helyre magától. Ha nem én veszem ki, akkor az idő, bár abban nem lesz köszönet – csóválta fejét.

– A múltkor is hatott az ecsetelő!

– Odázhatja a kenegetéssel, de pár hónap és sírva könyörög, hogy csináljak valamit. Én csak tudom! No, ne legyen ilyen gyáva! Gyorsan kikapjuk. Utána nem fáj, soha többé. Hozom az injekciót. Kérem, nagyra tátsa!

– Nem kérek injekciót! – dadogtam immár ismét a székből.

– Szerintem kér. így-így! – s egy határozott mozdulattal az ínyembe döfött.        

     Felocsúdnom sem sikeredett, amikor a fél arcom már javában bizsergett a szertől. Könnybe lábadt a szemem, a szívem vadul kalimpált a mellemben, s eközben hideg veríték fürösztött. A doktor bezzeg diadalittasan vigyorgott, és ez borzasztóan zavart, ha támogatásnak szánta is.

     Nem sokkal utána fémek csengése hasított a fülembe. Hogy a történésekről ne vegyek tudomást, inkább másfelé figyeltem. Azt viszont éreztem, ahogy nekifeszül, csűri-csavarja, tekergeti, a számból meg nyikorgó hangok törnek elő.

     Megszűnt az idő. Az ájulás kerülgetett és valószínűleg helyben kimúltam volna, ha a doktor nem szegez nekem egy váratlan kérdést. 

– Mondja, mivel jött?

– Hogy érti?

– Ezt nem tudom másképpen… Mivel érkezett ide?

– Biciklivel.

– Autója van?

– Van. Miért?

– Azon tűnődöm, hogy a munkaidőm éppenséggel lejárt itt Szelevényen. Öt perce Csépán kéne rendelnem. Át tudna jönni?

– Tessék?

– Át tudna vezetni Csépára? Egyébként is, van ott egy jobb fogóm. Befejezném a foghúzást.

– Még nem fejezte be? – hördültem fel.

– A foga igen ragaszkodó. Nem tanácsos félbe hagyni a műveletet; amíg hat a fájdalomcsillapító, végzünk vele. ígérem!

– Az isten szerelmére! Hát persze, hogy ragaszkodó, hisz nem ezért jöttem! 

– Az ön helyében én is ideges lennék. Vidéken korlátozottak a lehetőségeim, Szolnokon azért…

– Jó, rendben. Átmegyek – egyeztem bele.

     Feldagadt arccal ültem az autóban, a kezem a sebváltón reszketett. Hogy a félelem, vagy a düh hergelt jobban, nem bírtam eldönteni. A gyomrom megállás nélkül liftezett, aztán maró savat tolt a torkomba. Végigköhögtem az utat.

– Nem voltam őszinte önnel. Attól tartottam, ha elárulom, hogy a foga darabokra tört és némely részek az ínyében maradtak, nem jön el – szólt Dr. Fialka, amikor másodszorra találkoztunk.

– Hogy mi?

– Időnként előfordul az ilyen. Ne tessék pánikba esni! Akkor, ha felkészült, nekiveselkednék újra. Ezzel a szerszámmal egykettőre kész vagyunk!

     A kezében egy méretes fogó csillogott. Nem teketóriázott, rögvest nekem esett. Rám nehezedett egy egész felsőtesttel. Moccanni sem bírtam. Éreztem, ahogy a halántékomon apró gyöngyök gördülnek lefelé, az ingem meg vizesen tapad a vizsgálószékhez.

– Holnap mit csinál?

– Tán ebédelni hív?

– Félre ne értsen! Arra gondoltam, hogy megröntgenezném. Megnyugtatna, ha a felvétel is hűlt helyét mutatná ennek a kis gonosznak. Vagy valami más dolga lenne?

– Dolgozom.

– És nem lehetne elkéredzkednie?

– Hová?

– A szolnoki kórházban vagyok szájsebész. Ne törődjön az időponttal! Ha odaér, behívom rögtön! Soron kívül fotózkodnánk. Nos, mit szól?

– Hogy maga milyen rendes!

– Ó, ez természetes! A páciens az első!

– Akkor mára végeztünk?

– Igen. Kérem, figyeljen az evésre! Dicséretes volna, ha a felvétel előtt egyáltalán nem enne!

– Megpróbálom.

     Reggel hétkor a kórház várótermében kuporogtam. Nem esett nehezemre a korán kelés, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka folyamán. A hasam azonban egyre hangosabban korgott. Csupán egy röntgen, ennyi – nyugtattam magamat.

– Örülök, hogy látom! Foglaljon helyet! – mosolygott a doktor, lelkesedése egy fikarcnyit nem hagyott alább.

– Igyekezhetnénk egy picit? Délig kaptam kimenőt. A főnököm rendkívül szigorú.

– Jobban teszi, ha leül.

     Hát leültem.

– Ma meg fogom műteni – kezdett bele –, különben sokkal nagyobb fájdalma lesz, mint amit valaha viselt. 

     Meghűlt bennem a vér. Odafagytam a textilbőrre.

– Röntgenről volt szó! – hebegtem.

– Valóban. Egyet se féljen, barátom! Nem marad el a röntgen! Az eljárás menete a következő: először kitisztítom, feltárom a…

– Hagyja abba! Nem akarom hallani! – csattantam fel.

– Nekem úgy is megfelel, ha majd közben mondom.

– Most aztán végképp elég magából! Csak csinálja! Csinálja gyorsan, és ne is lássam soha többet! – förmedtem rá.

– Rendben. Hagy nézzem még egyszer!

     Közelebb húzta a lámpát és a számba bámult.

– Három szilánkot számolok. Igen, műteni kell – állapította meg. – Nocsak-nocsak! Ez az őrlő sem fest túl fényesen! Írjak fel ecsetelőt?

Azt hittem, megölöm! De ehelyett egy mély lélegzetet vettem, azután újra, és újra, és tovább.