Jelige: A szelíd Ibolya – Bársony kabátka

Zsizsi a vidéki színésznő az estéit általában a színészklubban töltötte. Nem szeretett otthon lenni, ha nem kellett szöveget tanulnia. Egyedül élt, az 1970-es évek végén az ő korában, harminchét évesen már rendesen öreglánynak számított. Igaz, egyszer majdnem férjhez ment, de aztán kifürkészhetetlen okok miatt mégis elmismásolódott az esküvő. Persze nem Zsizsi részéről. Alkalmi, nős szeretőiről susogtak a pályatársak, amikor éppen nem volt a klubban. Talán ezért is igyekezett minél több időt ott tölteni, hogy megelőzze a róla szóló pletykákat. No, meg azért, hogy ő minél többet megtudjon a többiek viselt dolgairól. A pletyizés megédesíti az ember életét! Hangoztatta rekedtes mély hangján. Imádott nagyokat nevetni, ilyenkor széles lapátfogsora hosszan kivirított húsos, vörösre festett ajkai között. Két baj is volt Zsizsi küllemével, rossz nyelvek szerint legalább hat. Először is, túl magas volt, nő létére, ezért aztán a férfiak kerülték vele a hosszú távú kapcsolatot, hiába csacsogott, villogtatta égszínkék szemeit. Az egész arcberendezése kortalan volt, de úgy, mintha megállt volna rajta az idő 45 éves korában. Ezt azok mondták rá, akik irigyelték viszonylagos karcsúságát, bár valójában dereka nem is volt, de volt előretörő formás melle, némileg szögletes csípője, elöl pedig asszonyosan kerekedő hasa, ami nem a várandósságtól kerekedett, hanem a jó étvággyal elfogyasztott étkektől. Ó, szegénykének hiába formás a lába, ha ikszbe áll, kuncogtak a háta mögött a vele egykorúak. A másik valódi probléma, hogy kissé hörcsögképe volt! No, de karakterszerepeknél ez direkt jól jött. A kortalanságára, ami gonoszul öregebbet mutatott a valóságnál, még rátett, hogy „felkontyolta” a frizuráját, mint a francia kokottok.

   Minden esetre akármit is sutyorogtak róla, Zsizsiről minden lepergett. Elhatározta, hogy ha a fene fenét eszik is sikeres lesz, és feltornássza magát egy fővárosi színházba. Persze ezt senkinek nem mondta el, de mindent megtett ennek érdekében. Hogy a „feltornászáson” pontosan mit értett, az a titok bizony Zsizsi fejében maradt.

    Igyekezett minél szélesebb körű ismeretségre szert tenni. Különösen ápolta a sajtósokkal, tévésekkel, rádiósokkal a kapcsolatot. Ebbéli igyekeztében fel sem tűnt már neki, hogy az egyik újságíró barátnőjéhez mindig a vasárnapi ebédkor toppant be, aki jó barátnőhöz illően minden alkalommal meghívta a váratlan vendéget ebédre. Távozása után a családtagok rendre összenéztek, és valaki mindig kinyilatkoztatta a nagy igazságot: Zsizsikének ma megint nem került pénzbe az ebéd.

    Rendkívüli események nélkül teltek a napjai, figyelembe véve, hogy a színészek nem tekintik rendkívülinek a próbákat, az előadásokat, de még a premiereket sem, hiszen ez a mindennapi életük része.

     Történt azonban szeptemberben, hogy egy igazi jóképű olaszos külsejű újságírót helyeztek le Budapestről a megyei laphoz, aki fontos „feladatának” tartotta a Színészklubbal való megismerkedést. Zsizsi rögtön kinézte magának. Végre egy igazi szép szál férfi, aki magasságban pont hozzám illik, nyilatkoztatta ki a sarokasztalnál ülő társaságának. Ezt most kifogom magamnak. Mint az aranyhalat!? Vihogtak a huszonéves pályatársnői. Csak semmi cihegés, röhögés, csak figyeljétek, „anyátok”, hogy csinálja.

    Az újságíró, aki arcra kiköpött Marcello Mastroianni volt, és úgy tűnt, pillanatok alatt felmérte a „kínálatot”. Aki figyelmet fordított a viselkedésére, azt gondolta, valóban vadászik valami jó kis színésznőre. Hetente legalább kétszer letévedt a klubba, jókat beszélgetett, mindenkihez volt egy-két kedves mondata, mosolya, de mintha mégsem akart volna felcsípni magának senkit. Két hónapja járogatott már a klubba, amikor egyszer csak egy nádszálvékony, aranyszőke hajú lánnyal jelent meg Marcello, mert persze, hogy mindenki így hívta az újságírót, függetlenül attól, hogy a becsületes neve Károly volt. Hiába mutatta be név szerint a barátnőjét, az ügyeletes bonviván rögtön Aranyszőkének titulálta, ami rajta is maradt. De hát bőven megillette ez a megszólítás. Amúgy a színésznőket a sárga irigység lepte el, amikor megtudták, hogy Aranyszőke valódi szőke. Festék a haja környékén sem járt, de mindezek ellenére Ibolya, az Aranyszőke, valóban olyan szerény volt, mint a keresztnevét adó virág.

   Zsizsi persze jó szemmel hamar észrevette ezt, és a körülötte mintegy kis udvartartást képező huszonéves színésznőknek kinyilatkoztatta: édeseim most figyeljétek, hogy kell ezt csinálni! Ha meg akarod szerezni a pasit, akinek van nője, először is égesd le előtte a nőt. Mert akár hiszitek, akár nem, a pasik szeretik a talpraesett nőket. Vagy legalább is kifele annak mutatkozzanak. Otthon pedig legyenek engedelmes és urukat bámuló cicák, akik őt kiszolgálják.

    Marcello és barátnője este tíz után érkeztek. Aranyszőke Ibolya a kis fekete jól szabott bársony blézerét felakasztotta az állófogasra, majd kivételesen nem vegyültek, hanem leültek egy kétszemélyes asztalhoz. Elmélyülten beszélgettek, megittak egy-egy Camparit narancslével, máris indulni készültek. Különös meghittség lengte körül őket. Amíg Marcello a pulthoz ment, hogy fizessen, Ibolya a fogashoz lépett, és a kabátja felé nyúlt.

    Zsizsi udvartartásával együtt, egész este figyelte őket, és nem mulasztott el időnként epés megjegyzéseket tenni. Amikor azt látta, hogy Aranyszőke a kabátja felé nyúl, felvillant benne egy történet, a professzor úrról, valamint egy mondás a rágalomról. Szeme felcsillant, arcára kis, gonoszkás mosoly ült, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, rászólt a lányra felháborodott, ellentmondást nem tűrő hangon. Az, az én kabátom! Mindenki a fogas felé nézett, ahol Aranyszőke éppen leemelte a kabátot, közben a hang felé nézett. A teremre dermedt csend ereszkedett. Na, most vajon mi lesz? Ugyanis kabátlopás már történt a Színészklubban, de nem lett meg az elkövető. Ibolya egy pillanatra megdermedt, de amikor látta, hogy mindenki őt nézi, tehát a felkiáltás neki szólt, enyhe, tőle szokatlan picit fensőbbséges mosoly ült ki az arcára. Hiszen ezt a bársony kabátkát Ilus néni varrta neki, nem konfekció, amit az üzletekben tucat számra árulnak, a gombok négyszirmú virágot formáznak, amiket Ilus néni Pestről hozatott. Hogy is lehetne ez a kabát Zsizsié! Az nem lehet, ez nem konfekció! felelte. A figyelő arcok visszahőköltek, megállt a kés a levegőben. Ebben a válaszban sok minden benne volt. Az, hogy Zsizsinek nincs pénze, szabóra, kénytelen a tucat ruhákat hordani színésznő létére, de Ibolya akaratlanul is a saját felsőbbrendűségét éreztette ezzel, mert akkoriban nem mindenki engedhette meg, hogy méretre szabott ruhában, egyedi fazonban járjon. Ibolyának persze nem voltak ilyen szándékai, ő csak őszinte volt, és meg akarta védeni magát.

    Zsizsi azonban érezte, hogy most alul maradt, dühödten visszaszólt. Mondom, hogy az enyém! Ibolya bizonyítani akarta az igazát. Nézd már meg rajta a gombokat! Ilyen nincs a konfekció kabátokon, felelte egyszerűen, mint aki egy pohár vizet kér. Ekkor azonban már a díszes publikum némi kárörvendéssel nézett Zsizsi felé, aki mindenáron győzni akart, pedig tudta, hogy nem lehet. De megpróbálta. Mondom, hogy az enyém, tedd csak le! Ibolya tárgyilagos arccal végignézett rajta, és a végső bizonyítékhoz nyúlt. Nem a te méreted! Rád se megy! Az egész társaság ledermedt, Zsizsi már szólni sem tudott. Ibolya az eddig is egyenes derekát még jobban kihúzta, a kabátkát a másik felé nyújtotta, és rászólt. Érezte, megtalálta a megfelelő szavakat. Gyere, próbáld fel! Az egész terem kárörvendően kuncogott, mindenki látta a két nő közti méretkülönbséget. Ibolya igaza tudatában, és megerősödve a színésznőn most már nyíltan nevető társaságból kihallatszó elismerő szavaktól, és a na, most jól megkaptad Zsizsi! felkiáltásoktól, erélyesen felszólította a sápadtan ülő, szinte összement, teljesen megsemmisült színésznőt, gyere csak, gyere, próbáld fel! Rád sem megy! A termet kárörvendő, hangos nevetés töltötte be. Zsizsi egy hajtásra kiitta a wiskyjét, felkapta táskáját és lángoló arccal kirohant.

    Ibolya és Marcello derűs mosollyal, szinte királyi fejbiccentéssel elköszönt a teremben ülőktől és elegánsan kivonult.

    Zsizsi két hétig nem ment be a színházba, csak telefonált, hogy kificamodott a bokája.