Jelige: Venyige – Naplótöredék
Erőszakos csengetés ugrasztott ki az ágyból. Az ablakom előtt, a járdán emberek vonultak, libasorban, irdatlan mennyiségű vécépapírt cipelve. Miféle hülye ünnepnapra készülhetnek ezek már megint, töprengtem.
A szomszédasszony állt az ajtóm előtt, 38 éves, depressziós, csontos nő. Orvosi receptre szerzi be a marihuánát, „Első osztályú anyag“, kínálgatta egyszer, de nem kértem, nem élek ilyesmikkel. Whyonholban a depressziós betegek és egyéb munkakerülők legálisan szívhatják szét az agyukat.
Tudja, hogy nincs tévém, kezdte remegve, pongyoláját összehúzva a mellén, azért jött, hogy szóljon, hogy hallottam már? Életbe lépett a kijárási tilalom!
– Aludtam – mosolyogtam rá.
Mutatta a telefonján, hogy az olaszok zárt fémkoporsókban szállítják el a halottakat, füstölnek a krematóriumok, a tűz a legjobb fertőtlenítő.
– Az élelmiszerbolt még nyitva van, a liszt, a cukor, a gyertya meg a vécépapír már elfogyott, de adok neked néhány tekercset, ha kell, és lehet kirendelik a katonaságot is, a katonák fogják felügyelni a lakosságot – folytatta.
– Van még vécépapírom és nem kell úgy beszarni, nyugtatgattam, de végső esetben törlés helyett jó a szappan és a csapvíz meg a lemosás is, nem? Vagy elveszik a vizet is?
– Innentől kezdve bármi megtörténhet, vonogatta a vállát a szomszédasszony és csalódottan elviharzott, mert láthatta, hogy (még) hidegen hagy az egész covidosdi.
A kertem mellett megtorpant, szúrós szemmel visszanézett. Zsebkendőnyi kert tartozik ehhez az olcsó, fával fűthető, majdnem 120 éves házhoz. Az előző bérlő gyönyörű virágai helyét gaz veri fel, mert a fát szállító fickó furgonja tavaly véletlenül nekitolatott a kertet elkerítő dróthálónak, eltiporta kedvenceimet, az udvarra kihajló, hatalmas levendulabokrokat, a keréknyomok még most is látszanak az udvaron és azóta nincs kedvem kertészkedni.
Búcsút intettem a szomszédasszonynak és amíg lassan becsuktam az ajtót, hallottam, ahogy hisztérikus hangon, rendreutasítóan felém kiált:
– Ez a mi földünk, ez a mi hazánk, ezt soha ne felejtsd el!
Azóta nem áll szóba velem. Megsértődött.
– Felhívott a Jehova tanúja, a romungrica, éppen vonaton ültem. Hogy nem talált munkát ő sem és neki is alig maradt pénze, de mi lenne, ha ennénk még egy utolsó fagyit, mielőtt meghalunk itt, Whyonholban, ebben a rohadt községben, mert az olasz fagyizója meg a pizzériája még nyitva van és a fodrász is nyitva van. És feltétlenül legyen nálam kézfertőtlenítő szer, mert a fekete barátja, nehogy azt mondjam, hogy néger, mert az sértő, a fekete barátjától hallotta, hogy a menekülttáborból kiszökött néhány fertőzött migráns és a környéken vonatozgatnak.
– De, biztos, a barátja ezt biztosan tudja, ő is a vonaton hallotta, útban őhozzá, képzeld, a szerelmem vállalta a hosszú, kockázatos utat, hogy még egy utolsót szeretkezhessen velem.
Lehet éppen abban a kocsiban hallott a fertőzött migránsokról, amelyben most én ülök, kezemben az ócska telefonommal, az elsuhanó dombok, hegyek festői képének közepén felbukkanó, falfehér jegykezelőnőre meredve.
– Tartsd a vonalat! – kértem a romungricát.
A vékony jegykezelőnő fehér gumikesztyűt viselt, fél arcát hatalmas maszk takarta el, megijedtem tőle. Gumikesztyűs keze jól kivehetően reszketett és a félelemtől hétrét görnyedt, mert ő is félt, amíg felém óvatoskodott.
– Mutassa fel a jegyét! – kiáltotta az ő nyelvén.
Az én arcomat is maszk fedte. Gumikesztyű nem volt rajtam.
– Még két perc és ott leszek! De még mindig itt ülök az üres vonaton, köhögtem. Nem én kaptam meg a munkát!
A jegykezelőnő verejtéktől gyöngyöző homloka fehérből vörösbe váltott.
– A jegyet – ismételte meg rekedten – felmutatni!
A messzeségben már feltűnt az állomás épülete, felálltam a székről és elindultam az ajtók irányába.
A romungrica hangosan belekiabált a kagylóba:
– Az orvosok is felszívódtak, érted?! Minden rendelő be van zárva, de ne aggódjál, a néném tud kézzel halat fogni!
A rémülten hátráló jegykezelőnőre néztem és rámutattam a hátizsákomra.
– Vettem gyertyákat is, látja? Made in Germany! Van egy csomó szárított gyümölcsöm is, kér? Aszalt szilva, made in Syria! Szőlő, made in Egypt! Mazsola és Tádé, made in Afrika! Van már vécépapírom is, made in China, akarja?!!
A jegykezelőnő sírni kezdett.
– Megőrültél?! Mi van már?! Elkapott?! – kiabálta a fülembe a romungrica.
Köhögni és krákogni kezdtem, igen, nyögtem. A vékony jegykezelőnő, minden procikájában remegve, átfutott a következő, szintén üres kocsiba.
A romungrica folytatta, de akkor már a peronon álltam.
– Meg még azt is tudom, hogy hol tanyáznak a vadkacsák, majd nyársra húzzuk őket, nem lesz semmi baj, leszálltál már arról a kurva vonatról?!
