Jelige: @farkas_berci – Szkafanderes hősök (igaz történet)

– Harminchét-egy, nincs semmi bajod – nyugtatott a nejem, miközben én már a végrendeletem szövegét fogalmaztam.

Működött a szaglásom, bár a disznósajt és Coccolino illatát volt, hogy összekevertem. Még csak nem is köhögtem, ennek ellenére a legrosszabbra gondoltam 2021. március elején, amikor a járvány harmadik hullámának csúcsa csapott át az ország felett, feszítőpróbának kitéve a hazai betegellátó rendszert.

– Azt a vasárnapi kirándulást kihagyhattuk volna, biztos az erdőben kaptam el valamit – nyögtem elhaló hangon, mert férfiembernél a hőemelkedés igenis súlyos tünet, halál közeli élményeket okozhat.

Aznapi vacsorát egy Algopyrinnel tettem változatosabbá, és egy bögre gőzölgő rumos teával a kezemben, este hétkor félrevonultam, hogy ágynyugalomból tanulmányozzam a filmipar legújabb remekeit. Sajnos ez a népi hagyományokra támaszkodó terápia nem bizonyult elégségesnek, mert másnap estére harmincnyolc fokig kúszott a lázmérő piros csíkja.

A híradó, máskor oly mosolygós műsorvezetője, szenvtelen arccal olvasta fel az aznapi fertőzési és halálozási adatokat, amikor a telefonom pittyegő hangja jelezte, hogy üzenetet kaptam. "Tisztelt Oltásra Regisztrált! Tájékoztatjuk, hogy a koronavírus elleni védőoltásának beadására 2020.03.04-én az alábbi oltóponton kerül sor...” hamarosan egy másikat is: ja, bocs, mégsem. De, ha bepróbálkozol és odamész, akkor mégis...

– Remek! – röhögtem kínomban – kibekkeltem egy évet és most, amikor felvehetném az oltást (nem mintha bármikor is leejtettem volna), benyeltem a kis rohadékot.

Merthogy koronavírus fertőzött meg, ahhoz nem fért kétség. Időközben a feleségem és a fiam is belázasodott, ez nem lehetett ártalmatlan meghűlés. Fel is hívtam Lázár doktort, kérjen nekünk egy hivatalos tesztelést, akik hipp-hopp, négy nap után ott termettek. Sajnos a teszt eredménye igazolta félelmemet. Hiába a marékszámra fogyasztott C és D vitamin, maszk, külső és belső fertőtlenítés (nem a Trump féle, van egy házilag kidolgozott, 45 fokos módszerünk), a vírus úgy hatolt be a szervezetembe, mint hívatlan vendég ebédidőben.

Egy hete már, hogy küzdöttem a magas lázzal, javulásnak semmi jele. A kórházat mindenképp kerülni akartam, mert köztudott, hogy „az orvosok ott csak beteget csinálnak az emberből”. A család állapota szépen javult, miközben én egyre rosszabbul éreztem magam. A nyolcadik nap hozta a fordulópontot. Olyan hányinger gyötört egész éjjel, hogy hajnalban ki kellett hívni a mentőt. Ekkor ismerekedtem meg a pulzoximéterrel, amit addig csak filmekben láttam. Az ujjamra csíptetett kicsiny műszer 88-as véroxigén szintet mutatott, amit jelnek vettem, és csak félig szívtam el a Malbit. Hiába mondtam a mentősöknek, hogy nincsenek légzési problémáim, azonnal egy oxigénmaszkot erősítettek az arcomra és szirénázással egybekötött élményutazásra invitáltak.

Jó választásnak bizonyult a hajnali állapotromlás, mert a klinikán mindössze néhány tucat sorstárs várakozott kivizsgálásra. A mentőápolók gurulós hordágyon toltak be, hónom alatt egy oxigénpalackkal. Ez a látványos antré elég volt ahhoz, hogy előre vegyenek. Az éjszakás nővér enervált mozdulattal szúrta be a branült, látszott, hogy rutinból megy neki. Testét fehér papíroverál fedte. Maszkján és fűkaszáló védőplexijén keresztül is kivehető volt, mennyire elege lett a műszakból. Számolta a perceket, mikor szabadulhat meg a fullasztó felszereléstől és mehet haza pihenni. Szerencsére, előtte azért még bekötött nekem egy infúziót, ami – filmes élményeim alapján – a túlélés záloga. Olyat még egyszer sem láttam, hogy a főhőst eltolják a katasztrófa helyszínéről karjában az infúzióval, majd mégis csak elpatkol.

A mellkas CT kétoldali tüdőgyulladást mutatott, amiből nyilvánvalóvá vált, hogy a továbbiakban a kórház vendégszeretetét fogom élvezni. Kissé meglepett, mert semmilyen fájdalmat nem éreztem légzéskor, és talán kettőt, ha köhintettem óránként. A tomográfia persze megbízhatóbb módszer, mintsem az egységnyi idő alatti köhögések számából diagnosztizálni, ezért hamar megszületett a döntés, hogy a klinika melyik szárnyába fognak elszállásolni, amit ideiglenesen Covid lakosztállyá alakítottak át. (Kiakasztottak egy táblát: vörös zóna felirattal)

A kilencágyas kórterem retro berendezését megpillantva, nosztalgikus hangulatom támadt. Éppen így nézett ki akkor is, amikor negyven éve kivették a mandulámat. Mivel a nővérszoba a zöld szektorba esett (elvileg az a fertőzésmentes övezet), a vörösben dolgozó személyzetnek otthonos bázist alakítottak ki a folyosón. Gyakorlatilag három, szanálásra ítélt íróasztal összetolva a korridor közepén, képezte a fertőző részleg nővérpihenőjét, néhány lépésre a vécéajtótól.

Kényelmes fekhelyet kaptam egy tűzfalra néző ablak alatt, exkluzív oxigéntartállyal. Kell ennél nagyobb luxus? A kórterem összes ágyán levert férfiak feküdtek néma csendben, a hátamban éreztem tekintetüket, ahogy eligazítottam a paplant. Szótlanul hajtottam párnára a fejem és hamar álomba merültem.

– Uram, keljen fel, legyen szíves! – noszogatott egy öblös hangú szkafanderes. Felnéztem az álom és valóság kába örvényéből. Eltartott egy ideig, míg felismertem, hogy a ruházat mögött nem egy patyolat tiszta kohász szólított meg, hanem az osztályos nővér, aki éppen azt tudakolta, kívánom-e elfogyasztani az aznapi ebédet. Örömmel ajánlottam fel az afrikai, éhező gyerekeknek, hogy tovább alhassak, de egy űrlapot is a kezembe nyomott azzal, hogy ki kell töltenem.

Éjféltájt lehetett, amikor ismét felébredtem. Oxigén reduktorok szörcsögése árasztotta el a sötét helyiséget. Az ablakon egy mentőautó villogójának kék fénye szűrődött be és festett lidérctáncot a mennyezetre. Sajgott a fejem és öklendezhetnékem volt a szilikon maszktól, de örültem, hogy élek, bár a PCR teszt szerint még virulok. Huszonnégy órával korábban meglehetősen magam alatt voltam, még a számítógépem indítókódját is megadtam a feleségemnek. Legalább a családi fotóarchívumhoz hozzáférjen ha... Gondolatfolyamomnak egy újabb szkafanderes vetett véget, aki belépett a terembe, hogy végigjárja a fekhelyeket. Telefonja fényénél leolvasta az oxigénpalackokban lévő nyomás értékét és feljegyezte egy papírlapra. Az egyik ablakot résnyire nyitotta, majd halkan távozott. Magamra húztam a takarót, próbáltam elaludni. A magány fojtó lehelete telepedett rám. Szörnyű érzések és gondolatok kavarogtak bennem.

Hangos csörömpöléssel köszöntött a reggel. Két papíroverálos sertepertélt a betegek körül. Míg az egyik vérnyomást és lázat mért, addig a másik vérét vette néhányunknak.

– Nyújtsa ki a karját és feszítse ökölbe a markát! – fordult hozzám a vékonyabbik.

Ugyanaz a maszk, de ezúttal mosolygós szempár szegeződött rám a plexi mögül.

– Hogy érzi magát? – tette fel a szokásos kérdést.

– Köszönöm, jól – válaszoltam sablonosan, mint egy jól nevelt gyerek.

Próbáltam elkapni a tekintetét, de ő csak a kémcsőre koncentrált. Amikor végre felnézett, akkor vettem észre, milyen fiatal lány, talán a napokban hagyhatta el az iskolapadot. Akárhogy is, jó munkát végzett. Elsőre megtalálta a vénámat, pedig ez gyakorlott ápolóknak sem sikerül mindig.

– Doktor Szépvölgyi Ildikó vagyok. Én fogom beállítani a gyógyszereit. Látom Carvolt szed magas vérnyomásra – pillantott fel a kartonjából –, minden szükséges orvosságot megkap majd a nővérektől, amit otthonról hozott, azt tegye el!

Szavai határozottan mégis barátságosan csengtek. Csak egy halvány „köszönöm” csúszott ki a számon, pedig szívesen hallgattam volna még a hangját. Talán panaszkodnom kellett volna még egy kicsit... Elkéstem, már a következő ágy fölé hajolva ébresztgette a kilencvenes éveiben járó bácsit.

Délután egy újabb szkafanderes nővérkét kaptunk. Hangjából és erősebb testalkatából arra következtettem, hogy már nem kezdő versenyző. Lábán színes gumiklumpa hozzá illő, lila szájmaszkkal.

– Jó étvágyat! – szólt vidáman, miután bekötötte az infúziómat.

És még humora is van – állapítottam meg –, ami nagydolog ennyi kórházban ledolgozott év után. Ebben a pillanatban éreztem először, hogy nem vagyok egyedül. Hogy jó döntés volt befeküdni a klinikára. Persze, az otthonról érkező hívások és üzenetek is tartották bennem a lelket, de a konkrét segítséget ezektől az emberektől remélhettem.

A negyedik nap után lekerülhetett rólam a maszk, és már a kórházi kosztra is rá bírtam nézni. Enni ugyan nem, de később ez is elkerülhetetlennek bizonyult. Az egy hét alatt megismerhettem közel húsz különböző szkafanderest. Voltak köztük orvosok, nővérek, takarító személyzet és egy férfi, aki csak a kiürült oxigénpalackokat cserélte le nap, mint nap. Mind az egészségét kockáztatta, hogy mielőbb meggyógyuljak (na és persze, hogy felszabaduljon az ágyam). Hálával tartozom nekik, amit (a 2020. évi C. törvény 290. § módosítása óta) nem tudok másképp kifejezni, minthogy innen üzenem: KÖSZÖNÖM.