Jelige: zuháré – Temetés

  Vidáman baktattunk a berregő kisbusz előtt, szemben annak egyetlen utasával, aki nem volt se vidám, se szomorú, hanem csak olyan fekvős, egykedvű, ájultak mintájára. Mint afféle halottnak, nem is esett nehezére azonosulni ezzel a szereppel, annál inkább nekünk eljátszani a ránk róttat. Örömünk ugyanis felhőtlen volt, még akkor is, ha a körülmények ezt nem indokolták, hiszen fútt a szél, meg az ónos eső esett bele a fejünkbe. Senki normális ember nem tud ilyen időben vihorászni. Meg is jegyezte Johannes Hans, a környék legkiválóbb sírásója, tulajdonképpeni hantművész, hogy

– Ide tessék figyelni, kántor úr, azért a nyári temetésnek csak nincs párja!

– Igaz, ami igaz, nincs is, legfeljebb egy másik nyári temetés – mondta Furu János társművész, aki neve ellenére csak ugyanolyan hangszeren volt járatos, mint párja, Hans, azaz a lapáton.

  Szóval kissé dideregve baktattunk, de mindannyiunk szívét meleg boldogság járta át, tulajdoníthatón a ténynek, hogy ezt a rendezvényt most nem a kedvünkért bonyolítják, azaz, ahogy ők szokták megfogalmazni: „Örüljünk, hogy nem minket temetnek!”  Volt tehát minek örülni…

  Az a tény sem volt elhanyagolható, hogy a ravatalozó és a sír között jó, ha volt 50 méter. Ez nem távolság, még kellemetlen időjárási körülmények között sem, úgyhogy a sírásók több bölcsességet időszűke miatt (a sebesség nagyjából, az út hossza teljes mértékben adott volt) már nem tudtak megosztani velem; odaértünk a sírhoz.

  A sír igazán takaros volt, belül téglákkal szépen kirakva (nem sűrűn fordul ez elő), a föld fóliára hányva, nem csak úgy összevissza. Látszódott az igyekezet arra nézve, hogy a megmenthető évelő növényeket, cserjéket ne vágják ki pusztán kényelmi okokból. A gyászolók által rendelkezésre bocsátott virágok esztétikusan sorjáztak a gödör mentén. Igaz, művirágok, de szemmel láthatóan a legmodernebb technológiával gyártott selyemvirágok, a kínai ipar nóvumai.

  Meghallgathattuk Jézus vigasztaló szavait, elmondtuk a Hiszekegyet, és következhetett a mindenki által várva várt pillanat, a koporsó leengedése. Ha lehet valami sima ügy, hát ez az. Kötelet átvetni a has alatt, közvetlenül a láb mellett, fogantyún átfűzni, belső kézzel megragadni, másik kézzel bakot ki, lábremegős kacskaringózás a sírok között a tetthelyre, aztán koncentrálni, nehogy megcsúszás vagy egyensúlyvesztés következtében a koporsó megelőződjön a munkások által.

  Azonban ami elsőre egyszerűnek tűnt, idő közben kicsit nehézkesebbnek bizonyult, ugyanis a koporsó nem akart bele süllyedni a gödörbe, némi igazgatásra sem. Illetve elképzelhető, hogy akart, de nem tudott. A jelek szerint a kiszabott űr alapterülete kisebbre sikeredett, mint a koporsóé. Persze lehet, hogy ez nem így volt, csak a ráutaló körülményekből én erre következtettem.

  A gyászhuszárok egykedvűen kocogtatták a koporsó lábacskáit a sír falához elöl, hátul, sőt az alsó, tároló részt is kicsit, de a szélesedő szekcióig nem jutottak, mert lejjebb nem ment az, aminek az lett volna a hivatása, hogy lejjebb menjen. Egyre inkább úgy látszott, hogy a szokásos módozat most nem fog kikerekedni. Na, de azért nem teljesen párja nélküli eset ez, láttam már hasonlót máskor is. Ilyenkor szokták kicsit megbillenteni a koporsót, hamarabb engedik fejnél, vagy lábnál, ahogy jobban kijön a lépés, és aztán már megy a dolog a szálán, ahogy mondani szokás. Számíthatnak arra, hogy szélesedő a verem, vagy legalábbis alul tágabb, csiszolódnak, kopnak az érintkező felületek, meg kicsit csalni is lehet a végén – bár nem illik –, mert van úgy, hogy a gyászolók nem nézik meg, szépen fekszik-e lenn, vagy csak úgy srégan, feltámaszkodva.

  Annyira szurkoltam, hogy már majdnem kiszaladt a számon: „Billentsétek meg!”, de szerencsére megelőztek, éppen akkor billentették meg. A koporsó komótosan elindult lefelé. A gyászoló közönség sorain egy összefüggő halk sóhaj futott végig, az ónos eső is felfüggesztette az esést, még talán a szél is elcsendesült. Nem csodálkoztam volna, ha a december ellenére madárcsicsergés zendül fel. Ösztönösen körülnéztem, nem bújtak-e ki a hóvirágok.

  Azonban hiába kúszott a koporsó oly szépen, olajozottan, egyszer csak félúton megrekedt. Valószínűleg túl hirtelen engedték a magasabban lévő oldalt.

  Igen, ilyenkor nincs más választás, visszábbról kell kezdeni az egészet, s újra próbálkozni. Ám hiába igyekeztek visszahúzni, nem jött. Egy lapát, vagy, gondolom, valami hasonló eszköz, amivel kicsit megkocogtathatnák, megütögethetnék a koporsót, sokat segíthetne most. De képzeljétek, alighogy ez végigfutott az agyamon, elkezdtek a szerszámok után tudakozódni egymás között ezek a derék emberek. Nem tudom, gondolatolvasók talán?

  Végül maradtak a lapátnál; azt kellet egyiküknek magához venni, s valahogy azzal rásegíteni a koporsóra, hogy mégiscsak induljon alá. Ehhez azonban meg kellett kérni valakit, jelesül egy gyászolót, hogy ugyan legyen szíves, vagy hozza már ide azt a lapátot, vagy fogja már meg a kötelet, mert azt elengedni most nem szabad. A bevont személy a lapáthozást választotta, mert úgy gondolhatta, az nem olyan morbid, de mivel a lapáttal történő piszkálással mégsem bízhatták meg, a kötélfogás a továbbiakban szintén az ő feladata lett.

  A sírásó neki állt (értelemszerűen) a lentebbi rész piszkálásának, az egyik legnagyobb hozzáértést igénylő, egyben a legizgalmasabb műveletnek. Izgalmas, hiszen ha a koporsó megindul, az olyan hirtelen történhet, hogy a szolgálatkész, de egyébként gyakorlatlan segítő kezéből megcsúszik a kötél, s akár vízhólyagok keletkezhetnek a tenyerén (márpedig ez mégsem része a szertartásnak), vagy ami még rosszabb, ha erős a szorítása, berándulhat a sírba a koporsó után.

  Később a piszkálások egyre hevesebb ütögetéssé módosultak. Nos, a koporsónak önmagában elég jó akusztikája van, de mindezt fokozhatja a kitéglázott gödör. Most ez így történt. A megkapó, tamtam dobokra emlékeztető hangját irigylésre méltó kimódoltsággal felerősítette, úgyhogy sírásónk ténykedése a legtávolabbi sorokig is elhallatszott. Azt mindenki érezhette, hogy nincs minden rendben. Valójában a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a koporsó továbbra sem mozdult, pedig már forgácsok hullottak a mélybe.

  Kisvártatva a lapátos riadtan nézett körül, majd letette szerszámát, és visszakérte a kötelet. A négy érintett úgy döntött, hogy mégiscsak a magasabban rekedt rész felhúzása lesz a megoldás. Ott ketten kicsit erősebb cibálásba, majd rángatásba fogtak. Mondanom se kell, hogy ez sem kevéssé kényes mozzanata a temetkezési ténykedésnek, hiszen a farostlemezek nyikorgása, recsegése meglehetős tolakodással tájékoztatja a kedves megjelenteket arról, hogy éppen hol is tartanak az események. Ráadásul ezen a ponton egy kis hiba is becsúszott. Egyikőjük elmélázhatott, mert a kötél kiszaladt a kezéből. Az is lehet, hogy a fokozódó hidegben már enyhén elgémberedtek a tagjai. Ki tudhatja ma már ezt, de a kötelet a túloldalon ugyebár még jól meg is rántották, úgyhogy az elengedett fele belezuhant a kráterbe, a koporsó alá. Persze a kötelet szerencsére megmenthették, de már újból a koporsó alá nemigen tudták fűzni.

  Hát itt megrekedt nemcsak a koporsó, hanem a történet is. A sírásók felhúzták a másik kötelet, kiegyenesedtek, megtörölték az izzadtságot a homlokukon, volt, aki az orrát is, és némi tisztelettel a tekintetükben a lábuk elé meredtek. Miután kifújták magukat, az eddig szürke eminenciásként dolgozó tag főszereplővé lépett elő, s a lelkész felé fordulva, de mindenkinek címezve összefoglalta az eddigieket.

– Haj, tiszteletes úr, a téglafallal nem számoltunk!

 A lelkész nem érezte, hogy híján lenne a képességnek, amivel ugyanezt a következtetést levonhatná, mégis örült, hogy ezt nem neki kellett így megfogalmaznia.

  A vendégek fokozódó kíváncsisággal várták a fejleményeket.

– Arra gondoltam, hogy majd holnap folytatjuk – mondta az immáron központi figura.

  A gyászoló tömeg nem mozdult.

– Úgy néz ki, hogy a falat le kell bontani.

  Halk moraj hallatszott.

– Lebontjuk a falat, azután faragunk a hosszából, visszarakjuk a falat, s meglátják, minden jó lesz… De most már kezd sötétedni – tette még hozzá, hogy értsék jól a lényeget.

  Úgy látszik, sikerült elfogadtatni álláspontját a többiekkel, mert az emberek el kezdtek szállingózni hazafelé, s több helyről hallatszódott: „Akkor holnap”. Hasonlatos volt a jelenet ahhoz, amikor a harcoló katonáknak bejelentik a háború végét, de több információval nem tudnak szolgálni; először csak egyes alakok szakadtak ki a tömegből, majd nagyobb csoportok, s kezdték meg a visszavonulót.   

  A félhomályban eltünedező lelkek fölött ott lebegett a fájdalom: „Szegény Jani bácsinak de rossz lehet most úgy ferdén, ég és föld között. Biztosan nyomja a fejét a koporsó. Vagy a lábát?”