Jelige: Csirif – a bécsi sejttelefon

Bécs, mindenben előttünk jár. Innen gyűrűzik be hozzánk, szegény vidéki halandókhoz a kultúra, a tudomány, a művészet, a divat és az éppen követendő irányvonalak, legújabb majmolandó formái. No, meg a technika, és annak is a legújabb vívmányai: vagyis a kütyük és a ketyerék.

            Történetünk a távolian párás 1990-es évek elején - derekán játszódik, mikor még  a 386-os számítógépünkön Tetrixet játszottunk és nagyravágyó pillanatainkban Pentium I. szupermasinériákról álmodoztunk. Zsebünkben akkor még mobiltelefon helyett, jobb esetben telefonkártya lapult és arra gondoltunk, hogy majd ha nagyok, sikeresek és gazdagok leszünk, akkor a mi kocsinkban is lesz majd autótelefon, mint az irigylendő nyugati üzletembereknek, akik a fülükre szorított kagylóval lavíroztak a nagyvárosok forgatagában a csillogó szuperjárgányaikon, jobbjukon az obligát dögös macáikkal.

            Meglehetősen súlyos hátizsákkal a vállamon kutyagoltam a Ring környékén, egy kis utcát keresve, ahol az egyik barátom bérelt lakást. Az ingem már lucskos volt a verejtéktől, fáradt voltam, szomjas voltam, és teljesen belefáradtam az utcakeresésbe, mikor… mikor jellegzetes szorítást éreztem a gyomromban. Arra a jelzésre gondolok, amely arra figyelmezteti az emberfiát, hogy sürgősen illemhely után kell néznie. Nos, az idegen városban, súlyos hátizsákkal a vállamon, nem reménykedhettem abban, hogy sikerül időben megtalálnom a címet, amelyet amúgy is már közel egy órája kerestem. Úgyhogy, egyre kétségbeesettebben szaporáztam a lépést és forgattam a fejemet jobbra-balra, hogy hátha megpillantok egy olyan kávézót, vendéglőt, cukrászdát, vagy bármilyen számba jöhető intézményt vagy létesítményt, ahol valószínűleg mosdó is akad, és ahova be is engednek a nem túlságosan szalonképes megjelenésem miatt. Kalapos üzletek, cipős boltok, fehérnemű szalonok sorjáztak egymás után, egészen az utca végéig. Istenem, ezek a bécsiek csak öltözködni szoktak? A gyomrom riasztóberendezése már nem csak egyszerűen jelzett, de szirénázott, villogott és pulzált, és már szinte a katasztrófafilmekből ismert géphangot is véltem hallani: Három perc van hátra a kitörésig…

Próbáltam szuggerálni magam: nyugalom, csak semmi pánik, nem is kell annyira, meg különben is, rögtön találunk egy hűs, légkondis, tiszta WC-t, ahol kristályként csillog a csempeburkolat a falakon és … Két perc van hátra…

Elkezdett peregni az agyamban a film, amint a „kitörés” után vonszolom magam az utcákon, mindenki megfordul utánam és fintorog, majd a barátom lakásához érek, ő nincs otthon és én még órákat kell még várjak hazatértéig a kapu előtt, megszégyenülten, tehetetlenül.

Egy perc van… A még ellenőrzés alatt tartható zsigereim maradék, maroknyi csapata kétségbeesett harcát vívta az elkerülhetetlen végzettel, de már ők is a végső kapitulációt fontolgatták, mikor néhány méterre tőlem megpillantottam a metrólejárónak vélt lépcsősor feliratát: WC.

De ekkor már rohantam is le a lépcsőkön, a hátizsákomat menet közben csatoltam le, majd odacsaptam a békésen olvasgató vécés néni széke mellé, és feltépve a legközelebbi fülkeajtót, becsúszással vetettem magam a vécékagylóra. Hogy a nadrágszíjamat miként és hogyan sikerült az ajtó kinyitásától a leülésig megoldani, magam sem tudom, csak arra eszméltem, hogy boldogan vigyorogtam, mint az ősember, aki megmenekült a kardfogú tigris karmai közül: hehe, most megúsztam!

A fülke olyan volt, amilyennek megálmodtam: hűvös, tiszta és illatos. Amilyennek egy bécsi illemhelynek lennie kell. Hosszú percekig üldögéltem ott, megnyugodva, biztonságban, mikor a szomszéd fülkéből megszólalt egy kellemes bariton hang, méghozzá magyarul!

– Szia! – mondta a hang kedvesen, mintha rég nem látott ismerőst üdvözölne.

Meglepődtem, hiszen senkit sem ismertem Bécsben, a barátomat leszámítva, de különben is, ez nem az ő hangja volt.

– Szia, na, hallasz? –sürgetett a hang.

– Szia – válaszoltam kényszeredetten, mert nem volt mit tennem. Hiába, csak valamelyik

ismerősöm lehet, aki végignézte a dicstelen és rohamlépéses bevonulásomat.

– Jól vagy? – érdeklődött kedvesen a hang.

Hm, ez azt hiszi, hogy nem sikerült megállítanom a végső visszaszámlálást?

– Köszi, nagyon jól vagyok! – válaszoltam önérzetesen.

– S az asszony? – firtatta a hang.

Ejnye-bejnye, irgum-burgum… Azért mégis csak furcsa, hogy egy vadidegen alak, egy

közvécében az asszony hogylétéről firtat! De mivel úgy tanítottak, hogy a szocializáló kérdésekre illik kedvesen válaszolni, átszóltam:

– Köszi, ő is nagyon jól van!

– És most mit csinálsz? – faggatott tovább a hang.

Azért ez már több a soknál! Mit gondol? Vajon mit csinálhatok éppen egy budiban?

– Most? – kérdeztem vissza. – Most épp rád gondolok, kedves barátom! – vágtam oda

ironikusan.

Kis zavart csönd támadt, majd újból megszólalt a hang:

– Na, fejezzük be a telefonálást, mert egy fickó a szomszéd fülkéből már nem csak válaszolgat nekem, hanem lassan már a barátjává is fogadott!

Igyekeztem nagyon gyorsan elhagyni a fülkét, hogy lehetőleg ne szembesüljek az újdonsült barátommal, de pechem volt: egyszerre nyitottuk ki a fülkéink ajtaját, egyszerre léptünk ki és egyszerre mértük végig egymást. Én, miként már leírtam: csapzott éhenkórász, ő pedig: ápolt ötvenes, vasalt ingben, nyakkendővel, napszemüveggel. A kezében a jó fél téglányi maroktelefon-monstrum, a jólét nélkülözhetetlen státusszimbóluma, amelyet én addig csak filmeken láttam. Miközben az egymás melletti kagylóknál kezet mostunk, a jól ápolt ötvenes rám vigyorgott:

– Jól elbeszélgettünk, öcsi! Veled is, meg a haveremmel is. Egyébként a sejttelefon még itt Bécsben is újdonságnak számít, ne szégyelld magad! Egy-két év múlva neked is lesz ilyened…

            Nem hittem neki, de mégis igaza lett. Ám érdekes, ettől mégsem lettem sem sikeresebb, sem menőbb, sem ápoltabb. Csak az ötvenes korhatár közeledik vészesen…